Ötnapi távollét után ismét két névtelen levél várt odahaza. Átfutottam, majd a szemétbe dobtam őket. Mindkettő Gomblyukba Maczóval! című Népszava-beli szösszenetemre reagált. A levélírók kikövetkeztethető véleménye szerint ezt a gomblyuk-indítványt én agyaltam ki, hogy majmot csináljak egy jóságos magyar anyukából. Ámde a leggunyorosabb rosszindulat sem tételezheti fel, hogy fél évszázaddal a második világháború befejezése után egy demokráciában engedélyezett párt pusztán azért készíttet valakinek a tiszteletére jelvényt a gomblyukakba, mert az illető a parlamentben zsidózott egyet. A gomblyuk-indítvány a MIÉP szellemi tulajdona, és nem ellenséges gúnyból, hanem odaadó pátoszból fakad.
Névtelen leveleket és telefonokat nagyobb mennyiségben a Kádár-rendszer végnapjai óta kapok. Eleinte főként ávós érzelmű állampolgárok fenyegetéseivel szembesültem, "Meghaltok mind!", "Másodszor nem úszod meg a kötelet!" és így tovább. Egy ízben nyilvánosan tiltakoztam is, amiért előzetes ismeretség nélkül tegezni merészelnek. Aztán - 1991-től - jöttek másfajta tegezések. A messzi Kaliforniából például nyilaskeresztes felzetű levélpapíron visszatért az utóbb idézett mondat: csak éppen a "kötél" szót ezúttal a "gázkamra" helyettesítette. Lakcímem emeletestül, ajtószámostul virult a borítékon, a nagyobb hitelesség kedvéért. 1994 januárjától kezdve - amikor telepiszkitós és újdemocsokrata kollégák jóvoltából néhány hónapra betölthettem az ügyeletes hazaáruló megtisztelő posztját - megszaporodtak a névtelen átkok. A firkálmányokat széttéptem, de egy telefonos jókívánságot kazettán őrzök, egyrészt mert a náci-indulatok továbbélésének felülmúlhatatlan kultúrtörténeti dokumentuma, másrészt mert segíteni kívántam esetleges agyonveretésem után az esetleges nyomozást.
Mivel már a Kádár-korszakban is sok ellenséget szereztem magamnak azzal a tulajdonságommal - az ellentmondások élvezetével -, amelyről a legkevésbé szeretnék lemondani, korán megismerkedtem a névtelen levél sajátosságaival. Közöltem is erről 1967-ben az Élet és Irodalom szilveszteri számában egy műfajelméleti tanulmányt. Hadd idézzem elvi alapvetését: "A névtelen levél népi - össznépi - műfaj, mint a népdal, a népmese és a népi színjáték. De ezektől eltérően már kialakulásakor is magas kultúrfokot - írásbeliséget - feltételez. A levelet meghatározott személy írja, a leírt szó végleges képződmény, nem alakítható át, mint azok a műalkotások, melyek szájhagyomány útján terjednek... A névtelen levél műfaja tehát ellentmondást hordoz magában: népi, de egyben személyhez is kötött - olyan személyhez, amely a személytelenséget választja. Ezt az ellentmondást csak az élet egyszerű tényei magyarázhatják: a névtelen levél mint műfaj akkor virágzik, amikor alkotója úgy véli: érdekében áll, ha megszünteti egyéniségét, és szerény lemondással a népbe olvad. A névtelen levél a közélet hézagaiban és repedéseiben virágzik, elterjedése egyenes arányban áll ezek számával." És minőségével, teszem hozzá újabb harminc év tapasztalataival gazdagabban.
