Ara-Kovács Attila: A kémek bejöttek a hidegről

publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miért kerülhetett most ismét a figyelem középpontjába a kelet-európai titkosszolgálatok működése? Igaz, vannak országok, ahol 1989 óta le se került a napirendről a kémszervezetek és -elhárítások belső problematikája, illetve e problémák összefonódása az általános politikai válsággal. Mégis különös, hogy 1996-97 fordulóján mintha új időszámítás vette volna kezdetét, s mintha ténylegesen csak most kezdene kialakulni az a stabil struktúra, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározója lesz e szervezetek működésének.

Miért kerülhetett most ismét a figyelem középpontjába a kelet-európai titkosszolgálatok működése? Igaz, vannak országok, ahol 1989 óta le se került a napirendről a kémszervezetek és -elhárítások belső problematikája, illetve e problémák összefonódása az általános politikai válsággal. Mégis különös, hogy 1996-97 fordulóján mintha új időszámítás vette volna kezdetét, s mintha ténylegesen csak most kezdene kialakulni az a stabil struktúra, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározója lesz e szervezetek működésének.

Nem kétséges, a jelzett problémák máris számtalan politikai kérdést vetettek fel, és előrevetítik azokat a potenciális konfliktusokat is, amelyek az érintett társadalmakra várnak. Sőt nem egy esetben - például Romániában - a szervezetek léte és változása a társadalmi átalakulások egyik legfőbb faktorának számít. Másrészt viszont tükrözi a szolgálatok körüli fokozott izgalmat a geopolitikai tér átrendeződése is. Többségük igyekszik "helyzetet" teremteni a maga számára az amerikai-orosz viszony jelentette sajátos politikai spektrumban (Lengyelország és Románia), míg mások azzal a hiátussal küszködnek továbbra is, amit társadalmuk tradicionális geopolitikai kilátástalansága jelent (Magyarország és részben Csehország).

Persze alighanem erőltetett lenne a magyar Nyírfa-ügy, illetve a cseh hírszerzés úgynevezett komputer-botránya között tökéletes párhuzamot feltételezni, miként a lengyel titkosszolgálati vezetők tavalyi cseréje sem mérhető a román szolgálatok élén idén bekövetkezett változásokhoz. (Miodowicz 1996. január 5-i menesztése után, május 30-án új vezetőt neveztek ki az Államvédelmi Iroda élére Andrzej Kapkowski ezredes személyében, míg a hírszerzés új feje Wojciech Czerniak ezredes lett, az elhárításé Wlodzimierz Orlowski ezredes, a vizsgálati főosztályé pedig Jerzy Kucharenko ezredes. A román Információs Szolgálat új igazgatóját, Constin Georgescut idén májusban nevezte ki az államelnök. Júliusban új igazgató került a hírszerzés élére, Catalin Harnagea személyében, és szintén júliusban menesztették a katonai hírszerzés addigi parancsnokát, Decebal Ilina tábornokot is.) Nyilvánvaló továbbá, hogy az említett események között egyidejűséget is csak módjával és bizonyos tágabb időhatáron belül lehet felfedezni. Ráadásul a különböző nemzeti titkosszolgálatok korábbi profilja és belső "filozófiája" mindig is különbözött. És ez mai állapotukban is megmutatkozik.

A volt keletnémet Stasi és a román Securitate például jelentős energiákat ölt a külföldi hírszerzésbe, és lényegében minden kontinensen jelen volt, a nem a Varsói Szerződéshez tartozó titói Jugoszlávia titkosszolgálataihoz hasonlóan. Ezzel szemben a magyar és cseh(szlovák) titkosszolgálat mindig is limitált működési körrel rendelkezett, tevékenységének oroszlánrésze értelemszerűen az országon belülre korlátozódott. Ennek még a hírhedt Clyde Lee Conrad-ügy sem mond ellent; a magyaroknak - és részben cseheknek - dolgozó volt amerikai őrmester 1988-ban történt leleplezése inkább szabályt erősítő kivételnek tűnik ma már. A lengyel titkosszolgálat nagyjából a két típus között, valahol félúton helyezkedett el, és csak a 60-as évektől kezdett erőteljesebb nemzetközi aktivitásba.

És mégis, a különbségek dacára a szervezetek jelenlegi átalakulása egyértelműen utal a kelet-európai államok mindegyikében lezajló általános változásokra; arra az "elmozdulásra", amely a ´89-cel elkezdődött folyamat semmivel össze nem téveszthető stabilizálódásának a jele. E folyamat három fő tényező befolyása alatt áll. Ezek: az amerikai-orosz viszony alakulásának tényei, melyekre a titkosszolgálatok mindig is érzékenyen reagáltak. Továbbá: e társadalmak beépülése a nyugati struktúrákba, mely körülmény külön feladatokat ró a titkosszolgálatokra.

