"Amerika nyilván nem szenved annyira a nagy eszmék gyengélkedésétől és a történelmi szenvedélyek kihűlésétől, mint Európa, mert nem ez fejlődése motorja. Ezzel szemben nagyon megszenvedi, hogy eltűntek a kihívást jelentő ideológiák" - nézett körül a felhőkarcolók árnyékában a nagy Baudrillard, hogy aztán igen értetlenül és jórészt igazságtalanul elposztmodernkedje a látottakat. Hanem abban biztosan igaza van, hogy mi itt, (Ká-)Európában, ebben a gyönyörű nőben ("becsüld meg őőőt!") igencsak hagytuk gyengélkedni nagy eszméinket, nem olajoztuk meg rendesen fejlődésünk motorját, és nem öntöztük naponta történelmi szenvedélyeinket. Amerikában is ez van, de míg ott mégsem tűntek el a kihívást jelentő ideológiák, Európa nyugati részén pedig a politikai eszmék lassan, de biztosan egymásba konvertálódnak (New Labour/tory gazdaság; SPD/Zöldek; Olajfa-koalíció), addig minálunk a szabadság eszméje lassan, de bizonytalanul lekerül napirendről: míg a rendszerváltáskor még kísértetként járt be, ma már csak fantom, a "bizonytalanság" szó szinonimája választási kampányban, az elbocsátástól rettegő alsó középosztály legrosszabb rémálma.
"A liberalizmusra való hivatkozás - legalábbis a retorika szintjén - általánossá vált; felbukkan ismeretterjesztő elemzésekben, egyetemi büfék környékén folytatott elmélkedésekben és politikusok szónoklataiban egyaránt." Boldog békeidők: 1990 júniusát írjuk, amikor a szerző, Csaba Iván közzéteszi e sorokat a Magyar Narancsban ("felelős kiadó: dr. Kövér László"), igaz, ő is elismeri: "Sokféle izmust átélt és megszenvedett régiónkban azonban jelenleg sokkal inkább divathullámról van szó, mint a liberalizmus tudatos feldolgozásáról." Teljesen igaz, csupán azt vegyük figyelembe, hogy egy adott korban nem lehet akármiből divathullám, csak abból, ami eladható. Persze a liberalizmust akkor még nem dolgozták fel tudatosan, de legalább erősen jelen volt az akkori jelenben. Sőt mi több.
"Különösen F. A. Hayeknek, a Nobel-díjas közgazdásznak, a libertariánus szellemi vonulat egyik jeles vezéralakjának nézetei hódítanak mostanában értelmiségi körökben" - olvasom nagy megdöbbenve a 90-es Narancsot, ezt anno abszolút nem vettem észre (persze, mert akkor még az anarchizmus baloldalában utaztam), de ha ez így van, akkor hová lettek a libertarianizmus (vagy ahogy Csaba Iván sokakkal együtt tévesen nevezi: a "konzervatív liberalizmus") akkori hívei? Átmentek szociálliberálisba? Bekapta őket az SZDSZ? Helyi önkormányzatban próbálnak szembeérvelni fiatal, makkcipős népi ülnökökkel és virtuális hungarista öregurakkal? Nyakig hosszúmenetelnek az intézményekben, keresve a vészkijáratot? Liberálisok még csak-csak megnyilvánulnak ebben a szomorújátékban, amit "közéletnek" hívunk, de a libertariánus (= radikál-liberális, anarcho-kapitalista) szellemi vonulat ma határozottan nem hódít; hogy történelmi szenvedélyekről ne is beszéljünk.
Nem így az Amerikai Egyesült Államokban (amely egy kicsit még kolonizálhatna minket az individualizmus, a jogbiztonság és a szólásszabadság területén). Ott ugyanis az egyéni szabadság eszméje/témája/esszenciája nemhogy nem került le a napirendről, de a központi kormányzattal szembeni mély gyökerű bizalmatlanság miatt a fejlődés motorja, állandó választási téma, szemben kis hazánk "jaj de jó nekem, ha a szociális állam véd engem" című örökrózsaszín kampányslágerével. Amerika pl. nem hajlandó bármilyen árat megfizetni az általa választott elnök országos egészségügyi reformjáért, protestből a republikánusokat erősíti, hogy patt legyen a hatalmi helyzet; így ha a büdzsét faragni kell, akkor Clinton szépen egyezkedni kényszerül Gingrich paleo/konzerv/cyber-mesterrel a megszorításokról, mint most a napokban. Well done.
Amerikában az a szép, hogy időről időre felbukkan az egyetlen kihívást jelentő ideológia (ettől a szótól se kéne már szarni annyira), amelynek néhány fontos eleme képes beszivárogni a nagy pártokba, a kis médiákba, a gazdasági és politikai think tankek eszmerendszerébe: a libertarianizmus az USA-ban pártnak kicsi, de társadalmi kihívásnak elég nagy.
