"Miért nem jobb az, ha kimaradunk a NATO-ból?" - kérdi tőlem a Narancs augusztus 14-i számában Lángh Júlia ápoló és St. Auby Tamás hadirokkant. Megszólalásuknak címet is adtak: "Nyilvános kérdés", ezzel jelezve, hogy nyilvános választ várnak el tőlem, nem valamiféle kecses magánmegnyilatkozást. És ezt kánikulában teszik velem. Tovább nehezíti feladatomat, hogy a felkérők "független szerző"-nek becéznek. Nem válaszolhatok úgy, hogy az olvasók egyik tábora ne higgye e minősítésnek éppen az ellenkezőjét. Függetlennek többnyire az olyan nyilvános megszólalót tekintjük, aki a mi véleményünket fogalmazza meg. De létezik-e független véleményalkotás? Ha komolyan vennénk e jelzőt, akkor csak olyanokra alkalmazhatnánk, akiknek a véleményei az érdekektől is függetlenek. Ámde olyan kérdésben kérik ki a véleményemet, mely elsősorban nem magasztos eszmékhez, hanem érdekekhez kapcsolódik. Csak a magasztos eszmék szférájában lehetünk maradéktalanul függetlenek. Ha például megkérdezik tőlünk nyilvánosan, hogy mi jobb: az erőszak vagy az erőszakmentesség, akkor a független szellemek biztos önérzetével dönthetünk az utóbbi mellett. A baj csak az, hogy döntésünk tartalmatlan, mert a legkisebb mértékig sem befolyásolja az univerzális erőszak monopóliumát, mely minden emberi együttélés támasza és talpköve. Ha viszont az erőszak különféle formái között választunk, akkor már megjelenik döntéseink erőterében az érdek, és függetlenségünk relativizálódik. Olvasmányaim során csak egyetlen abszolúte független emberrel találkoztam: Heine ama matrózával, aki napsugaras időben az árbockosárból "Jackson admirálisért halok meg!"-et kiáltva a tükörsima óceánba ugrott és megfulladt. Õt kizárólag eszményei motiválták.
Könnyebb lenne a dolgom, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy háborúkkal fenyegető vagy háborúmentes világban szeretnék-e élni. De noha nem kedvelem a háborúkat, és a katonai beavatkozásoktól is viszolygok általában, meggyőződésem, hogy százezreket mentett volna meg a NATO a haláltól és a halálos megaláztatásoktól, ha idejekorán beavatkozik a délszláv öldöklésbe. A katonai tömbök nehezen szerethetők, de ez esetben azért gyűlöltem már 1992 óta a nyugati stratégia irányítóit, mert kicsinyes érdekek sugallatára és kurta perspektívájú számítások eredményeképpen nem érvényesítették erejüket. A beavatkozást ellenző pacifisták viszont magasztos eszményektől vezérelve elősegítették a tömeggyilkosságok eszkalációját.
Ezek után - nem halogathatom tovább - rátérek a tulajdonképpeni kérdésre. Bár függetlenséget nem ígérhetek, megpróbálok őszinte lenni: véleményemet nem párt- vagy egyéb csoportérdekekhez igazítom, hanem saját erkölcsi érdekeimhez. Jelen esetben az a legfőbb erkölcsi érdekem, hogy jó lelkiismerettel érjek e cikk végére. Ez nem lesz könnyű, mert a témakört az őszintétlenség légköre veszi körül.
