Publicisztika

Ha a voksukra nem is, a cigányokra azért még fontos szerep várhat a választásokon. Kovászai lehetnek a helyi közösségeknek, ellenükben pártállástól függetlenül felsorakoztathatók a népek; bármely bizonytalan jövőjű polgármesternek csak meg kell pendítenie, hogy gond van a cigányokkal, és újraválasztási esélyei az egekbe ugranak. Két dologra kell csak ügyelnie. Ne bonyolódjon nagyon bele, elégedjen meg az egyszer már világméretekben bizonyított genetikai érvekkel, cigánynak vérét, tele sötét hajlamokkal, mindenki el tudja képzelni. Ha úgy érzi, hogy a helyi adottságok megengedik, és ő sem zavarodik bele, akkor mutatkozhat kicsit felvilágosultabbnak is: a kultúra általi meghatározottság gondolata a kollektív jogok és a kisebbségi önkormányzatiság világában abszolút szalonképes, mégis mindenki tudni fogja, hogy arról a kutyáról beszél, amelyikből sose lesz szalonna. De ami elég egy kocsmában, kevés lehet a választási győzelemhez. Azért meg is kell harcolni, vívni a rábízott közösségért, bátran képviselni helyi érdeket akár az országos sajtóban is. Sajnos a cigány erre a szerepre már alkalmatlan, ha csatára kerül a sor, elsunnyog, inkább külön ballag, elköltözik a városból, nem komoly ellenfél. Nem úgy az emberjogi harcosok, azok direkt ezért kapják a pénzüket. Itt van például az ombucman, egyáltalán, micsoda név az, hogy ombucman, meg hogy intézmény, amikor egyszerű cigánybérenc. De most megkapta, végre a pofájába merte vágni valaki, hogy coki neked jogi nyavalygás, egy a valóság, és azt mi lakjuk.

Ha Pokol elnöki főtanácsadó és az FKgP törvényjavaslata után felálló parlamenti médiaelemző központ, az állami sajtófejlesztési alap és a közvélemény-kutató bizottság csak úgy lesznek, lógnak bele a nagyvilágba, és nem jelentgetnek fel rendszeresen szerkesztőségeket, újságírókat és közvélemény-kutatókat, akkor semmit sem csináltak. Ha jól lehet érteni, mit is akarnak, akkor arról lenne szó, hogy pénzek újra fel- és elosztásával - mert egyes lapoknak több van, mint másoknak -, valamint a közvélemény-kutatások ellenőrzésével azt kéne elérni, hogy az a párt is népszerű és befolyásos legyen, amelyik egyébként nem.

György Péter, a neves esztéta, médiaguru és liberális közíró sajátos esszét publikált Az ó-új világ címmel. Első olvasás után úgy meredtem magam elé, mint lamer végfelhasználó a general failure-re. Legjobb esetben is csak annyit értettem, hogy a szerző be van rezelve.

Jó, hogy időben szóltak, egy jegyzékkel üzentek; annyira kínos lett volna, napon felmelegedett pezsgő, felsorakozott magyar küldöttség, a külügyminiszter még egyszer elpróbálja magában, hogy is kell szlovákul mondani, hogy "kerüljön beljebb, szomszédasszony", vagy hogy: "és mondja, ugye a brindza a sztrapacska titka?" - vagy amit már ilyenkor mondanak egymásnak, ha egyáltalán -, aztán még másnap délben is ott állnak, és nem értik, mi van.

Paszternák László szakszervezeti funkcionárius, az MSZOSZ szociáldemokrata platformjának vezetője (ez is jó, hogy egy szakszervezetben van szociáldemokrata platform, lehetne még billenő-, ízes, sőt tormás-mustáros platform is) még fontolgatja, kössön-e választási szerződést az MSZOSZ az MSZP-vel. Egyfelől jó lenne, ha néhány ágazati vezető továbbra is ott ülne a parlamentben, abból baj nem lehet, csendben vezetnék az ágazatot, neki a falnak, meg vissza, másfelől viszont az MSZP még mindig nem adta oda azokat az "értékes ingatlanokat", amiket pedig megígért az MSZOSZ-nek. Ez tiszta beszéd. Ebben az országban a "jelentős nagyságrendű" ingatlanokat az MSZP osztogatja, csekély viszontszívességekért cserébe. Paszternák amúgy elégedett a szocialistákkal, a tb-önkormányzatok ügyében például teljesítették, amit ígértek az érdekképviseleteknek, és mi csak csodálkozunk, né, nem is szólt az MSZP, hogy a tb-önkormányzatok kapcsán bárkinek is ígért volna valamit.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós, hogy veszélyben lévén a magyar liberalizmus hagyománya, itt az ideje, hogy belépjünk egy pártba. (Tamás Gáspár Miklós: Most tessék belépni a pártba!, MaNcs, 1997. július 17.) Ki-ki a sajátjába természetesen. Nem vitatom a jeles közíró igazságait. Diagnózisával egyetértek. Való igaz, hogy a magyar liberalizmus válságba sodródott, vitathatatlan, hogy a közjó ápolása valamennyiünk kötelessége. Közjó nélkül nincs köztársaság. A mára kialakult bizalomhiányos, önző társadalmi közeg nemcsak Magyarország integrálódását fenyegeti, de az is kérdéses, hogy az ország meddig marad működőképes. Kialakul-e a megfelelő visszacsatolás a társadalom és a politika között, vagy a politika marad-e az, ami a mi tájainkon mindig is volt, úri huncutság, amelyet a közösség megvetően elutasít magától?