Csak az idén két különösen figyelemreméltó libertariánus könyv jelent meg odaát: David Boaz, a CATO Institute elnökhelyettese (egyik fő szakterülete a droglegalizálás; ennyit a dolog "konzervativizmusáról") bevezető célú hátteret írt arról az elméletről, amelyet intézete is hirdet (Libertarianism - A Primer), Charles Murray exlex neokonzervatív társadalomkutató pedig megírta, hogy számára mit jelent a megújulás (What It Means to Be a Libertarian) - ez utóbbi mű maga a szabadelvű coming out: három éve ugyanis, a nagy vihart kavart Haranggörbében (The Bell Curve) Murray még arról értekezett a néhai Richard J. Herrnsteinnel, hogy az IQ-szint erősen génmeghatározott dolog, van egy önmagát újratermelő elit, és vannak az intelligenciailag reménytelenül lemaradó feketék, a "pozitív diszkrimináció" nem vált be, ergo kár annyi adópénzt feccölni szociális/oktatási/jóléti programokba. A könyv persze, részben joggal, hatalmas hörgést váltott ki, a Newsweek kritikus címlapsztoriban ismertette a könyvet, a The New York Times tucatnyi kritikában tért rá vissza, a libertariánus Liberty óvatosan, idehaza a Demokrata erősen méltatta az "IQ-bombát".
Amire azonban Charles Murray akkor ki akart lyukadni - hogy tudniillik nincs szükség segélyosztó államra -, annak megindoklásához teljesen szükségtelen volt az ökobarna biologizmus (szakmailag amúgy sem túl adekvát) eszközéhez nyúlnia. Az új Murray ugyanis szép kivitelű, 170 oldalas könyvében igen ésszerűen vázolja a radikális államtalanítás egy lehetséges forgatókönyvét, olyannyira, hogy a The New Yorker meg is jegyezte: "A kormányzatról alkotott elképzelése úgy viszonyul a mainstream konzervativizmushoz, mint bikini a jégeralsóhoz."
Ha Charles Murrayn múlna, ő bizony megszüntetné a szövetségi kormányzat apparátusának negyven százalékát, a legtöbb minisztériumot, tízéves átállási idő után befagyasztaná a szociális segélyezés nagy részét, a jóléti kiadásokat, a munkanélküli-segélyt, megszüntetné a társadalombiztosítás rendszerét, a gazdaságot érintő valamennyi állami szabályozást, a kereskedelmi korlátokat, leállítaná a drága és hatékonytalan "drogok elleni háborút", nem tiltaná a prostitúciót és a pornográfiát. Egyáltalán: kikér magának minden állami beavatkozást a magánéletbe, így a gazdaságba is. Állami monopolhelyzetek helyett egymással versengő privát, civil és állami szolgáltatásokat propagál, aztán majd meglátjuk, melyik az olcsóbb és hatékonyabb. Fizetni pedig azért fogunk tudni, mert mindez természetesen radikális adócsökkentéssel jár, jóval több marad a zsebünkben. A lényeg: miénk a választás szabadsága - ez a libertariánus erkölcs röviden.
Murray elismeri, hogy a nála anarchóbb libertariánusokkal szemben nem megszüntetni, csak jól lecsökkenteni akarja a kormányt: megmaradna egy, a klasszikus liberalizmusból ismert minimális állam, amely a polgárok fizikai biztonságát, jogegyenlőségét, a törvények betartását garantálja, igenis legyen annyi katonaság, rendőrség és bíróság, amennyi ehhez szükséges. Hogy mindez mégsem a Kis János által "macsó liberalizmusnak" nevezett minimálprogram, bizonyítja, hogy Murray erősen hisz a közösségi értékekben, az autonóm (igen: alulról) szervezett közéletben, állandóan a familyvel meg a communityvel jön, és igen szépen levezeti, hogy a sokat hivatkozott társadalmi szolidaritás csak önkéntesen működhet.
Ezzel szemben minálunk az államtalanítás (erősen kilátástalan) esélyeit csak az egy szem Bossányi Katalin elemezte kétrészes, izgalmas tanulmányában (Mozgó Világ 4, 5/97), bár sajna "tévesnek" nevezi a "kicsi államot"; Szelényi Iván és Ladányi János szociológusok "posztkommunista New Dealt" ajánlanak, újra felfedezve a szociáldemokráciát; "államháztartási reform" gyakorlatilag nincs, a bal és a jobb versenyt ígérget biztonságügyben; a nyugdíjaknak csupán 6 százalékát sikerül vérrel-verítékkel privát számlákra irányítani jövőtől, adó- és járulékcsökkentésről egy nyikkanás nincs; a pénzügyminiszter a Népszabadságban bevallja, hogy ő a "közhatalmi funkcióiban erős, irányítási szerepében szolgáltató, jóléti feladataiban szolidáris", "esélyteremtő" állam híve, erősen sajnálva, hogy nincs mód svéd modellre; Lengyel László pedig ugyancsak a Népszabadságban csodálkozik, hogy "ami az országban működik, az nem az állami, a politikai, hanem a magán és a külföldi". Jé. Viszont megint előhozzák a vagyonadót. A "korlátlan szabadság" kifejezéssel csak egy nagy Internet-szolgáltató mer hirdetni.
