A rendszerváltás hitregéi, mondái, közhelyei, elő- és balítéletei, közvélekedései nem véletlenül jöttek létre. Legtöbbjük a kommunista ellenfél politikai módszertanának - illetve e módszertan akkortájt divatozó leírásának -az egyszerű megfordításából származik.
Ámde arra kevesen gondoltak, hogy ha egykor a kommunista funkcionárius azt mondta: széna, arra az új demokrácia honpolgárának talán nem föltétlenül azt kell válaszolnia, hogy: szalma, hanem esetleg azt, hogy: banán, vagy azt, hogy: sarkcsillag, vagy azt, hogy: Esz-dúr.
Mivel az egypártrendszerű tervező diktatúra fő hibáját - jókora leegyszerűsítéssel, de nem jogtalanul - mint eltúlzott hatalomkoncentrációt volt szokás leírni, ezért gyógyírként (s evvel a szabadság zálogaként) a decentralizációt szokták megnevezni.
A centralizáció/decentralizáció kérdése többnyire gyakorlati probléma, és helyes megoldása sok mindentől függ, elsősorban valamely ország közjogi és közigazgatási hagyományától. Én itt csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a decentralizációhoz fűzött illúziók azok, amik, azaz: illúziók.
Ugyanis a szabadság fokát nem növeli, ha az amúgy önkényes, illegitim hatalom gyakorlását több szervezet és egyén között osztják ki és szét. A diktatúrából a szabad társadalomba való átmenetnek egyáltalán nem az a lényege, hogy a kevés kézben összpontosuló diktatórikus hatalmat ezentúl jó sokan gyakorolják, hanem az, hogy a politikai hatalmat nyilvános jogszabályok korlátozzák és szabályozzák (jogállam), hogy a hatalom gyakorlása egyetlen embercsoportnak sem örökletes előjoga; szabályozott versengésben elvileg mindenki hozzáférhet, ezért - legalábbis negatív értelemben - a nép kormányozza önmagát (demokrácia), nincs személyi hatalom, senki nem áll a törvények fölött (joguralom), és az alapvető garanciális szabályokat nem vagy csak nagyon nehezen lehet megváltoztatni (alkotmányosság), a honpolgárok személyes életvitelét, nézeteit, erkölcsi fölfogását a kormányzat nem befolyásolhatja (privacy), a közügyeket és magánügyeket élesen elválasztják egymástól, az egyéni szuverenitás biztosított (liberalizmus), a hatalmi ágakat elválasztják, működnek a fékek és ellensúlyok, biztonságos és lehetséges a bírálat és a vita (nyilvánosság), a magántulajdon szent, a szerződés szabad. Satöbbi.
Ehhez képest másodlagos, hogy az ilyesformán korlátozott, ellenőrzött és változtatható hatalmat elsősorban a központi kormányzat gyakorolja-e vagy az állam más szervei (nálunk gyakran elfelejtik, hogy az állam nem teljesen azonos a kormánnyal: az államnak vannak olyan részei, amelyek nem állnak a hierarchikus alárendeltség viszonyában a kormánnyal, pl. a helyhatóságok, a bíróságok; ezek is az állam).
Azok, akik azt gondolják, hogy a szabadság növelése egyet jelent a központi kormány hatáskörének csökkentésével, azok Kelet-Európában voltaképpen azt hiszik, hogy az új alkotmányos-szabadelvű demokráciában a jogállam csak látszat, a hatalom személyes és önkényes, ezért minél több hatalmat "veszünk el" a központi kormánytól és "adunk oda" nem (vagy nem teljesen) állami jellegű szervezeteknek, annál jobb a szabadságra nézve.1
Ez a nézet olykor annak a figyelmen kívül hagyásából ered, hogy a térségünkben itt-ott kormányra jutott felelőtlen politikai erők diktatórikus törekvései és korrupt visszaélései többnyire nem voltak sikeresek, hogy az új rendszer - bár megdöbbentő mértékben népszerűtlen - egyelőre életképesnek látszik. Olykor viszont onnan származik, hogy bár a forradalmi szocializmus elpusztult ugyan, világnézeti hagyatékának kritikai része sok honfi- és régiótársunk számára majdnem érintetlenül fönnmaradt.