Az őszintétlenség elsősorban a NATO önmeghatározásából fakad. Ha egy katonai szövetség azt állítja magáról, hogy senki ellen sem irányul, akkor ezzel a megfogalmazással értelmetlennek nyilvánítja magát. Miképpen folytatható értelmes vita arról, hogy csatlakozzunk-e egy olyan szervezethez, amely per definitionem értelmetlen? Miként vélekednénk egy kuplerájról, melynek homlokzatán írva áll, hogy az intézmény nem érdekelt a szexuális vágyak üzletszerű kielégítésében? Az alternatívákat valóságos mozgástérbe kell helyezni, hogy az eltérő vélemények összecsaphassanak. A NATO - mint minden eddig létezett katonai szervezet - néven nevezhető vagy potenciális ellenfelek ellen irányul. A Szovjetunió szétesése óta néven nevezhető ellenféllel nem kell számolnia, de potenciális ellenfelekkel annál inkább. Oroszországban (és néhány extagköztársaságban is) a kommunista és a nacionalista téboly egy példátlan agresszivitású maffiózó vadkapitalizmussal egy időben, egymást gerjesztve bontakozik ki - senki sem garantálhatja, hogy a defenzívába szoruló, gyér hagyományú demokrácia kerekedik ott végül is felül.
Nem azt a kérdést kell tehát feszegetnünk, hogy szeretetre méltó-e az egyébként értelmetlen NATO - mert szerintem nem szeretetre méltó, nem is ilyen célból tartják fenn -, hanem azt, hogy nyújt-e katonai védelmet tagjainak abban az esetben, ha minden rosszul megy, és feltámad, a korábbinál kiszámíthatatlanabb és fékezhetetlenebb formában, a Szovjetunió vagy a Nagyorosz Birodalmi Gondolat valamiféle formája. Számításba kell venni, hogy NATO-tagországot még Sztálin sem támadott meg soha. Másrészt a NATO egyetlen NATO-ba nem tartozó országot sem védett meg a szovjet agressziótól. Magyar szempontból megjegyzendő még, hogy ez a katonai szervezet a kelet-közép-európai szélsőséges nacionalizmusok ellen is védelmet nyújt, ha a történelem valamiféle különlegesen undorító fordulata szükségessé tenné ezt.
Másik érvemet a NATO-tagság mellett Bokros Lajos megfogalmazásában tálalom fel: "Ha minket most felvesznek a NATO-ba, márpedig ennek az esélye körülbelül 100 százalék, akkor Magyarország már része lesz az euroatlanti struktúrának. Már részesül azokból a lélektani, kulturális, civilizációs kötésekből, amelyek nem engedik az országot lecsúszni egy periferiális szerepre." Ezt a gondolatot Bokros általánosabb szinten is megfogalmazta: "A lényeg inkább az, hogy civilizációs szempontból csatlakozunk valamihez, amihez kulturálisan mindig is hozzátartoztunk, és azt a 80 éves kisiklást, amelyet az első világháború óta elszenvedtünk, viszonylag gyorsan be tudjuk hozni" (Privát Profit, 1997. július). Ez utóbbi gondolat nem pusztán a NATO-ra, hanem általában az euroatlanti integrációra vonatkozik, de nekünk, akik nem Svájc vagy Svédország színvonaláról startolunk, szükségünk van arra a politikai garanciára, amelyet a NATO-tagság - ez az univerzális őrző-védő kft - nyújt a külföldi tőkének. Így hát odatartozásunk "lélektani, kulturális, civilizációs kötéseken" kívül gazdasági kötésekkel is gyarapít minket.
(Itt kell megjegyeznem, a beígért őszinteség parancsára, hogy az euroatlanti struktúrát, amelyhez csatlakozni óhajtanék, számos vonatkozásban rendkívül ellenszenvesnek, sőt perspektivikusan közveszélyesnek is tartom, ha nem sikerül menet közben korrigálnia önmagát. A térségnek mint jóléti szigetnek a fenntartása a nyomorúság óceánjában erkölcsileg igazolhatatlan, és praktikusan sem tartható fenn örök időkig. A globalizáció uralkodó formáinak következtében rohamosan növekvő egyenlőtlenség - a térségek között, de az euroatlanti térség társadalmain belül is - előbb-utóbb tűrhetetlenné válna, miközben a természet türelme is elfogy. A demokrácia mozgástere szűkül, a létfontosságú stratégiai döntések a választott kormányok kezéből egyre eltökéltebben vándorolnak át multinacionális vállalatok arc nélküli tótumfaktumainak illetékességi körébe. És mégis ebben az irányban kell megindulnunk, ha nem akarjuk elveszteni minden kapcsolatunkat a jövővel. Alternatíváinkat nem kitaláljuk, hanem készen találjuk. Remélhetjük, hogy menet közben felbukkannak újak is, de ehhez előre kell néznünk, lelkesen, ironikusan vagy gyanakodva.)
