Publicisztika

Úgy tűnik, most már végleg vége egy korszaknak. Ahogy közel két évtizede azon döbbent meg a világ, hogy szinte egyik percről a másikra véget ért a megdönthetetlennek hitt keynesi paradigma, s 1979 és 1982 között szinte az egész nyugati világ jobbra fordult, most az ellenkezőjét kell tudomásul vennünk. A tőkék és szolgáltatások szabad versenyén alapuló, egységes Európa illúziója látszik elpárologni. Tony Blair győzelme után Franciaország változásai is egy mélyebb átalakulás előszelét jelentik.

A múlt héten az MSZP-kongresszus első napja után kérdezik a televízióban Földes György történészt, a párt egyik alelnökét, hogy most mi is a helyzet a volt pénztárnokkal, Boldvai Lászlóval. Meg evvel a Tocsik-izével. Tocsik-izé nincs, feleli magabiztosan az alelnök, akit kellett, rég kirúgták az államapparátusból, a pénzt a kormány megpróbálja visszaszerezni, a pénztárnokot a párt kiadta a bíróságnak, pedig nem is lett volna muszáj, hát mi kell még több. És tényleg. Mi kéne még. Hogy menjenek körbe-körbe a szocialisták a Hősök terén, és folyton ordibálják, hogy nem lopunk, hogy lopnánk már, sose nem is loptunk? Ejnye no. Egy nappal azelőtt a Fővárosi Főügyészség vádat emelt a Fővárosi Bíróságon - ezentúl a dologhoz politikusnak és politikának semmi köze nem lesz, a törvény szolgái teszik a dolgukat, elvégre a bírói hatalmi ág önálló lenne, vagy mi a fene: megállapítja majd, amit megállapít, aztán lehet jól elfelejteni az egészet, a rossz emlékű 1996-os esztendővel együtt, aminek a jelentéktelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy ilyen pimf dolog lehetett a legfontosabb eseménye.

A magyar ember nyáron nyaralik. Például Olaszba´, de ha nem, akkor idehaza. Falusi turizmus, Gémeskút by Night. Vagy ha az sem, akkor kushadik otthon, nézi a tévét.

Azt írja a nagy tudású, bátor és okos Lányi András, hazánk egyik legjobb tollú és legeredetibb politikai elemzője, azon kevesek egyike, akik elmélyült ismerői a magyar múltnak, többek között a magyar szabadelvűség dicsőséges-siralmas évszázadának, Lengyel Péter és Márton László mellett talán az egyetlen magyar író ma, aki tudja, ki volt Jókai, hogy:

Az Országgyűlés hétfői munkanapján Horn Gyula napirend előtti felszólalásában többek között a magyar kormány és a Szentszék közötti megállapodásról, a nyugdíjemelések mértékéről (amely az előzetes várakozásokkal ellentétben magasabb lesz), a közeljövő feszített törvényhozási menetrendjéről beszélt. Mondandóját az ellenzék rég nem tapasztalt mértéktartással kommentálta. Kötözködtek természetesen, ahogy ez illik - a kereszténydemokrata Isépy frakcióvezető például egy pár nappal ezelőtti ötödrangú poénkodás kapcsán Horn Gyula lehetséges szentté avatásának ecsetelésébe bonyolódott bele reménytelenül, hogy ez ügyben ő akár az ördög ügyvédjének is hajlandó elszegődni, s valami tömjénfüstöt is belekevert a dologba; Szájer képviselő (Fidesz) pedig feltehetően csak azért használta ki ötperces időkeretét, hogy mondandójának dramaturgiai tetőpontján az SZDSZ-t jól leegyházellenesezhesse -, ám az ellenzéki reagálások leginkább Boross Péter (MDF) hozzászólásával jellemezhetők, aki Horn retorikai teljesítményét ecsetelve (hogy tudniillik reméli, a továbbiakban ez lesz a jellemző a parlamentben, "nem pedig Jászapáti szelleme"), valósággal beleájult a kormányfő egy intim testrészébe.

A bank, amely március elején igazán közel állt a véghez, a hét végi közgyűléssel, mondják hozzáértők, lényegében

A Gyanú Iskolája

(Kell-e nekünk filozófus?) Nem kell. "Hát mi az ördögnek?", kérdezte a miniszterelnök is - aki a Horn Gyula - a közönségét a vasárnapi lakossági fórumán.

Azért ilyen ország is kevés van: a köztársaság elnöke kiír egy népszavazást, az adott napon elmegy kézhez venni a szavazócédulát, és megállapítja, hogy csalás történt. A választási bizottság feljelenti a belügyminisztert, a belügyminiszter önkormányzatokat jelent fel, az ellenzék lemondásra szólítja a belügyminisztert, és fel is jelenti, valamint mindenki kivonul mindenhonnan.