Elvégre a szocialista (és nem is csak a marxiánus) liberalizmuskritika egyik legfontosabb eleme volt mindig is, hogy az alkotmányos demokrácia csupán a burzsoá osztályuralom álhomlokzata. Senki sem tagadhatja, hogy ez a bírálat történetileg néha veszedelmesen közel került az igazsághoz, de azt sem, hogy általános elméletként nem állja meg a helyét. Ezen a kínos látszatok sem változtatnak.
Például tény, hogy az MSZP mint parlamenti és kormányzati erő (de nem föltétlenül mint mozgalom) a "transzvesztita nómenklatúra-burzsoázia" "adekvát osztálypártja", és ennek demokrata hazafi számára elfogadhatatlan következményei vannak, de ez a letagadhatatlan tény nem tette az országot diktatúrává, a demokrácia korlátai szilárdak, a hatalmi önkény kísértéseit az Alkotmánybíróság és más erők sikerrel visszaszorították; az MSZP nyilvánvaló (bár nem föltétlenül örök érvényű) osztálykaraktere nem tartotta vissza a kormányt attól, hogy a közérdeknek nagyjából megfelelő, józan gazdaság- és külpolitikát folytasson; az MSZP osztálykötődése inkább csak visszaélésszerű lépésekben fejeződött ki, és nem változtatott - egyelőre legalábbis - a politikai rendszer jellegén; erre az MDF & Co. néhai ügyetlen cenzúrakísérletei és szimbolikus handabandái sem voltak képesek.
Szemleíróink egy része néha mintha komolyan venné azt a retorikai túlzást, hogy a Xénia Láz/Úttörőszövetség típusú jelenségek valamiféle visszarendeződést jelentenének. Az efféle persze minden jó ízlésű demokrata érzékenységét sérti, de azért az államkincstár fosztogatása és a piszkos üzleti trükkök nem a proletárdiktatúra sajátosságai. Schmuck Andor nem Sztálin. Õ csak gátlástalan üzletember, "jó kapcsolatokkal".
A forradalmi szocializmus liberalizmuskritikájának mint gesunkenes Kulturgutnak (vulgarizálódott-folklorizálódott elmélettöredéknek) a jóhiszemű-öntudatlan örökösei demokratikus bírálókként értik félre magukat. Az a hatalmas horderejű álfölfödözésük, miszerint az alkotmányos-szabadelvű demokrácia csak az új osztályuralom álorcája - és ezt némelyek tovább vulgarizálják az "elitek" összeesküvésének paranoid zsirinovszkiji-seselji elméletévé - igen logikusan burkolt államszocialista megoldási javaslatokat sugall. Az osztályuralom (pardon: elitárius hatalomgyakorlás) "társadalmasítása" azt célozza, hogy a legitim politikai hatalmat nem-politikai jellegű területek között kell "szétosztani". Diktatúrában az államhatalom ilynemű gyöngítése természetesen csökkenti az egyeduralkodó pártközpont befolyását. Ám kérdés, hogy az alkotmányos demokrácia körülményei között a szabadság kiterjesztését jelenti-e autonóm testületek fölruházása közhatalmi jogosítványokkal.
Véleményem szerint ez nem áll.
Kontrollálhatatlan autonómiák szert tehetnek ugyan közhatalmi funkciókra - ez történt pl. a feudális anarchia olyik évszázadában -, de ez csak olyankor jelent némi "haladást", ha a közhatalom egésze mint olyan kontrollálhatatlan. Ha az "állami holding" nem állt többé a Tervhivatal vagy az "ágazati minisztérium" adminisztratív irányítása alatt, hanem a "szimulált piac" és az ún. "tervalku" közvetett, részben spontán befolyása alatt, ez "haladás" volt, mert csökkent a tér, ahol az önkényuralom kizárólagos forrása lehetett az autoritásnak.