Bár a fentiekből kiderül, hogy e szervezetek jelen állapotát igazából csak nagypolitikai tények képesek befolyásolni, nem hagyható figyelmen kívül - harmadikként - az a belpolitikai körülmény sem, amely a jelek szerint megint csak beleszólni látszik a szolgálatok jövőjébe, s ezen belül nagymértékben okolható az 1996-97 fordulóján bekövetkezett változásokért is. Az 1989 utáni második valódi kormánygarnitúra-cseréről - adott esetben: annak elmaradásáról - van szó. Minden arra utal, hogy a rendszerváltoztató kormányok ´89 után nem voltak képesek összeegyeztetni a változtatás és a profizmus titkosszolgálati szempontú igényét. Ennek az elvárásnak a valóra váltása a "rendszerváltók" utáni garnitúrára vár, illetve várt.

A 90-es évek elején - paradox módon - a titkosszolgálatok tevékenységének politikai jellegét külön hangsúlyozta a döntéshozóknak az a törekvése, hogy tényleges szakítás következzék be a korábbi, kommunista rezsimmel. E folyamat tulajdonképpen valamennyi országban hasonló forgatókönyv szerint zajlott: a korábbi struktúrák még idejekorán átállt exponensei megnyerték maguk számára az új - azaz gyenge és tapasztalatlan - politikai elit tagjait, és e támogatás révén megszabadultak korábbi, a szolgálaton belüli ellenlábasaiktól. A helyzet logikájából fakadóan gyakorta az opportunisták kerültek pozíciókba, akik igyekeztek elébe menni az épp nyerőnek bizonyuló vágyaknak. Erre egyébként sok operatív tisztet a késő kádári kor indoktrinációja is alkalmassá tett. A tisztogatás nyilvánvalóan korántsem követett szigorú szakmai szempontokat; így oktalanság lenne azt feltételezni, hogy e leszámolások közepette feltétlenül a "jobbik" győzött, bár minden bizonnyal erre is volt példa.

Tovább rontotta a szakmai színvonalat a folytatás, melynek során a lassan önnön erejére ébredő és az adminisztratív tevékenységbe beleszokó új politikai elit szinte észrevétlenül megnyitotta a szolgálat kapuit saját emberei előtt. Minthogy a szolgálatok háza táján feltűnő neofiták ambíciói és politikai céltudatossága messze felülmúlta a megkívánt szakmai minimumot, nem lehetett kétséges, hogy a régiek és az újak között hasonló politikai háborúskodás kezdődik, mint amilyen a korábbi politikai jellegű tisztogatás során már végbement. A szolgálatok energiáit ismét olyan dolgok és olyan félelmek foglalták le, amelyeknek sok mindenhez lehetett közük, leszámítva az állam védelmét és a hírek megszerzését.

A magyar példa e téren akár klasszikusnak is mondható: a ´90 júliusában kinevezett első tárca nélküli miniszter, Boross Péter felügyelet helyett "levezényelte" a civil szervezeteken belüli személyi változásokat. Pozíciókat teremtett saját "tanácsadói" számára, akikről időközben kiderült, hogy többnyire szélsőjobboldali csoportosulások képviselői, és jelenlétük legalább akkora kihívás a fiatal demokráciára nézve, mint azoké volt, akik a szovjet rendszer ideáihoz ragaszkodva szolgáltak ugyanott a 80-as évek végéig. Borosst követően még ma is üdítőnek tűnik Gálszécsy András minisztersége, aki igyekezett visszaállítani a civil szervezetek profi alkalmazottainak önbecsülését; kiseperte a "tanácsadókat", lefékezte a politikai okokból egymásnak uszított érdekcsoportok indulatát, majd rövid úton távozott, felmérvén küzdelmének hiábavalóságát. A kormány és népes - bár a primitív indulatokból ki nem fogyó - drukkertábora rendre áthúzta számításait. Füzessy Tibor dilettáns minisztersége idején aztán betelt a titkosszolgálatok sorsa Magyarországon; minden visszatért a korábbi kerékvágásba, a politikai frontok megmerevedtek, s olyan állapotok stabilizálódtak, melyekben inkább a rögtönzés és valamiféle szokásjog szabott irányt, semmint a törvényesség és az átgondoltság. 1994 után ez a helyzet öröklődött tovább, és csak idő kérdése volt, mikor mond majd csődöt az inkább a politikai véletlenek, semmint a szabályok irányította működés, illetve mikor omlik össze ez a konstruált viszonyrendszer, s mikor temeti maga alá azokat, akik talán a legkevésbé voltak okolhatók a csődért (például Kocsis Kálmán).