"Amerika nyilván nem szenved annyira a nagy eszmék gyengélkedésétől és a történelmi szenvedélyek kihűlésétől, mint Európa, mert nem ez fejlődése motorja. Ezzel szemben nagyon megszenvedi, hogy eltűntek a kihívást jelentő ideológiák" - nézett körül a felhőkarcolók árnyékában a nagy Baudrillard, hogy aztán igen értetlenül és jórészt igazságtalanul elposztmodernkedje a látottakat. Hanem abban biztosan igaza van, hogy mi itt, (Ká-)Európában, ebben a gyönyörű nőben ("becsüld meg őőőt!") igencsak hagytuk gyengélkedni nagy eszméinket, nem olajoztuk meg rendesen fejlődésünk motorját, és nem öntöztük naponta történelmi szenvedélyeinket. Amerikában is ez van, de míg ott mégsem tűntek el a kihívást jelentő ideológiák, Európa nyugati részén pedig a politikai eszmék lassan, de biztosan egymásba konvertálódnak (New Labour/tory gazdaság; SPD/Zöldek; Olajfa-koalíció), addig minálunk a szabadság eszméje lassan, de bizonytalanul lekerül napirendről: míg a rendszerváltáskor még kísértetként járt be, ma már csak fantom, a "bizonytalanság" szó szinonimája választási kampányban, az elbocsátástól rettegő alsó középosztály legrosszabb rémálma.

illetve lett volna, ha nem lett volna aznap is minden sehogy se, ahogy szokott, esővel kezdődött, majd átment verőfénybe, ami szép példája lehetne a meteorológiai szimbolizmusnak, ha volna ilyesmi, ám még ilyesmi sincs, annyi van, illetve volt mindössze, hogy kék meg sárga emberek futkostak sokáig, majd a bajnokjelölt bajnok lett. Említésre, ha egyáltalán, mindössze azért érdemes a tény, mert végre valami, ami mögött nincs semmi más, se összeesküvés, se umbulda, legalábbis lapzártáig egyetlen fórum se akadt, ahonnét judeoliberálbolsi cselszövényre gyanakodtak volna. Úgy látszik, a közvélemény, legalábbis a szalonképes része, beletörődött, hogy ez annyi, amennyi, egy futballcsapat addig nyerte meg a mérkőzéseit, amíg elegendő pontot össze nem gyűjtött ahhoz, hogy az első helyet kiérdemelje.

Alig pár nappal pünkösd előtt kiderült, hogy jó dolog kereszténynek lenni Magyarországon, talán csak kereszténydemokratának lenni még jobb, hisz akkor újraélhető az újrakezdés lázas jókedve. Történt, hogy Horn Gyula megállapodott a Vatikánnal a katolikus egyház kártalanítási követeléseiről, mégpedig az ősi kisgazda reprivatizációs elv alapján: az ellopott jav nagyobb része 2011-ig ingatlanként visszakerül eredeti tulajdonosához, a másik részét, a járadékot készpénzben folyósítják, vagy hitelkártyával leemeli a materialistának nem nevezhető szervezet, szerencsére piti ügy ez, csak százmilliárd forintról van szó, nem sajnáljuk senkitől, ami visszajár, az visszajár; kérdés persze, hogy akkor mit szarakodtak a zsidók négymilliárdjával, mindegy, halleluja.

Ötnapi távollét után ismét két névtelen levél várt odahaza. Átfutottam, majd a szemétbe dobtam őket. Mindkettő Gomblyukba Maczóval! című Népszava-beli szösszenetemre reagált. A levélírók kikövetkeztethető véleménye szerint ezt a gomblyuk-indítványt én agyaltam ki, hogy majmot csináljak egy jóságos magyar anyukából. Ámde a leggunyorosabb rosszindulat sem tételezheti fel, hogy fél évszázaddal a második világháború befejezése után egy demokráciában engedélyezett párt pusztán azért készíttet valakinek a tiszteletére jelvényt a gomblyukakba, mert az illető a parlamentben zsidózott egyet. A gomblyuk-indítvány a MIÉP szellemi tulajdona, és nem ellenséges gúnyból, hanem odaadó pátoszból fakad.

Nem aktuális a többpártrendszer - mondta szegény Grósz Károly a tévében. Nem időszerű a frakcióegyesülés - mondta szegény Giczy György a rádióban, és bár az ilyesmi inkább helyhez, mint időhöz kötött kijelentés, félő, az idő most Giczyt igazolja. Pedig be szép is lenne, tiszta Európa: egy igazi jobbközép frakció, tele igazi kereszténnyel, demokratával és unióval, a nevük is Keresztény Demokrata Unió lenne, Isépy lenne a frakcióvezetője, és extra bonusként ez a két párt alkotná együtt a legnagyobb frakciót; lenne sok közös ülés.