Magyar zavarok

  • 1998. január 8.

Publicisztika

Minden második magyar állampolgár olyan rasszistaszerű dolgokat gondol, adja tudtunkra a Gallup által készített felmérés. Minden második magyar bevallja, idegenkedik a cigányoktól, uszkve minden harmadik örülne, ha korlátoznák a színes bőrűek számát az országban; ami pedig a zsidókat illeti, no, azokat nem kedveli legalább 13 százalék, nem, nem, soha.

Minden második magyar állampolgár olyan rasszistaszerű dolgokat gondol, adja tudtunkra a Gallup által készített felmérés. Minden második magyar bevallja, idegenkedik a cigányoktól, uszkve minden harmadik örülne, ha korlátoznák a színes bőrűek számát az országban; ami pedig a zsidókat illeti, no, azokat nem kedveli legalább 13 százalék, nem, nem, soha.

Ha elfogadjuk a felmérés eredményeit - kételkedni, fájdalom, nincs sok okunk, lásd Tiszavasvári, Sátoraljaújhely, Székesfehérvár -, akkor azon is el kell töprengenünk, hogy vajon meddig terjed minden második honfitársunk idegenkedése a romáktól, és milyen eszközöket tartana megengedhetőnek, adott esetben kívánatosnak annak érdekében, hogy az idegenkedés tárgya ne kényszerítse idegenkedésre (hisz idegenkedni szar érzés lehet)? Például belefér-e az, hogy hát ilyen vonatokra rakják őket, és elvigyék őket valahová, ki az országból, mondjuk? És ha igen, vizet azért adnának-e az utazóknak az idegenkedők, ha mondjuk nagy meleg lenne, és ezek a vonatok, a menetrend hirtelen támadt zsúfoltsága miatt vesztegelni lennének kénytelenek az állomásokon? Vagy ez a vonatosdi talán túlzás lenne? Elég lenne mondjuk egy helyre rakni őket az országban, és drótot is csak azért húzni köréjük, hogy meg legyenek védve a tettleg is idegenkedni akaróktól? Meg mert a végén még valamelyik közülük beköltözne a szomszédba?

Mikor aludtunk el, hogy hirtelen ilyen nagyon, nagyon szar kérdésekre kell ébrednünk? És melyik ország ez egyáltalán?

Mert az ugye nem lehet, hogy Magyarország fele ilyeneket gondoljon; a szomszéd és a harmadik szomszéd és az ötödik szomszéd; vagy a vidéki rokonok; nem, ők biztos nem ilyenek. Nem lehet, hogy ők mind ily könnyen megadták volna magukat a szellemi restségnek, a sztereotípiáknak (a cigányok koszosak, bűnözők, ingyenélők, együttélni velük képtelenség stb., lásd még: a németek fasiszták, az erdélyi magyarok javíthatatlan soviniszták stb.), hogy kiveszett volna belőlük a józan ítélőképesség, és ne tudnák a lelkük mélyén, hogy a megalázott, nyomorgó, a valós politikai önartikulációra képtelen kisebbség gondjainak megoldása az ő felelősségük is; és hogy ne legyen bennük semmi részvét a megalázottak és a nyomorgók iránt - sőt a megalázottságuk és a nyomoruk fő okát épp bennük lássák. Az nem lehet, hogy ebből az országból, a Mi Hazánkból hiányozzék az, ami egy közösséget, egy nemzetet összetart.

Mert ha mégis, akkor már nem kell sokáig várnunk arra, hogy valakik az idegenkedést nyíltan is hirdetni kezdjék, falugyűléseken, újságokban, választási beszédekben, hogy a butaság és a részvétlenség, a lassan gyülemlő, hangtalan gyűlölet az ő hangjukon szólaljon meg, és az ő kezükbe adja a hatalmat. Milyen hely lesz akkor Magyarország? És kik lesznek a következő romák?

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.