Ki telefonálhatott a Nyugdíjbiztosító székházába hétfő reggel? Hogy bomba van, kezit csókolom, az üzemegységben elhelyezve? Az illető mindenesetre jó búvóhelyet választhatott, mert mire az elnökválasztók átértek a Nyugdíjfolyósítóba, már ott is telefon várta őket, hogy ott se tessenek ülésezni, tisztelettel, mert ott is felrobbanik a krémium, ha sokat ülésez. Aztán az Egészségbiztosítóban dettó. Ekkor jelentette ki egy harcias matróna, egyfajta Dobó Katicaként, aki akár Bálint Attila MSZOSZ-szóvivő is lehetett, hogy az utcán is megválasztják, akit meg kell, vagy a Duna jegén, vagy Eger várában! És így is lett. Hogy pontosan kiket és hogyan és mi végre választottak meg, azt nem sokan értik Magyarországon, és egyáltalán nem biztos, hogy nem éppen ez a cél.

Sok szó esik manapság a világ - legalábbis a legutóbbi időkig - szinte megállíthatatlanul felfelé száguldó tőzsdéit és persze befektetőit fenyegető kataklizmáról. Bár e sorok szerzője (e lapban is dokumentáltan) osztja a jogos aggodalmakat, a helyzet valós megítélése választ leginkább a filozófusokat évszázadok óta izgalomban tartó és nem utolsósorban Van Goghot is egy festmény erejéig megihlető kérdésre igényel: honnan jövünk és hová megyünk?

Amikor már nagyon látszott, hogy a néhai Fiatal Demokraták Szövetségének jogutóda és szatellitjei jól beindultak a magyar termőföld védelmére; amikor már nagyon úgy tűnt, hogy az agrárxenofóbia lesz az a közös alap, amelyre az ellenzéki egység feláll; amikor tehát már nagyon gyűlt a sok autogram a magyar vidéken - akkor az ügynöktörvény által kétszeresen is érintett H. Gy. polgártársunk gondolt egyet. Derűs, napsütötte csütörtöki nap volt, amikor a miniszterelnök a kormány ülésén szerényen köhintett, és imígyen szólt: "Há´ jó. Há´ döncsön a nép. Ugye, Laci, ugye, Gábor. Na." És a nép ügydönteni fog, de nem ám csak úgy. Három kérdés lesz, és a kormánypártok mindháromra igent várnak tőlünk, s ha még belevennék azt is, hogy maradjon-e feloszolva a Munkásőrség, akkor lehetne megint négyigenesnek hívni, de így nem lehet.

Két hete tartották a társadalombiztosítási önkormányzatok alakuló közgyűléseiket, ám azóta sincs elnöke sem a Nyugdíj-, sem az Egészségbiztosítási Önkormányzatnak. Az EbÖ hétfői összejövetelén például zárt ülést rendeltek el, azon háromszor is szavaztak, eredmény mégsem lett. Az önkormányzatba delegált szakszervezeti káderek, valamint az úgynevezett munkaadói szervezetek képviselői képtelenek megegyezni: a - valószínűleg csak megszokásból - jelentős erőnek mondott MSZOSZ magának akarja mindkét posztot, a munkaadói oldal viszont a nyugdíjbiztosítót nem adná; mint hangoztatják, erről meg is állapodtak, de az MSZOSZ nem enged. Ami persze nem ennyire egyszerű: a két nagy munkaadói szövetség menet közben összebútorozott az MSZOSZ-szel, erre a többi szakszervezet rágott be, és így tovább. Mindez azért is szép, mert Kökény Mihály népjóléti miniszter két héttel ezelőtt amiatt lelkendezett, hogy az önkormányzatok felállásával nincs szükség a parlamenti pártok által delegált felügyelőbizottságra, ergo a politikai csetepaték ezáltal kiiktatódtak a tb-ből.