Mintha csak elméletemet akarná igazolni, az utóbbi időben egy különlegesen becsvágyó Anonymus lépett sorompóba elhallgattatásom érdekében. Az illető ide-oda küldözgeti "AKÁRKI, egy magyar állampolgár" aláírással jegyzett dolgozatát. Írói álneve össznépi igényre vall, melyet mint személy képvisel. Olyan személy, aki saját meghatározása szerint bárkivel kicserélhető. Ez teljesen egybevág 1967-es dolgozatommal, mely kimondja, hogy a névtelen levélnek, népisége folytán "kamatoztatnia kell ennek a kollektivitásnak a lehetőségeit: szóljon közösségek nevében, érzékeltesse, hogy roppant (bár átmenetileg szótlanságra kárhoztatott) tömegek szócsöve, és a címzett a legjobban teszi, ha azonnal átérzi elenyészően jelentéktelen voltát, és levonja a konzekvenciákat."
Legfőbb fegyverét AKÁRKI úr is kollektív eszköztárból kölcsönözte: válogatott műveimet vonultatja fel ellenem. Köztük van persze Sztálin halálára írott versem. Ezt már a boldog emlékezetű Panoráma egyik adásában is elszavalták (miközben mai képem tündökölt a képernyőn). A mély-jobboldali sajtó bevett szokása, hogy 1953 júniusa előtt publikált antológiákból és folyóiratokból gondosan kiemeli néhány idézésre méltónak ítélt szörnyszüleményemet köztiszteletnek örvendő kartársaim hasonló szellemiségű, soha fel nem hánytorgatott munkái közül. Mivel ők, velem ellentétben, bölcsen hallgatnak erről a korszakukról, én vagyok az egyetlen élő sztálinista költő. Életrajzom különlegessége ebben a tálalásban, hogy 1953-ban nyomom veszett, feltehetően meghaltam, és csak 1991-ben támadtam fel, hogy megírjam versemet a pápa politikai szerepvállalása ellen. Ezt a költeményt, AKÁRKI válogatásának második darabját időről időre szintén leközlik a mély-jobboldalon, amiről fenyegető telefonok útján szoktam értesülni. Õszintén szólva hálás vagyok, amiért népszerűsítik ezt a versemet, magam is felvettem Én és az isten című kötetembe, csak azt nehezményezem, hogy - noha teljes szövegét kinyomtatják - nem fizetnek érte tiszteletdíjat. A leginkább azonban annak örülök, hogy az általam fordított Záróizom is szerepel AKÁRKI gyűjteményében: Ginsberg a hülye nyárspolgárok elképzeléseit a melegek gyönyöreiről az abszurditásig fokozta, és az elvakult szexuális előítéleteket megfürdette a komikum fényeiben.
Ha napjainkban koncentrálva folytatnám 1967-ben megkezdett műfajelméleti fejtegetésemet, AKÁRKI antológiájából kiindulva rajzolnám meg a névtelen levélnek és általában a fenyegető uszításnak a legkézenfekvőbb témaköreit. A műfaj tágabb értelmezését az indokolja, hogy az egypártrendszer idején a névtelen levél a mocskolódás egyetlen lehetséges formája volt, a hatalmi pozícióból gyakorolt mocskolódáson kívül. A többpártrendszerben viszont a postai megnyilatkozás az agresszív idiotizmus határesetévé minősül vissza. Egész újságírói életművek formálódnak a nyilvánosság szeme előtt a névtelen levél esztétikai szabályai szerint: a szerzők szintén láthatatlan, nagy közösségek nevében rágalmaznak és fenyegetnek, torz idézési és hivatkozási módszereikből csak úgy süt a megsemmisítés vágya. AKÁRKI csak azt közli számos címzettjével, amit az efféle skriblerek teljes lovashadserege évek óta visszhangoz: hogy szerény személyem szereti Sztálint és utálja a pápát: a keresztény erkölcsnek ellensége, a buziknak ellenben a barátja (vagy tán maga is az). Az AKÁRKI elnevezés után biggyesztett "egy magyar állampolgár" azt sugallja, hogy a felháborodást kiváltó személy nem magyar, és az állampolgárságra sem méltó. A szövegek tálalása egyértelműen jelzi, hogy ilyesmiket előállító alaktól nem várható irodalmi értéktermelés.