Két forrásból bugyoghatnak az ellenérzések a NATO-val szemben. A pacifista viszolygást nem hessenthetjük el, mint valami pimasz legyet. Az ápolóknak és a hadirokkantaknak - tehát mindazoknak, akik ezt a nyilvános választ kipréselik belőlem - életrajzukból kikövetkeztethető okuk van rá, hogy utálják a katonai szervezkedés minden formáját - és Kelet-Közép-Európa minden érzékeny polgárában lappang egy ápoló vagy/és egy hadirokkant. Századunkban kizárólag vesztes katonai tömbökhöz tartoztunk, és kegyetlenül megbüntettek újkori történelmünk legszebb pillanatáért, amikor is kikiáltottuk semlegességünket. A vadon farkastörvényei közt semlegességet áhítani: erkölcsileg felemelő érzés. Boldog lennék, ha átadhatnám magam neki. Csakhogy ez a semlegesség ma egy olyan nemzet fogalomkörébe zárna be, mely a Magyar Ugar CSóró Alapítvány kezdőbetűiből rakta össze szent kegyhelyének, Mekkájának a nevét.
A NATO-ellenesség másik, végzetesebb központja ugyanis a szűkagyú nacionalizmus. Saját frázisaikba belebutuló politikusok a nemzetet féltik az integráció minden formájától. Holott a nemzet már régóta csak történelmi képződményként és kulturális fogalomként létezik. Nemzetgazdaság? Magyarország exportjának 70 százaléka már most multinacionális vállalatok buzgalmának eredménye. Régi futballsztárjaink nemzeti hősök voltak - a maiak internacionális árucikkek lennének, ha tudnának focizni. A pénz, az áru és az információk nem ismerik az országhatárokat. Az integráció a valóságban is áttetszővé varázsolja őket. Letűnőben van a nemzetállamok napja. Kelet-Közép-Európában egyébként csak a közös NATO- és EU-tagság iktathatná ki végképp a lelkekből a határkonfliktusokat. És az európai integráció közbülső lépcsőfok csupán ebben a folyamatban. A NATO - a Szovjetunió nyomasztó túlerejét ellensúlyozandó - már megalakulásakor, 1949-ben betelepítette Európába Amerikát. Európa és Amerika gazdaságilag is egymásra utalódik majd, ahogy Ázsia felől félelmetesen felerősödik a kihívás. Az "euroatlanti" kifejezés jelzi, hogy már a földrészek is integrálódnak. Ez lehet - ismétlem - egy lidércnyomásos fejlődés kezdete, ha nem fékezhető meg az a gátlástalan tendencia, mely a társadalmat egymástól egyre távolabbra penderülő kasztokra tépi szét; de az sem zárható ki, hogy - József Attila mértéktartóan optimista kifejezésével élve - "finomul a kín", ahogy előbbre hatolunk e megjósolható folyamat megjósolhatatlan válaszútjain át. Az integrációval járó kockázat tehát óriási. Ebben különbözik a nemzeti próféták koncepcióitól, akik különféle terminológiákat használva mégis mind a magyarságteljesítmény felfokozásával óhajtanák maguk alá gyűrni a gazdasági és civilizatórikus fejlődés világot átfogó törvényeit. Az ő törekvésük teljesen kockázatmentes - felülkerekedve zuhanórepülésre kényszerítenék az országot, erre mérget vehetünk.