A libertarianizmus kifejezést egyébként általában nem értik, a Demokratában pl. Varga Domokos György nemes egyszerűséggel az "SZDSZ-fajta liberális" kifejezés mögé biggyeszti zárójelben, hogy "libertáriánus és globalista"; a próféta szóljon belőle. Egyébként meg egy David C. Korten nevű amerikai férfi Tőkés társaságok világuralma címmel most megjelent, a Lélegzet című környezetvédő lapban és a Magyar Fórumban egyaránt agyonméltatott öko-kommunitárius könyvében szerepel kiemelt ellenségképként a "tőkés libertariánusok rohama", amely kifejezés alatt a szerző a gonosz, kapzsi, monopolhelyzetre törekvő nagy cégeket érti. A MIÉP lapjában (ahol legközelebb talán Marx A tőke című opusát lehetne többrészes sorozat keretében megrecenzálni) egy Csath Magdolna nevű magyar nő jól el is magyarázza, hogy a pénzsóvár tőkés libertariánusok "az állammal való szövetségben monopolhelyzeteket teremtve" iktatják ki állítólag a versenyt, pl. kormányokkal kötött koncessziós szerződésekkel.
Az apró, de jelentéktelen tárgyi tévedés (+ bonus logikai gikszer) ott van, hogy az ily módon fellépő nagy multik köszönő viszonyban sincsenek a libertarianizmussal, amely valóban hisz a szabad versenyben, és éppen emiatt akarja kiiktatni az államot, mint monopóliumteremtő, illetve -erősítő politikai hatalmi intézményt, a gazdaságból. Nathaniel Branden írja (az Objectivist Newsletter 1962. júniusi számában): "A közgazdaság területének egyik legnagyobb tévedése (...) az az elképzelés, hogy a monopóliumok kialakulása egy szabad, korlátozatlan gazdaság működésének elkerülhetetlen, velejáró eredménye. Az ellenkezője igaz. A szabad piac az, amely ellehetetleníti a monopóliumokat. (...) Minden létező vagy valaha létezett kényszerítő (coercive) monopólium - az Egyesült Államokban, Európában vagy bárhol a világon - létrehozását és működését kizárólag kormányzati aktusok (...) és olyan törvények tették lehetővé, amelyek a szabad piacon nem elérhető speciális privilégiumokat nyújtottak egy embernek vagy embercsoportnak."
Még ha valószínűleg soha nem is létezett vegytiszta szabadpiac: mindez azért fontos, mert a magyar embernek piac + szabadság = a bunkofónos, félállami, ÁPV-átmentett, KISZtihandos, Napkelte-zakós, BMW-s yuppie korlátozatlan szabadsága. Figyelmébe ajánlom egyébként a MIÉP-es/öko/kommuno/barna közgazdászoknak, hogy Korten - minden antiliberalizmusa ellenére - itt éppen a szabad, piaci versenyt kéri számon az állammal összefonódott nagy multik működésén. Persze igaza volt az öreg Milton Friedmannak (in Kapitalizmus és szabadság, Budapest, 1996): "A szabadpiac elleni érvelések mögött magának a szabadságba vetett hitnek a hiánya rejtőzik."
Elfogadom: a libertariánus agenda ma még túl radikális a hárommillió nyugdíjas koldus és a segélyen élő sok tízezer polgártársunk számára. Viszont pont ők miért nem kérdőjelezik meg az igazságtalan és drága szociális rendszert, az elképesztő adószinteket, a két tb-"önkormányzat" közbotrány szintű működését, a civil és álcivil szervezeteknek odadobott állami milliókat, a Fontos Magyar Filmek és Kiemelt Magyar Színházak állami szponzorálását, külföldiek földvásárlási tilalmát (amelyben, akár a halálbüntetés kérdésében és a fiataloknak szóló lakásépítésben, lassan teljes az MSZP-FKgP-összhang)? Miért nem követeli senki a szakmailag teljesen indokolatlan (és nagyon lassan amúgy is megszűnő) postai, távközlési, közlekedési, egészségügyi, oktatási állami monopóliumok gyorsított felszámolását, amely végre beindítaná a versenyt, és így a mi érdekünkben lefelé tartó árspirált?
A nagyobb szabadság egyelőre nem téma. Nem lehet vele választást nyerni.