Demokratikus jogállamban viszont ez az adózó állampolgárnak felelős kormányzati autoritás fősége alóli kimenekülést jelent, tehát nem növeli a demokratikus honpolgár szabadságát (amely többek között abban áll, hogy a kormányzat őneki felelős), hanem csökkenti. Évszázados, mi több, évezredes szabadságküzdelmek célja volt az adófillérek hováfordítása fölötti teljes rendelkezés megszerzése a nép számára. Ha van olyan autonóm (önkormányzó, saját magának szabályokat alkotó, "öntörvényű") testület, amely csak számszaki, de szubsztantív beszámolással nem tartozik afelől, hogy mire fordítja a költségvetéstől megszerzett forrásokat, ez hatáskörével, önállóságával arányosan csökkenti a szabadságunkat, nem pedig növeli. A felelős kormány parlamenti felelőssége oszthatatlan: a költségvetés egyetlen batkája fölötti rendelkezésnek sem volna szabad átruházhatónak lennie: minden ilyen átruházás (az egyetlen felelős költségvetési autoritásról való lemondás) a szuverén nép szabadságának sérelmére van.2
Érdemes megfigyelni, hogy melyek Magyarországon azok a közhatalmi funkciókkal fölruházott önkormányzó szervezetek, amelyek nagyjából belátásuk szerint rendelkeznek a honpolgárok adóforintjaival: az ÁPV Rt., a társadalombiztosítási önkormányzatok, az ORTT, illetve a Magyar Televízió, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Tudományos Akadémia: valamennyi az értelmetlen pazarlás, a felelőtlenség, a korrupció, az áttekinthetetlen üzletmenet és irányítás centruma. Mindegyikükkel szemben az áttekinthető, el- és beszámoltatható, felelős és hierarchikus-bürokratikus szervezeti mód híve vagyok.
A hangos botrányok pokoli sorozata óta szerintem már nem is szorul bizonyításra, hogy a decentralizációhoz és az "önkormányzatisághoz" fűzött (jóhiszemű) reményeink füstbe mentek. A Szokai-Tocsik-ügy, a népjóléti igazgatás teljes kudarca, a tévépályázatok sorsa, a petákizmus, a Magyarok Világszövetségének haldoklása -mindezt bátran és radikálisan bírálják ugyan sokan - strukturális okokra vezethető vissza. Ezeknek az okoknak az eredője az oszthatatlan legitim autoritás, azaz a népünk előtti, érvényesíthető felelősség naiv és balga föladása.
Hogy parafrazáljam Lenin mondását a paraszti kisbirtokról: minden önkormányzat naponta újjászüli az államszocializmust. Éppen az önkormányzatokban válnak valóra a szocialista liberalizmuskritika ismert gyanúi: a személyes és önkényes, kellő jogállami korlátozás nélküli illegitim hatalom elfogult, önző, részrehajló gyakorlásának lehetőségei.
A pénzszórás, a pazarlás nem egyszerűen erkölcsi vagy jellemhiba, nem egyéni fogyatékosság vagy rossz emberi minőség: szükségszerű következménye a felelősség nélküli hatalomnak. A decentralizáció és az "önkormányzatiság" illúzióival végzetesen becsaptuk magunkat. A bolsevizmus bűneitől inspirált, ezért érthető és megbocsátható államellenes előítéletünk olyan hatalmi instanciákat szült meg, amelyek sikerrel vonják ki magukat a demokratikus népszuverenitás hatálya alól, amelyet a parlamentnek felelős kormánynak kellene képviselnie és megjelenítenie. Evvel közhatalmi legitimitást kölcsönzünk önző klikkek részrehajlásának.
Igazán föltűnő, mennyivel magasabb rendű az univerzalisztikus hivatalnoki éthosznak legalább a maradványait megtestesítő pénzügyminisztériumi és Nemzeti Bank-i bürokrácia, mint az ÁPV Rt. "állami vállalkozói". A közszolgálat magasztos eszménye, amely nélkül szabadelvű, alkotmányos állam nem képzelhető el, nem tartható fönn, ha a szabad nép államával szemben érvényesítjük - ok nélkül - az önkény adminisztrációjával szembeni jogos bizalmatlanságunkat.
Egyfajta államosítás - a közhatalmi funkciókat jogosulatlanul magukhoz ragadó illegitim "önkormányzatok" alárendelése a szabad állam ellenőrzési rendszerének - ma a szabadságot szolgálná. Elég szomorú, hogy összes katasztrofális tapasztalatunk után ez még mindig paradoxonnak hangzik.
