Orbán Viktor és a finn jéghoki-válogatott, ahogy a képernyőn át nézik egymást 1994 májusában, emlékezetes pillanata marad a magyar politikatörténelemnek -ehhez képest imponáló, hogy az elkövetkező választási évet, pedig még el se kezdődött, máris kormánylistával kezdi, mármint a Fidesz, nem a finn jéghokisok. Orbán miniszterelnökön kívül Áder bel-, Pokorni kultúr-, valamint Szájer igazságügyi miniszterrel számolhatunk, ami rendben is volna, kivált Szájer jelölt esetében, aki lassan hetedik éve hallgat olyan okosan, mint maga az igazság. Sasvári politikusnak egyelőre, a jelek szerint, nem szánnak kormányzati szerepet, pedig ahogy a Nemzeti Színház kontra Nemzeti Színház-vitában felszólalt Magyar miniszter ellen, az sokat ígérő volt a maga őszinteségével. Az, hogy a leendő kormány a most gründolt Nemzetiből kirúg mindenkit, magától értetődő, mi más volna egy kormány dolga, mint színházi társulatokat, dalárdákat, önképzőköröket tizedelni, kirobbantani a kultúrkampfot, mert semmivel nem telik olyan jól az idő, mint azzal. Csak ezt eddig nem volt szokás kimondani. Hát Sasvári kimondta. Kéne neki valami minisztérium.
De mindegy, nem róla van szó, már megint nem. Hanem.
A baj az, hogy a Fidesz, miközben merő pragmatizmusból átprofilírozta magát a népnemzeti jobboldalra, és felvette a Magyar Polgári Párt utónevet, felszedett magára (elsősorban a pártvezetés és elsősorban deréktájékra) pár kilót, továbbá más, pártjaik által levetett - vagy viszont: pártjaikat levetett - kádereket, akikhez volt már szerencsénk egy korábbi kurzusban. Kivált Latorcai János neve hangzik ismerősen, őt a KDNP próbálta budapesti főpolgármesterré avatni; kampánya során házias ember, továbbá bájos, némiképp esetlen társalgó benyomását keltette, ha egyáltalán valamit. Kis szerencsével ipari miniszterként találkozhatunk vele jövő ilyenkor. Gyakorlata van, volt már ipari miniszter, egész ügyesen csinálta, ipar például akkor is volt; kicsi is, nagy is, mindenféle ipar volt, ha tovább marad, akkor ma már talán olyan, a tévékészülékünk tetejére - kizárólag csipkés terítő fölé - helyezhető iparunk is lenne, valamint havonta és fejenként egy darab kötözött sonkát is kapnánk, igaz, nem tudnánk, miért is. Igaz, talán ő sem. Martonyi János valami államtitkár volt valamelyik Antall-kormányban, ami önmagában nem sokat mond, akkoriban sok államtitkár fogyott; bár akárkiből akkor sem lehetett államtitkár, valamiféle kvalitások kellettek hozzá, ha nem is feltétlenül politikusiak vagy egyáltalán, szellemiek, volt pl. Fekete György, akiből utóbbi paraméterei alapján legfeljebb legelésügyi államtitkár lehetett volna, mégis milyen sokra vitte. Valamit nyilván tudott, ahogy Martonyi is, nyilván: biztos az integrációs ügyekben is, amelyek élére szánják, szerencsés kézzel dönt majd, integrál bárkit bármibe. Vagy mégse, de mindegy, ami e téren történik, úgyse ő találja ki. Matolcsy György közgazdász egy gazdasági minisztériumot vezetne, hogy melyiket, az még elválik, ha nem találnak neki megfelelőt, legfeljebb összecsapnak még egyet, elfér a többi között. Meg be lettek ígérve még szakértők, függetlenek, amilyennek a szakértőket szeretjük. Nem olyan szakértői kormány lenne, mint a mostani, hanem igazi, hús-vér szakértőkkel, akik, ha kell, elhajtják a vérbe például a Világbankot, de, ha úgy adódik, szót és szakot értenek a nép egyszerű gyermekével is, a fejőslánnyal, miért is ne, megsimogatnák a tehén homlokát, és a tejhozam iránt érdeklődnének feltűnő szakértelemmel, úgy, mint Horn Gyula, csak jobban. Ennek megörülne a tejhozam is, szépen növekedne, zacskósodna.
Nem az a baj, hogy ezek az alakok megint káderek lesznek, hanem egyrészt az, hogy a Fidesznek ezek szerint hozott anyagból kell boldogulnia egy esetleges kormányalakítási mandátum esetén, továbbá az, hogy a Fidesznek mindegy. Hogy elhiteti magával - és a szavazóit is erről igyekszik meggyőzni -: a megosztottság, ami éveken át távol tartotta őket azoktól, akikkel ma együtt vannak ellenzékben, áthidalható. És át kell hidalni. Bárhogy. Akár buta kis jelzésekkel is, kontinuitás látszatát keltendő egy olyan kormánnyal, amelynek még jelenleg is az az egyetlen pozitívuma, hogy nem azonos a mostanival. Megnyugtatni a választókat, ha nem vették volna észre, hogy a liberális-radikális-alternatív korszaknak vége.
Mintha nem tudná a választó amúgy is.
Nem tudja viszont, most aztán végképp nem, hogy ha a Fidesz, ez a történelme fordulópontján magát mindenekfölött pragmatikusnak hirdető párt elutasítja, ami most van, mit akar a helyébe. És azt hogyan képzeli megvalósítani? Mihez képest jelent alternatívát, stílusváltást, miért kellene pont rá szavaznunk?
Hacsak nem Sasvárit jelölnék miniszterelnöknek. Akkor világos volna minden. És akkor lehetne a Fideszre szavazni, elvégre ha nekik mindegy, mi minek izgassuk magunkat? Legalább volna megint kin szórakozni.
De így marad a Torgyán.
