A múlt héten Crna Gorában nem tört ki a háború. A volt elnök, Momir Bulatovic ugyan mindent megtett ennek érdekében, pár apróságot hagyott figyelmen kívül csupán. Először is azt, hogy miért nem elnök többé: azért, mert Milo Djukanovicra többen szavaztak. Bulatovic arról is meg lehetett győződve, hogy a rendőrség nagyobb része őt támogatja - ebben is tévedett. Hívei fegyvereket kértek a podgoricai helyőrségtől: nem kaptak. Meg nem erősített belgrádi értesülések szerint Bulatovic korábban, a szövetségi védelmi tanács ülésén kérte, hogy hirdessenek rendkívüli állapotot a kisebbik jugoszláv tagköztársaság területén. Javaslatát állítólag Pavle Bulatovic szövetségi hadügyminiszter támogatta, Radoje Kontic miniszterelnök és Momcilo Perisic tábornok, vezérkari főnök ellenezték az ötletet. Bulatovic, elszánt csapata élén, ennek ellenére - vagy éppen ezért, sarokba szorított patkányok módjára - nem adta fel, és összetűzést provokált a rendőrséggel; több mint száz ember megsérült, több mint húszan pedig le vannak tartóztatva, köztük az állami tévé volt szerkesztője, aki két beszéd között unalmában rendőrökre lövöldözött. Első hallásra lehet, hogy nem volt buta elgondolás: nagy bajt csinálni Podgorica utcáin, majd bevárni a szövetségi hadsereg tankjait - mára azonban kiderült, ez a puccskísérlet is gyalázatosan volt megszervezve, egészen pontosan sehogyan sem, rögtönzés volt az egész, blöff, ott és akkor eleve kudarcra ítélve; a tábornokokat nem lehetett megingatni.
Az is elképzelhető, Slobodan Milosevic, Jugoszlávia elnöke egyszerűen arra az elhatározásra jutott, hogy hagyja, legyen Crna Gorában az, aminek lennie kell, és ezért nem gyakorolt nagyobb nyomást, és - bár minden eszköze megvolt hozzá - ezért nem ment el a végsőkig. De mindegy is: Milo Djukanovicot beiktatták, az új elnök hétfőn Filip Vujanovicot, Crna Gora eddigi belügyminiszterét bízta meg, hogy a - valószínűleg késő tavasszal, kora nyáron tartandó - választásokig ideiglenes kormányt alakítson (eddig Djukanovic volt a kormányfő).
A könnygáz azonban megtette a magáét: a hosszú távon (a végkifejlet szempontjából, ha úgy tetszik) igazán lényeges események elsikkadtak a zavargásokról szóló jelentések mellett. Nevezetesen, hogy elkezdődött Jugoszlávia dezintegrációjának legújabb szakasza: Djukanovic még beiktatása előtt megszavaztatta azt a törvényt a parlamenttel, amely hatályon kívül helyezi a Crna Gora-i alkotmánnyal nem harmonizáló jugoszláv törvényeket, beiktatási beszédéből pedig kitetszik, hogy ő Crna Gora elnökeként Crna Gora érdekeit fogja érvényesíteni. Nem árt emlékezni, hogy Szlovénia is így kezdte: hosszú ideig kérte a szerbiai vezetést, demokratizálja az akkori jugoszláv föderációt, majd, a sorozatos kudarcélmények után, egyéb eszközökkel kereste igazát, kiiktatta az alkotmányával ellentétes szövetségi törvényeket, kikiáltotta függetlenségét, és rövid háború árán elszakadt.
Ebből persze nem következik Crna Gora elszakadása - Szerbiához való viszonya sokkal régebbi, mélyebb és bonyolultabb, mint a szerb-szlovén viszony volt, ugyanakkor Crna Gora államisága során voltak időszakok - nem is rövidek -, amikor, ha máshogy nem, hát névleg, független volt; Djukanovic beiktatása Cetinjében, az ősi fővárosban álló (és az alkalomra frissen felújított) uralkodói palotában történt, amelynek falait a Crna Gora-i államiság jelképei díszítették. A tökéletes seggnyaló Bulatovichoz képest valószínűleg óriási változást jelent egy olyan elnök, aki kijelenti, hogy nem Crna Gora, hanem Jugoszlávia van válságban.
Crna Goránál keresve sem talál jobb barátot Szerbia, de ezt a barátságot nem lehet majd minden áron fenntartani. Djukanovic és Milosevic - aki, valljuk meg, mindenki közül a legnagyobb pofont kapta, hisz´ háromnegyed év szívós munkájával sem tudta megtörni ellenlábasát - között lesznek még meccsek és erőpróbák. Ezek kimenetelét megjósolni lehetetlen, de az már biztos, hogy nincs a Balkánon magányosabb ember Milosevicnél. Volt időszak, amikor úgy tűnt, csak az nem lesz az övé, amiért nem nyújtja a kezét, aztán, mire a föderáció elnöke lett, azt kellett látnia, hogy utolsó szövetségese is elhagyja a közös házat, az utolsó barát búcsút intő keze lassan a kapcsoló felé nyúl.