Persze téved az, aki a magyar esetet egyedinek gondolja. Nagyjából hasonló logika szerint zajlott le a lengyel titkosszolgálatok eddigi legnagyobb konfliktusa, az úgynevezett Oleksy-ügy. Mint ismeretes, a radikális befolyás alatt álló - és Lech Walesa korábbi elnök minden áskálódását hűen támogató - lengyel titkosszolgálat (ezen belül személy szerint a később menesztett Konstanty Miodowicz ezredes), ellenőrizetlen információk alapján Józef Oleksy miniszterelnököt kémkedéssel vádolta meg. Bár a vád - mely akár még igaz is lehetett volna - később bizonyíthatatlannak mutatkozott, a frissen megválasztott baloldali államelnök, Aleksander Kwasniewski nem engedhette meg magának a gyanú luxusát, és menesztette miniszterelnökét. Már akkor sokan gyanakodtak arra, hogy a "kiszivárogtatás" mögött az orosz titkosszolgálat lapul, melynek jól jött a Walesa körül tömörülők elvakult dilettantizmusa, hogy diverzióval zavarhassák meg az Európai Unióba, illetve a NATO-ba igyekvő Lengyelország politikáját.

Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy a Nyírfa-ügyben, továbbá a román titkosszolgálatok vezetőcseréi kapcsán szintén feltűntek a "keleti motívumok", amelyek bizonyíthatatlan és ködös formában ugyan, de minisztereket hoztak hírbe, és - Magyarországon legalábbis - újra felkavarták a hírszerzés addigra elcsendesedett belső konfliktusait?

Az 1996-97-ben lezajlott - és a részben még most is zajló - átrendeződés feltehetően új helyzetet teremt a kelet-európai titkosszolgálatok működésében. Az orosz manipulációk esélye csökken, annál is inkább, mert a belső megosztottságot és a belpolitikai természetű konfrontációkat lényegében lezártnak tekinthetjük. Az új garnitúra kiválasztása megtörtént, legitimitásának megteremtése pedig folyamatban van, s remélhetőleg az irányon már az eljövendő választások sem módosítanak. E téren roppant jelentősége van az amerikai titkosszolgálatokhoz való viszonynak, amely a Washington részéről tapasztalt korábbi bizalmatlanság miatt korántsem volt egyértelmű. Igaz, a magyarok és lengyelek amerikai kapcsolataiban mutatkozott eddig is a legkevesebb probléma, de az említett titkosszolgálatok belső bizonytalansága miatt e jó viszony - a mostani irányváltásig - mindössze deklaratív maradt. Nem is beszélve a Romániában végrehajtott titkosszolgálati garnitúraváltást megelőző időszakról. A jelek tehát arra utalnak, hogy e változás közel sem másodlagos fegyelmi ügyek következménye. Az átalakulás igazi tétje a nyugati partnerkapcsolatok új feltételeinek kialakítása.

E partnerkapcsolatok szempontjából egyedinek mondható a lengyel és a román titkosszolgálatok áthangolása. Mindkét esetben jelentős tehertételnek számított vezető tisztek korábbi disszidálása, akik időközben a CIA különleges tanácsadóivá váltak, s befolyásuk az eljövendő kapcsolatok minősítése szempontjából időközben óriásira növekedett. 1978-ban a román külföldi hírszerzés első embere, Ion Mihai Pacepa menekült Amerikába; 1982-ban a lengyel titkosszolgálat ezredese, Ryszard Kuklinski. Mindketten gyanakodva figyelték a ´89 utáni kelet-európai szolgálatok működését, és jelentős szerepük volt abban, hogy e szolgálatokon belül végül is bekövetkezett valamiféle radikális szembefordulás nemcsak a múlttal, de a közelmúlttal is.

Ami a magyar helyzetet illeti: bár a Nyírfa-botrány kapcsán elbocsátott vezetők egyike-másika igyekszik most megkérdőjelezni a magyar titkosszolgálatokon belül létező lojalitást, a magyar szolgálat konszolidációja megtörtént. A cseh helyzet tisztázása azonban - függetlenül a komputer-botránytól - még várat magára, annak ellenére, hogy a lusztrációs törvény beterjesztése és megszavaztatása (1991. október 4.), tehát a Kelet-Európában szinte páratlan szakítás a kommunista időszak titkosszolgálatával, korábban jelentékeny tekintélyt kölcsönzött a Václav Klaus vezette kabinet biztonságpolitikai elképzeléseinek. Az ottani állapotokat azonban nagyban komplikálja, hogy a rendszerváltást követően a hatalmat folyamatosan egyetlen politikai erő tartja kezében, amely kialakította saját titkosszolgálati klientúráját, ennél többet azonban nem tett. A korábbi kommunista vezetés titkosszolgálati dominanciája ugyan megszűnt, de a profizmus és a Nyugat-orientált lojalitás megteremtése még várat magára. Jellemző, hogy a komputer-incidenst követően, amikor is idegen kezekbe került - vagy kerülhetett - a szervezet teljes ügynöklistája, Prágában senki sem érezte fontosnak az alaposabb önvizsgálatot.

publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk