Tamás Gáspár Miklós: A magyar liberalizmus válsága (I. rész)

publikálva
1997/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Gyanú Iskolája

Evvel a válsággal már több írás foglalkozott kritikailag (lásd pl. Kis János: "A rendszerváltásnak vége", Beszélő, 1996. augusztus-szeptember, T. G. M.: "Csecsemők demokráciája", Népszava, 1997. február 27.), de a téma szerintem további átgondolást igényel.

Mások

Én eddig is figyeltem arra, mit mondanak a tárgyról "mások". Néhány jellegzetes keserű hangot most is fölidéznék. Polemikusan, de tisztelettel.

Szalai Erzsébet az egyik legtisztességesebb és legtájékozottabb ellenfele mind az új magyar demokráciának, mind a magyar szabadelvűségnek. Sokat lehet tanulnunk tőle. Egyik nyilatkozatában (168 Óra, IX/9, 1997. március 4.) a következőket mondja:

"...Míg az ötvenes évek elitje erőszakosan kollektivizálni akart, addig a mostani elit - ismét belenyúlva legbensőbb viszonyainkba - erőszakosan individualizálni akarja a társadalmat: mindenkinek kötelessége gondoskodni önmagáról, és aki erre képtelen, az erkölcstelen, mert el akarja tartatni magát. [F. Tóth Benedek, a riporter:] - Kicsit sötét jövőkép. - [Szalai:] - Mi több, még sötétíti az, hogy a társadalmi elhivatottságú értelmiség nagy része nem a valóságból kinövő eszmék köré építi életét, s így, bár világnézete lehet demokratikus, érzelemháztartása mindig arisztokratikus. Jó példa erre Tamás Gáspár Miklós, pontosabban legutóbbi nyilatkozata [Magyar Hírlap, 1997. február 22.]. Tamás szerint a rendszerváltás óta az emberek demokratikus jogosítványai soha nem látott mértékben bővültek, és mindenkiről lehúzza a vizes lepedőt [úgy érti: `mindenkire ráhúzza a vizes lepedőt`], aki ezt nem akarja észrevenni, vagy nem önmagáért szereti a szabadságot és a demokráciát."

Igaz ugyan, hogy Szalai Erzsébet némileg félreérti az álláspontomat (bár nem teljesen), és igaz az is: elmondhatnám, hogy Szalai Erzsébetből azért válhatott népszerű és befolyásos politikai kommentátor, mert van kutatási, gondolat- és sajtószabadság; hogy többpártrendszer van, szabad választások, egyesületek és vállalkozások százezrei alakultak, megnyílt az alapjogok bírói érvényesítésének útja, van szerződési szabadság, biztos magántulajdon, alkotmánybíróság, ombudsman, számvevőszék, a hatalmi ágak elválasztása, először történelmünkben parlamenti váltógazdálkodás, szabad vita, békés tiltakozás, polgári engedetlenség, megszűnt a halálbüntetés, kivonultak a szovjet csapatok, nincs többé KGST és Varsói Szerződés, nincs Szovjetunió, nincs cenzúra, nincs ÁVH (III/3, III/4...), nincs munkásőrség és népfront, kiadói főigazgatóság, kötelező orosztanítás és kötelező marxizmus-leninizmus, káderosztály és MSZBT, Országos Béketanács és munkahelyi alapszervezetek, üzemi négyszög és MHSZ stb., stb., stb. Szalai Erzsébet demokratikus elkötelezettségem hiányosságának tudja be - szó szerint! -, hogy kedvelem a demokráciát.

Mondhatnám mindezt, de voltaképpen nincs kedvem mondani.

Miért nem?

Azért, mert a riporternek nem (és meggyőződésem szerint a legtöbb olvasónak sem) jut eszébe visszakérdezni: - "Mér´, hát nem bővültek a rendszerváltás óta az emberek demokratikus jogosítványai vagy más efféléi?" És azért nem jut eszükbe, mert a kitűnő, eszes és bátor Szalai Erzsébettel együtt azt hiszik, hogy NEM, hogy nem vagyunk szabadabbak, mint 1988/89 előtt.

Hát jó.

Tudom.

Tudom, hogy ezt gondolják, s ezért nem ér az egész miskulancia egy ütet taplót.

Arról már írtam, hogy mit is gondolnak a népek a szabad társadalomról a mai Kelet-Európában és Közép-Ázsiában, azaz a posztszovjet/posztkommunista társadalmakban, s igaza van Szalai Erzsébetnek: ezért bátorkodtam szemrehányást tenni a közvéleménynek. A liberális demokrácia többek között azt is jelenti, szemben a jakobinus vagy "totalitárius" demokráciával (Jacob L. Talmon klasszikus könyvének bevált terminusával élek), hogy nemcsak a hatalmasoknak, de a többségi közvéleménynek is szabad és lehet ellentmondani. Ez talán csakugyan nem demokratikus, de nem is arisztokratikus, hanem filozofikus. Eszem ágában sincs tagadni, hogy a demokratikus többség (antidemokratikus) véleményét inkább Szalai Erzsébet fejezi ki, mintsem én; ám ez semmit nem mond arról, melyikünknek van igaza. Ezt nem lehet szavazással eldönteni. Ebben nincs demokrácia.

Bár persze az igaz, hogy republikánusok nélkül nincs köztársaság, és demokraták nélkül nincs demokrácia. Gyakorlatilag a vita eldőlt Szalai Erzsébet javára. Morálisan: még nem biztos. A "mai elit" úgymond "individualizálni" akarja a társadalmat - ennek a pusztán verbális kritikának az égvilágon semmi értelme sincs; de a dallam ismerős; és hazudnám, ha azt állítanám, hogy ezt a melódiát (amelynek sem a valósághoz, sem a magyar szójelentés szokványos logikájához nincs köze) nem tudom megfejteni. Dehogynem. Ha kell, fütyülni is tudom. Ezt dúdolta a fülembe Kelet-Európa, amióta élek.

"Formális demokrácia..." "Szegénynek, gazdagnak egyaránt joga van a híd alatt aludni..." Húszéves polgártársaink, akik sohasem olvasták Rényi Pétert, Georgij Arbatovot, Jürgen Kuczynskit, Fekete Sándort, Jerzy Urbant, id. Fekete Gyulát, Mihnea Gheorghiut, Edvard Kardeljt, Adam Schaffot, R. Palme Dultot, Herbert Apthekert, Ilja Ehrenburgot, Roger Garaudy-t, mégis ugyanezt dudorásszák. Sok-sok kis Boldizsár Iván.

Hogy miket mondanak, arról esett szó írásaimban. De igaza van Szalai Erzsébetnek: azt is meg kell kérdezni -

Miért?

Az eszmetörténeten és a regionális lelki karakteren kívül az antiliberális előítélet és babona föléledésének vannak helyi és mai okai.

Ezekből most egyet emelek ki.

S ez a kelet-európai - s ezen belül a magyar - szabadelvűség eltorzulása.

Amit Kis János, tőle szokatlanul blikkfangosan macho (ejtsd: mácsó, és nem "macsó", az Istenért) liberalizmusnak nevez, bár a terminus kissé félrevezető, mert a machóra nem jellemző a defenzíva.

Miben áll ez az eltorzulás?

A modern liberalizmusnak két alapvető programpontja volt a szabadelvű jogállami berendezkedés alapjain, amelyekről ma - nem úgy, mint a húszas-harmincas években - nincs komoly vita. Ez a kettő: a "piac" és az "emberi jogok". Erre utal az SZDSZ ismert jelszava: Szabadság és szolidaritás. Sem a "piac", sem az "emberi jogok" nem maguktól értetődő közvetlen realitások, mindkettő - a mai közkeletű formájában - egyfajta idealizáció, s hogy igazán népszerűtlenül fogalmazzak: racionális utópia.

Nyugaton a "piac" és az "emberi jogok" célkitűzése mentén vált szét a liberális tábor neokonzervatívra és poszt-szociáldemokratára. Nálunk mindkettőt a liberális pártok képviselték, mert a kelet-európai ún. "konzervatívok" etatisták-korporatisták-antikapitalisták voltak és maradtak, és a kelet-európai ún. "szociáldemokraták" és ún. "szocialisták" mint a bukott rendszer örökösei kiröhögtették volna magukat, ha "emberi jogok"-ról mertek volna beszélni.

Éppen ezért a XVIII-XIX. századi szabadelvűség Nyugaton ma már szokatlan egysége az új Kelet-Európában folytatható volt, bár - tudjuk - a liberális pártok jobb- és balszárnyának prioritásai különböztek és különböznek egymástól. Bush és Clinton, Major és Blair párviadala nálunk az SZDSZ-en belül zajlott (a Fidesz/MPP-t most hagyjuk). Így volt ez 1994-ig. Mármint Magyarországon (Lengyelországban a Szabadság Unió és a Munka Unió két külön párt; az utóbbiban helyet foglaló barátaink ma sokszor balra állnak a Kwasniewski-Cimoszewicz-féle szociáldemokratáktól - ők Solt Ottilia pártja).

A klasszikus liberalizmus kettészakadása nyugati jelenség, bár vannak alóla itt-ott kivételek. Ez a kettészakadás Kelet-Európában és Magyarországon egészen furcsán következett be.

De mielőtt erre rátérnék, kurta kitérőt kell tennem. Ennek tárgya:

A Nyugat mint pszeudo-regulatív eszme

A rendszerváltás egyik legkártékonyabb és legidiótább gondolata volt a "csatlakozás Európához" és a "nyugatosodás", mert egy jó, szabad és igazságos társadalom követelését a geopolitikai realitásokhoz és a "sikeres modell"-hez való igazodás elképzelésévé silányította. A liberális demokrácia eszméje és eszménye nem a relativisztikusan értelmezett nyugati ún. "hagyomány" és ún. "értékek" a maguk esetleges és tökéletlen mai alakjában, hanem politiko-filozófiai doktrína.

És ha már hagyomány, nem a mostani georgiai szenátor és a Huntingdon East-i képviselő, a holland királynő, a dán miniszterelnök és a szingapúri szállítmányozó mai dekadenciája, hanem Erasmus, Spinoza, Locke, Montesquieu, Hume, Burke, Kant, Madison, Lessing, Tocqueville, Constant, Humboldt, Eötvös, Csengery, Szalay, Pulszky, Szemere, Kállay, Mikszáth, Mill, Lord Acton, Macaulay, Taine, Gladstone, Bagehot stb., stb., stb. tradíciója. A mai Nyugatra és az "európai normákra" való hivatkozás semmit nem ér.

A rendszerváltás nem kulturális kisiklás volt - a "szovjet rendszerből" állítólag & mintegy átkerültünk az "amerikai/NSZK" rendszerbe: ez ostobaság -, hanem a politika, a jog, az igazságosság, a közerkölcs forradalma: szakítás és újrakezdés, nem alkalmazkodás, és nem is olyasvalami, ami leírható az ún. "értékválasztás" újkantiánus-ifjúlukácsista mítoszának kontraintuitív szövegével. A szabadság nem azért szép, mert a dánoknak jól megy, illetve nem azért csúf, mert Bill Clinton üres, manipulatív, korrupt seggfej.

A szabadság eszméje a történelmet írja át, nem a földrajzot.

A nyugati liberális demokrácia - a miénktől különböző, de a miénktől nem független - válsága nem érv semmire, bár tanulságos empíria. Az, hogy a kaliforniai népszavazás, az arkansasi területi képviselőház vagy az Egyesült Államok Legfölső Bírósága olykor elnyomó, antidemokratikus vagy egyszerűen hülye határozatokat hoz, hogy Franciaországban üldözik az arabokat, Németországban a kurdokat és a szcientológusokat, hogy Nagy-Britanniában a határőrség kiutasító végzését ma már nem lehet megföllebbezni, az nem a liberális demokrácia normatív eszménye, csak az olyan kisebbrendűségi érzéssel küszködő, öngyarmatosító, félbarbár vidékiek szemében, mint az európázó ká-európai politikusok elsöprő többsége.

Arról nem is beszélve, hogy a nálunk ezerszer közösségibb, hazafiasabb, áldozatkészebb, törvénytisztelőbb, erkölcsösebb, vallásosabb, műveltebb Nyugatot teljesen alaptalanul lenézik az új baloldal és a narodnyikság hagymázain nevelkedett provinciális tárcaíróink, akik nem tudják elképzelni egy connecticuti presbiteriánus istentisztelet, egy normandiai községtanácsi ülés, egy jütlandi jótékonysági összejövetel, egy sussexi RSPCC- vagy Oxfam-gyűjtés, egy új-skóciai "town meeting", egy harvardi vagy College de France-i vita vagy akár egy milánói divatbemutató honpolgári áhítatát és szenvedélyes komolyságát. No persze, hiszen a magyar tévéből meg a Kurírból meg az Antidemokratából tájékozódnak a világról. Azt képzelik, hogy Deák Ferenc itt valami szub-Hollywoodot akart berendezni.

Ahogy az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók, a gyarmati szemlélethez nem kell imperialista memszahib. Azt írja Szalai Erzsébet ("A bűnbakképzés anatómiája", Mozgó Világ, huszonharmadik évfolyam, 1997/I, p. 74): "...A Tocsik-ügy mozgásformát teremt a kormánykoalíción belüli pártok és az általuk reprezentált nemzetközi nagyvállalkozói csoportok vetélkedésének is. Az angolszász tőkebehatást pártoló SZDSZ vezető politikusai már az első nap feltűnő hangossággal követelték régi [...], hangsúlyozottan nem neoliberális, de főként a német nagytőke érdekei mellett elkötelezett gazdaságpolitikai ellenfelük, Suchman Tamás távozását." Ebben nem is az az érdekes, hogy a valóság mellett elkötelezett pártsemleges szemleírónak ez a légből kapott és lélegzetállító rágalma nem A Szabadságban, a Munkásjövőben vagy a Magyar Fórumban jelent meg, hiszen a magyar szerkesztők már rég nem kérnek súlyos és alátámasztatlan állításokra bizonyítékokat vagy legalább kifejtett gyanúokokat a szerzőktől.

Így fejti meg a koloniális-provinciális ká-európai közvélemény a liberálisok átgondolatlan "európázását" és "nyugatozását". Mivel semmiről sem hiszik el kétségbeesett, nihilizmusba pottyant honfitársaink, magyar véreink, hogy eszmény, ezért a Nyugatról sem hiszik el, hogy eszmény lehet. Ezért a liberálisok nem meglepő angol-amerikai rokonszenvei és a szocialisták és az antallisták érthető vonzalma a német-osztrák szociális korporatizmus iránt megmagyaráztatik: lefizették a bestéket. Ó, Istenem. Biztosan én is a komprádor burzsoázia ügynöke vagyok, csak még nem vettem észre (bár a Magyartudat c. jeles orgánum már figyelmeztetett, az Eszmélet szalonkommunistáiról nem is szólva).

De szóval:

Miért?

A liberalizmus kettészakadása Magyarországon is befejezett ténynek tekinthető. Az SZDSZ emberi jogi elkötelezettsége a múlté.

Miért fontos ez?

Azért, mert úgy tetszik - és talán nem teljesen indokolatlanul -, hogy a megalázottakkal és megszomorítottakkal való szolidaritást a magyar (és általában a kelet-európai) liberalizmus föladta. A magyar szabadelvűségnek (és nemcsak az SZDSZ-nek) nem volt szava arra, hogy a nép gazdasági-politikai-lelki értelemben mélységesen boldogtalan.

Igaz ugyan, hogy a boldogtalanság okainak magyarázatakor az olyan kommentátorok, mint pl. Szalai Erzsébet, egyszerűen letagadják a rendszerváltás szembeötlő tényeit, és a gazdasági fejlődés néhány kedvező trendjét megemlíteni is szalonképtelen a szoclib/szocnac sajtó véráztatta hasábjain.

Mégis: HÁLÁVAL TARTOZUNK mindazoknak, akik - mint Szalai Erzsébet -, akárhogy is, de kimondják azt, ami a leglényegesebb, azt, hogy hazánk népe egzisztenciálisan, morálisan és lelkileg gyötrődik, elmondhatatlan konvulzív szenvedéseken megy keresztül. Az, hogy ezt pl. az említett cikk az alkotmányellenes szélsőbal- és szélsőjobboldal "eszmekincséből" merített összeesküvési és Dolchstoss-legendákkal (vö. uo., p. 75, 2. hasáb, 3. bek., nem is idézem) racionalizálja, részletkérdés. Nem ez a fontos. A magyar szabadelvűség bírálói érzékelik ezt a kínlódást, és nagyon helyesen teszik, hogy kimondják. A liberálisok erre csak sértődötten hallgatnak. Nem nekik van igazuk.

Olyan szerzőtől idézek most, akitől nem szoktam. Csoóri Sándor írja a gazdatüntetésről ("Szálla alá poklokra...", Magyar Nemzet, 1997. március 1.): "...Mi hajtotta ki őket az utakra? Fogadjuk el, hogy a pénz, a gazdasági méltánytalanság. Az évtizedeken át tartó lekezelés ridegsége. Sőt azt is hozzátehetjük, hogy az önzés. Igen ám, de már nem az a kérdés, mi taszította és ösztökélte őket, hanem az, hogy mi tartotta ott. Szerintem valami hasonló dac és igazságérzet, mint a szerbiai kivonulókat: hogy elég volt! Elég a mellőzöttség, a közöny, a parlamenti nagy szavalások, a társadalom lefelé gurulásának az irama; elég a levegő ellopása, továbbá az a rádöbbenés, hogy nincs senki, aki nemcsak az ő érdekeiket, hanem az egész nemzetét is védje. És ha nincs, lenniük kell valakiknek, akik szavak helyett most a cselekvést választják. A munkásság? Szétszórva. Az értelmiség? Egyik része elzüllesztve, a másik ellehetetlenítve, a harmadik hivatásbeli válságban. A negyedik szép, szabad levegőn a felhők fölött vagy a szellem világában."

Figyelemre méltó, hogy a többnyire szép sima szavú Csoóri szövege tele van nyelvtani, logikai és stílushibákkal, germanizmusokkal, néha egyszerűen nem is kollokviális. A fölindult szerző ezúttal - tőle szokatlanul - dadog.

Így folytatja:

"...A magyar politikai élet érezhetően megváltozik. A parlamenté, a pártoké, a várakozó néma tömegé egyaránt. A magyar paraszti társadalom örökre eltűnt, de ami mint élet elmúlt, erkölcsi követelményként újra föltámadt, s visszajött közénk."

Majd hozzáteszi:

"Látom a gúnyos mosolyokat szakértők és politikai elemzők szája körül. Nem baj."

Tévedés, Csoóri Sándor. Baj volna a gúnyos mosoly. De nem hiszem, hogy bárkinek kedve volna erre lebiggyeszteni az ajkát. Lehet, hogy téved Csoóri, de ha téved, az egész magyar néppel együtt téved. A paraszti élet pedig a maga úrgyűlöletével, egyenlőséghitével, bizalmatlanságával, pugacsovi, Achim András-i, mahnói nihilizmusával, babonás vallástalanságával, szegényemberi ridegségével, vad félelmeivel, a csakis a személyesben bízó óvatos hitével bizony itt van köztünk. A Puszták népétől, a Tardi helyzettől, A néma forradalomtól, a Kiskunhalomtól még csak nemzedéki karnyújtásnyira lévő, ősi állapotukból csak a bolsevik erőszaktól kilökött kelet-európai társadalmak még mindig parasztiak. A tőzsdéző juppik itt épp úgy csak az ismerőseiknek hisznek - nem az újságnak, nem az Internetnek -, mint a részesarató vagy zsellér dédapjuk.

És erre, a földről elűzött parasztok bizalmatlanságára, az "úri huncutság" iránti gyűlöletükre (akkor is, amikor már maguk is "urak", nadrágos emberek, lateinerek) épül rá az új tan.

Ez a gondolati irányzat - a különféle politikai előjelű filozófiai és társadalomtudományi radikalizmusok aurától megfosztott, poszttotalitárius leszármazottja - a rendszerváltás nemzedékének győztes önértelmezése. Fő tételeit már-már senki sem vitatja, ezek szervültek a legsikeresebb, legnépszerűbb, legnagyobb hatású magyar újságíró, Lengyel László elmemozdító, színes munkáiban és több száz publicista évi sok ezer eszmefutamában. Ezek a tételek a posztkommunista évtized néphitének kátéját jelentik, a belőlük fakadó politikai értelmezési módszer (vagy legalább: stílus) magukra a liberálisokra és konzervatívokra is nagyobb hatással van, mint állítólagos "saját" eszmerendszerük. Országgyűlési képviselők, törvényszéki bírák és egyetemi tanárok is ezt a nyelvet beszélik, pedig ha a Gyanú Iskolájának igaza lenne, mindhárom foglalkozás művelőit szurokban-tollban kellene meghempergetni, és szakmájukat megszüntetni.

a következő hittételeket javasolja:

1. Mindennemű társadalmi cselekvés alapvető indítéka az érdek, amely egyszerű emberi szükségletekre (táplálék, egészség, meleg, szex, biztonság, valaminő mérvű változatosság, elismertség, homogeneitás) vezethető vissza.

2. Minden valóságos vagy elképzelt politikai berendezkedés, intézmény, mozgalom, program mögött csoportérdek lapul, némi dőreséggel s öncsalással vegyest.

3. Minden érdekektől "látszólag" független "eszmei beállítódás" mögött a narratívan leírható önazonossági kényszer vagy előleges meghatározottság rejlik, azaz "a történelem". A cselekvők itt sem szabadok, személyes vagy csoportszimbolikus "múltjuk" mozgatja őket.

4. Mindenfajta elvont szabadságfogalom vagy jogintézmény mintegy tervrajz, amely valamely érdekcsoport vagy történelmileg összesajtolt "közösség" megkívánt "jövőképét" absztrahálja (innen erednek azok a meghökkentő, bár elterjedt magyar népmondák, amelyek szerint pl. a szabadság és az erkölcs úgymond "értelmiségi" hóbortok).

5. Valamely ügy vagy eszme melletti elkötelezettség, amelynek indítékai között empirikusan nem észlelhetők a föntiek, még veszélyesebb: mindenfajta idealizmus - a Gyanú Iskolája szerint - potenciálisan forradalmi, tehát potenciálisan diktatórikus, bolsevik, fanatikus, totalitárius, sovén, náci és tuberkulotikus.

6. Minden politikai berendezkedés értékét és irányát az dönti el, hogy milyen csoportokat részesít előnyben, ez adja igazi társadalmi-kulturális jellegét; magyarán: ha a KISZ KB bizonyos funkcionáriusainak régebben is jól ment, manapság is jól megy, akkor nincs szabadság, semmi nem változott, nem is volt rendszerváltás.

7. Mivel a közügyek minden területe, a közélet minden intézménye ekként determinált, ezért a valódi egyéni autonómia, azaz a voltaképpeni szabadság csakis és kizárólag politikamentes lehet. a liberális politikával szemben radikálisan kritikai: leleplezi mint hamis tudatot és osztály-, ill. elit- "ideológiát". A politikán kívülről, tehát a valódi, a valóságos élet oldaláról. A politikától immár megszabadult autonóm egyéniség ugyanakkor persze antiindividualista; az individualizmust persze mint haszonmaximalizáló érdekhajhászást fogják föl, amellyel szemben a "politikamentes" szolgáltató állam halovány ködképe tűnik föl a szemhatáron.

8. A létező liberális érthetetlen és, hm, visszadöbbentő jelenségét pedig a bevált módon portretírozzák: a szabadelvű politika híve vagy ideológus, vagy utópista. Az előbbi esetben a szabadelvű pénzügypolitika vélelmezett kedvezményezettjei "elit"-érdekének kiszolgálója, az indirekt apologetika (Lukács) és a kulturális "elit"-hegemónia (Gramsci) adekvát osztálypropagandistája, netán "sajtómunkás". Az utóbbi esetben pedig a szabadelvű asszonyság vagy férfiú saját vélelmezett világnézetét (piha!) dobja a virtuális sutba avval, hogy az "elvizés" lejtőjére téved, és a neki tulajdonított atomisztikus vulgárindividualizmus helyett egyenesen nézetei vannak. Botrány! ("Küldetéstudat! Mi? Küldetéstudat!" - mondta nekem maróan a riporterlány. "Magyarságtudat! Igenis, azt írta, hogy `magyarságtudat`! Még hogy nem a maga stílusa! Igenis: magyarságtudat!" - üvöltötte magából kikelve hallgatóm a MAZSIKE estje után, ahol előadást tartottam.)

9. A végső elv pedig nem elv, hanem csak afféle utasítás: scherzando vagy quasi una fantasia vagy molto imbecile - hozz föl minden eszmével szemben konkrétumot, "tényvalóságot"! Szabadság? Szemetes az utca. Jogállam: föltörték "A Kocsit". Szabad választások? Torgyán hülye. Pluralizmus? T. G. M. 1982-ben sem taníthatott a pesti egyetemen, 1997-ben sem taníthat. Nem is volt rendszerváltás.

Hja.

(Folytatás a következő számban.)

publikálva
1997/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk