Eörsi István: Nyilvános válasz

  • 1997. augusztus 28.

Publicisztika

"Miért nem jobb az, ha kimaradunk a NATO-ból?" - kérdi tőlem a Narancs augusztus 14-i számában Lángh Júlia ápoló és St. Auby Tamás hadirokkant. Megszólalásuknak címet is adtak: "Nyilvános kérdés", ezzel jelezve, hogy nyilvános választ várnak el tőlem, nem valamiféle kecses magánmegnyilatkozást. És ezt kánikulában teszik velem. Tovább nehezíti feladatomat, hogy a felkérők "független szerző"-nek becéznek. Nem válaszolhatok úgy, hogy az olvasók egyik tábora ne higgye e minősítésnek éppen az ellenkezőjét. Függetlennek többnyire az olyan nyilvános megszólalót tekintjük, aki a mi véleményünket fogalmazza meg. De létezik-e független véleményalkotás? Ha komolyan vennénk e jelzőt, akkor csak olyanokra alkalmazhatnánk, akiknek a véleményei az érdekektől is függetlenek. Ámde olyan kérdésben kérik ki a véleményemet, mely elsősorban nem magasztos eszmékhez, hanem érdekekhez kapcsolódik. Csak a magasztos eszmék szférájában lehetünk maradéktalanul függetlenek. Ha például megkérdezik tőlünk nyilvánosan, hogy mi jobb: az erőszak vagy az erőszakmentesség, akkor a független szellemek biztos önérzetével dönthetünk az utóbbi mellett. A baj csak az, hogy döntésünk tartalmatlan, mert a legkisebb mértékig sem befolyásolja az univerzális erőszak monopóliumát, mely minden emberi együttélés támasza és talpköve. Ha viszont az erőszak különféle formái között választunk, akkor már megjelenik döntéseink erőterében az érdek, és függetlenségünk relativizálódik. Olvasmányaim során csak egyetlen abszolúte független emberrel találkoztam: Heine ama matrózával, aki napsugaras időben az árbockosárból "Jackson admirálisért halok meg!"-et kiáltva a tükörsima óceánba ugrott és megfulladt. Õt kizárólag eszményei motiválták.

"Miért nem jobb az, ha kimaradunk a NATO-ból?" - kérdi tőlem a Narancs augusztus 14-i számában Lángh Júlia ápoló és St. Auby Tamás hadirokkant. Megszólalásuknak címet is adtak: "Nyilvános kérdés", ezzel jelezve, hogy nyilvános választ várnak el tőlem, nem valamiféle kecses magánmegnyilatkozást. És ezt kánikulában teszik velem. Tovább nehezíti feladatomat, hogy a felkérők "független szerző"-nek becéznek. Nem válaszolhatok úgy, hogy az olvasók egyik tábora ne higgye e minősítésnek éppen az ellenkezőjét. Függetlennek többnyire az olyan nyilvános megszólalót tekintjük, aki a mi véleményünket fogalmazza meg. De létezik-e független véleményalkotás? Ha komolyan vennénk e jelzőt, akkor csak olyanokra alkalmazhatnánk, akiknek a véleményei az érdekektől is függetlenek. Ámde olyan kérdésben kérik ki a véleményemet, mely elsősorban nem magasztos eszmékhez, hanem érdekekhez kapcsolódik. Csak a magasztos eszmék szférájában lehetünk maradéktalanul függetlenek. Ha például megkérdezik tőlünk nyilvánosan, hogy mi jobb: az erőszak vagy az erőszakmentesség, akkor a független szellemek biztos önérzetével dönthetünk az utóbbi mellett. A baj csak az, hogy döntésünk tartalmatlan, mert a legkisebb mértékig sem befolyásolja az univerzális erőszak monopóliumát, mely minden emberi együttélés támasza és talpköve. Ha viszont az erőszak különféle formái között választunk, akkor már megjelenik döntéseink erőterében az érdek, és függetlenségünk relativizálódik. Olvasmányaim során csak egyetlen abszolúte független emberrel találkoztam: Heine ama matrózával, aki napsugaras időben az árbockosárból "Jackson admirálisért halok meg!"-et kiáltva a tükörsima óceánba ugrott és megfulladt. Õt kizárólag eszményei motiválták.