"Miért nem jobb az, ha kimaradunk a NATO-ból?" - kérdi tőlem a Narancs augusztus 14-i számában Lángh Júlia ápoló és St. Auby Tamás hadirokkant. Megszólalásuknak címet is adtak: "Nyilvános kérdés", ezzel jelezve, hogy nyilvános választ várnak el tőlem, nem valamiféle kecses magánmegnyilatkozást. És ezt kánikulában teszik velem. Tovább nehezíti feladatomat, hogy a felkérők "független szerző"-nek becéznek. Nem válaszolhatok úgy, hogy az olvasók egyik tábora ne higgye e minősítésnek éppen az ellenkezőjét. Függetlennek többnyire az olyan nyilvános megszólalót tekintjük, aki a mi véleményünket fogalmazza meg. De létezik-e független véleményalkotás? Ha komolyan vennénk e jelzőt, akkor csak olyanokra alkalmazhatnánk, akiknek a véleményei az érdekektől is függetlenek. Ámde olyan kérdésben kérik ki a véleményemet, mely elsősorban nem magasztos eszmékhez, hanem érdekekhez kapcsolódik. Csak a magasztos eszmék szférájában lehetünk maradéktalanul függetlenek. Ha például megkérdezik tőlünk nyilvánosan, hogy mi jobb: az erőszak vagy az erőszakmentesség, akkor a független szellemek biztos önérzetével dönthetünk az utóbbi mellett. A baj csak az, hogy döntésünk tartalmatlan, mert a legkisebb mértékig sem befolyásolja az univerzális erőszak monopóliumát, mely minden emberi együttélés támasza és talpköve. Ha viszont az erőszak különféle formái között választunk, akkor már megjelenik döntéseink erőterében az érdek, és függetlenségünk relativizálódik. Olvasmányaim során csak egyetlen abszolúte független emberrel találkoztam: Heine ama matrózával, aki napsugaras időben az árbockosárból "Jackson admirálisért halok meg!"-et kiáltva a tükörsima óceánba ugrott és megfulladt. Õt kizárólag eszményei motiválták.

Glatz Ferenc, az MTA elnöke a Népszabadság ünnepi számában megoldja - vagyis megoldják, mert Glatz végig királyi többesben beszélnek, vagyis írnak - korunk néhány nagy problémáját: milyen államunk legyen ezer évvel azután, hogy István király megalapította, nüná, és ennek az államnak mivel is kéne foglalkoznia. Igen jó olvasni ilyesmit, mert hát az embert régóta gyötrik ezek a nagy kérdések, és régóta várja, hogy valaki végre jöjjön, és megoldja őket, de lehetőleg eléggé szűk terjedelemben, mert ebben a hőségben ki bírna sokat baszakodni a betűvel, és amúgy is már fél ötkor ki kell ülni a rakpartra foglalni a helyet a tűzijátékhoz.

Miután voltaképpen papírja van róla, hogy a magyar pribékek nem bírtak vele, egy varázslatosan ostoba ellenzéki párt kormányzati ambícióktól sújtott elnöke, nevezett T. József a Kínai Népköztársaságba látogatott, ahol őt fogadták. Mindenféle antikommunista világ-gittegyletek elnöke, az ordas bolsevik eszmék világszerte rettegett ellensége, Tajvan és más kistigrisek igaz magyar barátja nagyobb kandúrt keresett magának, hisz az FKgP sose vonta kétségbe, hogy csak egy Kína van, az is népi. Teli jegyzetfüzettel utazott pekingi házigazdáihoz - egy a kommunista párttól nyilván független, mondhatni ellenzéki intézményhez - a jeles féregirtó; a két ország eltérő úton jár, de az államférfiak ezen túlteszik magukat. Az egyik ötlete az Óbudai-szigeten létesítendő vigalmi/üzleti chinatown volt. De T. József nagy gondolata a barterszerződések felvetése lehetett, na, a kínaiak ettől lemehettek hídba vagy a közértbe. Áruért árut! Ha meg valamelyik állam esetleg átmeneti nehézségekkel küszködne, akkor Kölcsönösen Gazdasági Segítséget nyújthatnának egymásnak.

Miért kerülhetett most ismét a figyelem középpontjába a kelet-európai titkosszolgálatok működése? Igaz, vannak országok, ahol 1989 óta le se került a napirendről a kémszervezetek és -elhárítások belső problematikája, illetve e problémák összefonódása az általános politikai válsággal. Mégis különös, hogy 1996-97 fordulóján mintha új időszámítás vette volna kezdetét, s mintha ténylegesen csak most kezdene kialakulni az a stabil struktúra, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározója lesz e szervezetek működésének.