1. Nyugaton az államellenességnek más, régebbi forrásai vannak. Az Egyesült Államokban a states´ rights mozgalma már a Konföderáció korszaka óta, az adócsökkentési sikersorozat (egyes tagállamokban egyáltalán nincs jövedelemadó, másutt meg forgalmi adó) az ún. "populizmus" megjelenése óta tart, és - különösen a szövetségi kormányzatot illetően - a képviseleti kormányzat (representative government) iránti ellenérzésből fakad; a mai Zeitgeist egyszerűen beérte és magába emelte az amerikai libertárius, antielitista és antiintellektuális amerikai hagyományt. (Vö. Richard Hofstadter: Anti-Intellectualism in American Life, New York: Vintage, 1962, 1995, passim.) A mai változat -mivel uralkodó "antropológiája", morálpszichológiája szerint az ember horizontja nem terjed túl az egyéni vágy, szenvedély, érdek meghatározta gömbszelvényen - lehetetlennek tartja azt, hogy valakit valaki más képviseljen (a [pl. kanti] erkölcsi univerzalizmus állítólag lehetetlen), ezért mindenkinek csak a saját ügyeit szabad intéznie, ami kiiktatná az officium (a "megbízásos jogviszony" közjogi-politikai általánosítása) ősi képzetét, amelyen minden jogállam (Kant: republikánus kormányzat) alapul. Ha az evvel egybefüggő részrehajlatlanság, tárgyilagosság, pláne az önzetlenség és nagylelkűség elképzelhetetlen, akkor persze csak a Max Stirner-i anarchia marad. Ám az "önkormányzatiság" anarcho-libertárius szemszögből is önellentmondásos: sem a demokratikus politikai, sem a liberális piaci kontrollnak nincs alárendelve, ugyanakkor nem is magánvállalkozás vagy magánügy: az önkormányzással megbízottak felelősség és kockázat nélküli szabadságot élveznek, ami képtelenség. Az meg a tébollyal határos, hogy a képviseleti, közhatalmi és közigazgatási funkciót betöltő helyhatóságok ("települési önkormányzatok") üzleti tevékenységet folytatnak ("vállalkoznak"): ez szögesen ellentmond a demokratikus logikának; ehhöz egyetlen adófillérekből fönntartott köztestületnek sem volna szabad hogy joga legyen (megjegyzem: a közszolgálati BBC-ben és PBS-ben egyáltalán nincsenek reklámok!). Ami azt illeti, a decentralizáció és a radikális adócsökkentés teljesen trivializálta az amerikai politikát: a közös ügyek terjedelme vészesen csökken, a szövetségi kormánynak (a honvédelemtől eltekintve) alig maradnak költségvetési eszközei, a honpolgárok közös lehetősége arra, hogy ne csak megvitassák, mi a jó, hanem a jó érdekében közösen cselekedhessenek is, minimális. Pedig a humanizáló és civilizáló reform befejezhetetlen, föladata végtelen. A korszellem a honpolgárság (citizenship) s evvel a republikános patrióta szellem ellenében hat, és mindent a szerződéses viszonyra és a konszenzuális döntésre redukál. Furcsa módon ez éppúgy nivellál, mint az egalitarizmus; ám a nyilvánosságot is elválasztja a politikától - a nyilvánosság ezért a személyest imitálja, amivel mind a "köz-", mind a "magán" repetitív klisévé fokozódik le.
2. Különösen megengedhetetlen, hogy adóforintjainkat üzletileg kockáztassák vagy alapítványokba folyassák át: márpedig ez a mai Kelet-Európára jellemző technika elkerülhetetlenné teszi, hogy magáncélokra fordítsanak közpénzeket. Ez még angyali jóhiszeműség esetén is erkölcstelen; a nép pedig az egészet szédelgésnek tartja. Én nem veszem rossznéven, hogy Torgyán képviselő a parlamentben kifogásolta, hogy a művelődési tárca támogatni óhajtotta egyik könyvem kiadását (bár még nem tudom, lesz-e a dologból valami); noha szelektíven, de Torgyán csak a kötelességét teljesítette, amikor számon kérte, hogy mire fordítják a költségvetési forrásokat. Õ úgy véli, erre méltatlan és érdemtelen az intellektuális munkásságom. Ehhez joga van, és helyesen teszi, hogy az ilyesmit vitatja.