Könnyebb lenne a dolgom, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy háborúkkal fenyegető vagy háborúmentes világban szeretnék-e élni. De noha nem kedvelem a háborúkat, és a katonai beavatkozásoktól is viszolygok általában, meggyőződésem, hogy százezreket mentett volna meg a NATO a haláltól és a halálos megaláztatásoktól, ha idejekorán beavatkozik a délszláv öldöklésbe. A katonai tömbök nehezen szerethetők, de ez esetben azért gyűlöltem már 1992 óta a nyugati stratégia irányítóit, mert kicsinyes érdekek sugallatára és kurta perspektívájú számítások eredményeképpen nem érvényesítették erejüket. A beavatkozást ellenző pacifisták viszont magasztos eszményektől vezérelve elősegítették a tömeggyilkosságok eszkalációját.

Ezek után - nem halogathatom tovább - rátérek a tulajdonképpeni kérdésre. Bár függetlenséget nem ígérhetek, megpróbálok őszinte lenni: véleményemet nem párt- vagy egyéb csoportérdekekhez igazítom, hanem saját erkölcsi érdekeimhez. Jelen esetben az a legfőbb erkölcsi érdekem, hogy jó lelkiismerettel érjek e cikk végére. Ez nem lesz könnyű, mert a témakört az őszintétlenség légköre veszi körül.

Az őszintétlenség elsősorban a NATO önmeghatározásából fakad. Ha egy katonai szövetség azt állítja magáról, hogy senki ellen sem irányul, akkor ezzel a megfogalmazással értelmetlennek nyilvánítja magát. Miképpen folytatható értelmes vita arról, hogy csatlakozzunk-e egy olyan szervezethez, amely per definitionem értelmetlen? Miként vélekednénk egy kuplerájról, melynek homlokzatán írva áll, hogy az intézmény nem érdekelt a szexuális vágyak üzletszerű kielégítésében? Az alternatívákat valóságos mozgástérbe kell helyezni, hogy az eltérő vélemények összecsaphassanak. A NATO - mint minden eddig létezett katonai szervezet - néven nevezhető vagy potenciális ellenfelek ellen irányul. A Szovjetunió szétesése óta néven nevezhető ellenféllel nem kell számolnia, de potenciális ellenfelekkel annál inkább. Oroszországban (és néhány extagköztársaságban is) a kommunista és a nacionalista téboly egy példátlan agresszivitású maffiózó vadkapitalizmussal egy időben, egymást gerjesztve bontakozik ki - senki sem garantálhatja, hogy a defenzívába szoruló, gyér hagyományú demokrácia kerekedik ott végül is felül.

Nem azt a kérdést kell tehát feszegetnünk, hogy szeretetre méltó-e az egyébként értelmetlen NATO - mert szerintem nem szeretetre méltó, nem is ilyen célból tartják fenn -, hanem azt, hogy nyújt-e katonai védelmet tagjainak abban az esetben, ha minden rosszul megy, és feltámad, a korábbinál kiszámíthatatlanabb és fékezhetetlenebb formában, a Szovjetunió vagy a Nagyorosz Birodalmi Gondolat valamiféle formája. Számításba kell venni, hogy NATO-tagországot még Sztálin sem támadott meg soha. Másrészt a NATO egyetlen NATO-ba nem tartozó országot sem védett meg a szovjet agressziótól. Magyar szempontból megjegyzendő még, hogy ez a katonai szervezet a kelet-közép-európai szélsőséges nacionalizmusok ellen is védelmet nyújt, ha a történelem valamiféle különlegesen undorító fordulata szükségessé tenné ezt.

Másik érvemet a NATO-tagság mellett Bokros Lajos megfogalmazásában tálalom fel: "Ha minket most felvesznek a NATO-ba, márpedig ennek az esélye körülbelül 100 százalék, akkor Magyarország már része lesz az euroatlanti struktúrának. Már részesül azokból a lélektani, kulturális, civilizációs kötésekből, amelyek nem engedik az országot lecsúszni egy periferiális szerepre." Ezt a gondolatot Bokros általánosabb szinten is megfogalmazta: "A lényeg inkább az, hogy civilizációs szempontból csatlakozunk valamihez, amihez kulturálisan mindig is hozzátartoztunk, és azt a 80 éves kisiklást, amelyet az első világháború óta elszenvedtünk, viszonylag gyorsan be tudjuk hozni" (Privát Profit, 1997. július). Ez utóbbi gondolat nem pusztán a NATO-ra, hanem általában az euroatlanti integrációra vonatkozik, de nekünk, akik nem Svájc vagy Svédország színvonaláról startolunk, szükségünk van arra a politikai garanciára, amelyet a NATO-tagság - ez az univerzális őrző-védő kft - nyújt a külföldi tőkének. Így hát odatartozásunk "lélektani, kulturális, civilizációs kötéseken" kívül gazdasági kötésekkel is gyarapít minket.

