Az algíri csatak

  • 1998. január 8.

Publicisztika

Algíri csata címmel egy film ment a hatvanas években, vakító burnuszos gentlemanek vívták benne ádáz küzdelmüket a rossz arcú kolonialisták ellen. A végén persze győztek is, az ember mehetett ki a moziból a halvány Kádár-kori neonfények közé, melyeket azon az estén a remény tett valamivel csillogóbbá, hogy hamarosan piros útlevéllel utazhatunk Algériába meg mindenüvé, ahonnan kiűzték a kolonialistákat, a rosszarcúakat.

Algíri csata címmel egy film ment a hatvanas években, vakító burnuszos gentlemanek vívták benne ádáz küzdelmüket a rossz arcú kolonialisták ellen. A végén persze győztek is, az ember mehetett ki a moziból a halvány Kádár-kori neonfények közé, melyeket azon az estén a remény tett valamivel csillogóbbá, hogy hamarosan piros útlevéllel utazhatunk Algériába meg mindenüvé, ahonnan kiűzték a kolonialistákat, a rosszarcúakat.

De hát nem utaztunk mégse, most már meg minek: nem mintha érdemes volna a dekolonializáció felette üdvös voltát kétségbe vonni, öltek ott a franciák is, ha épp a kezükbe akadt valaki, de korántsem ebben a volumenben, mint a mostaniak, akikben nem is az a legérdekesebb, hogy fanatikusok és fundamentalisták, hanem az, hogy állítólag mintha lenne velük szemben egy kormány, amelyik lassan hatodik éve és vagy százezer halott óta képtelen kitalálni valamit ellenük. Időnként szavazásokat inszcenálnak, amelyekből jobbára kizárják a fundamentalistákat, vagy csak a mérsékeltebben fundamentalistákat -azokat tehát, akik mondjuk a nyakvágást helytelenítik és csak tízévesnél idősebb gyerekeket hajlandók falhoz csapdosni -, aztán megnyerik a választásokat, aztán csodálkoznak, hogy a nép, az meg forrong.

Mintha volna esélye bármi másra. De honnét volna: a fundamentalisták nem engednek, nincs nekik miből, a kormány sem, nincs neki mire, az a kis stanicli legitimitása, ami van neki, épp a fundamentalistáktól függ, amíg azok gyilkolnak, addig a kormány a kisebbik rossz, és remekül elvan ebben a szerepben. Sem a frankofón alapon egyfajta neogyarmatosítás gondolatával kacérkodó francia kormány, sem az európai kollégák baklövései után kasszírozni kedvelő Amerika (ld. Zaire végjátéka és epilógusa) nem tesz ellenük semmit, pedig ekkora volumenű mészárlásnál általában partra szokott szállni valami nagyhatalom.

Itt azonban a jelek szerint nem fog: Algériának megvan az az előnye vagy hátránya, attól függ, fundamentalista-e az ember, vagy épp a falhoz vágják, hogy egyben az arab világ része is, amelyhez kívülről nem tanácsos hozzányúlni, sok halottal és benzináremeléssel is jár az ilyesmi. Ha viszont így megy tovább, a fundamentalisták előbb-utóbb győzni fognak. Ezt onnan fogjuk majd felismerni, hogy egy szép napon bejelentik: Algéria lakossága elfogyott.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.