(Itt kell megjegyeznem, a beígért őszinteség parancsára, hogy az euroatlanti struktúrát, amelyhez csatlakozni óhajtanék, számos vonatkozásban rendkívül ellenszenvesnek, sőt perspektivikusan közveszélyesnek is tartom, ha nem sikerül menet közben korrigálnia önmagát. A térségnek mint jóléti szigetnek a fenntartása a nyomorúság óceánjában erkölcsileg igazolhatatlan, és praktikusan sem tartható fenn örök időkig. A globalizáció uralkodó formáinak következtében rohamosan növekvő egyenlőtlenség - a térségek között, de az euroatlanti térség társadalmain belül is - előbb-utóbb tűrhetetlenné válna, miközben a természet türelme is elfogy. A demokrácia mozgástere szűkül, a létfontosságú stratégiai döntések a választott kormányok kezéből egyre eltökéltebben vándorolnak át multinacionális vállalatok arc nélküli tótumfaktumainak illetékességi körébe. És mégis ebben az irányban kell megindulnunk, ha nem akarjuk elveszteni minden kapcsolatunkat a jövővel. Alternatíváinkat nem kitaláljuk, hanem készen találjuk. Remélhetjük, hogy menet közben felbukkannak újak is, de ehhez előre kell néznünk, lelkesen, ironikusan vagy gyanakodva.)

Két forrásból bugyoghatnak az ellenérzések a NATO-val szemben. A pacifista viszolygást nem hessenthetjük el, mint valami pimasz legyet. Az ápolóknak és a hadirokkantaknak - tehát mindazoknak, akik ezt a nyilvános választ kipréselik belőlem - életrajzukból kikövetkeztethető okuk van rá, hogy utálják a katonai szervezkedés minden formáját - és Kelet-Közép-Európa minden érzékeny polgárában lappang egy ápoló vagy/és egy hadirokkant. Századunkban kizárólag vesztes katonai tömbökhöz tartoztunk, és kegyetlenül megbüntettek újkori történelmünk legszebb pillanatáért, amikor is kikiáltottuk semlegességünket. A vadon farkastörvényei közt semlegességet áhítani: erkölcsileg felemelő érzés. Boldog lennék, ha átadhatnám magam neki. Csakhogy ez a semlegesség ma egy olyan nemzet fogalomkörébe zárna be, mely a Magyar Ugar CSóró Alapítvány kezdőbetűiből rakta össze szent kegyhelyének, Mekkájának a nevét.

A NATO-ellenesség másik, végzetesebb központja ugyanis a szűkagyú nacionalizmus. Saját frázisaikba belebutuló politikusok a nemzetet féltik az integráció minden formájától. Holott a nemzet már régóta csak történelmi képződményként és kulturális fogalomként létezik. Nemzetgazdaság? Magyarország exportjának 70 százaléka már most multinacionális vállalatok buzgalmának eredménye. Régi futballsztárjaink nemzeti hősök voltak - a maiak internacionális árucikkek lennének, ha tudnának focizni. A pénz, az áru és az információk nem ismerik az országhatárokat. Az integráció a valóságban is áttetszővé varázsolja őket. Letűnőben van a nemzetállamok napja. Kelet-Közép-Európában egyébként csak a közös NATO- és EU-tagság iktathatná ki végképp a lelkekből a határkonfliktusokat. És az európai integráció közbülső lépcsőfok csupán ebben a folyamatban. A NATO - a Szovjetunió nyomasztó túlerejét ellensúlyozandó - már megalakulásakor, 1949-ben betelepítette Európába Amerikát. Európa és Amerika gazdaságilag is egymásra utalódik majd, ahogy Ázsia felől félelmetesen felerősödik a kihívás. Az "euroatlanti" kifejezés jelzi, hogy már a földrészek is integrálódnak. Ez lehet - ismétlem - egy lidércnyomásos fejlődés kezdete, ha nem fékezhető meg az a gátlástalan tendencia, mely a társadalmat egymástól egyre távolabbra penderülő kasztokra tépi szét; de az sem zárható ki, hogy - József Attila mértéktartóan optimista kifejezésével élve - "finomul a kín", ahogy előbbre hatolunk e megjósolható folyamat megjósolhatatlan válaszútjain át. Az integrációval járó kockázat tehát óriási. Ebben különbözik a nemzeti próféták koncepcióitól, akik különféle terminológiákat használva mégis mind a magyarságteljesítmény felfokozásával óhajtanák maguk alá gyűrni a gazdasági és civilizatórikus fejlődés világot átfogó törvényeit. Az ő törekvésük teljesen kockázatmentes - felülkerekedve zuhanórepülésre kényszerítenék az országot, erre mérget vehetünk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.