Újságírók és írók bandériumai szolgálták itt tíz, húsz vagy akár harminc éven át - olykor tehetségüket sokszorosan meghaladó anyagi juttatások és elismertség fejében - a pártállamot és kegyosztó urait. Teleszívták magukat öncsalással és cinizmussal: "jobb, ha én csinálom, mint hogyha más" - ezt öncsaló akcentussal is lehetett mondani, meg cinikusan is. Buzgólkodásuk közben bocsánatkérő testtartással jelezték, hogy voltaképpen ők nem is ők maguk, hanem egy felsőbb akarat Akárkijei. A közmegegyezés és a közmegegyezés közt a közmegegyezést választották, és ezzel az alternatívahiánnyal igazolták azt a Nagy Magyar Alföldnél laposabb, mindazonáltal cáfolhatatlan életfilozófiát, amely szerint egyszer élünk. Közülük a hajlékonyabbak 1989-et követően új magatartási mintákhoz igazodtak, mondjuk Pándi Pál labdaszedőjéből a Konzervatív Keresztény Teniszklub elnökségi tagjává vagy akár enyhén habzó szájú nép- és fajtárssá lényegültek át. Felfedezték magukban az Ájtatos Honfit, a Népi Féregirtót és a Becsület Lovagját. Elfelejtenék teljes múltjukat, öncsalásostul és cinizmusostul, de ebben folyamatosan zavarja őket az úgynevezett "kemény mag", vagyis néhány tucat szabad demokrata, főként azok, akik még láthatók a porondon. Kollektíven kitenyésztett gyűlöletük tehát erkölcsi alacsonyabbrendűségi érzésükből fakad. Ezt azzal váltottuk ki, hogy annak idején elutasítottuk az általuk egyedül lehetségesnek feltüntetett alternatívát. A kiszolgálóktól az alámerültekig számos értelmiségi keres a maga mentségére olyan érvet, amelytől fellélegezhet. Kitalálja tehát, és azoknak a fiatalabb pályatársainak is tovább adja, akik szabadulni vágynak szamizdatos fertőzöttségüktől, hogy az ellenzékiek alapjában véve nem is ellenzékiek voltak, hanem tőrőlmetszett komcsik, vagy a papájuk és a mamájuk volt az, nem véletlen, hogy valaha Sztálin-verset írtak, vagy Maót magasztalták, vagy Marxot reformáltak Lukács György sulijában a pad alatt, különben is úgy konspiráltak, mint egykor a bolsik, ráadásul kockázat nélkül, hiszen Aczél György titokban védte, Soros György titokban pénzelte őket, ami megint csak azt bizonyítja, hogy - mondjuk finoman így - "nem magyarok". Hogy lennének ezek a köménymagok magyarok, hiszen a magyar ember nem száll szembe elnyomóival, hanem túléli őket. A magyar ember Madáchból érti meg Goethét, Kohl kancellárt pedig Antall Józsefből, de ezek multikulturálisak, istencsaládhaza smafu nekik, a természet sem szent előttük, buzik, leszbikusok és kábítószer-propagandisták.
Ez az írás nem azért készül, hogy a demokratikus ellenzéket és kiváltképpen tagjainak mai állapotát magasztalja. Csak annyit állapítok meg, hogy nem kommunikációképtelenségünk, tehetetlenkedésünk, dogmatizmusunk-pragmatizmusunk, kormányzati felőrlődésünk és erkölcsi elkopásunk bőszíti ellenünk a magán- és közskriblereket. Ezért még szeretnének is. Gyűlöletüket egyetlen Kádár-korszakbeli érdemünkkel vívtuk ki magunknak. Ülök a televízió előtt, először hutuk által lemészárolt tuszi gyerekeket bámulok meg, aztán tuszik által felkoncolt hutukat - az egyik hullába rejtelmes okból még néhányszor beledöfködi bajonettjét egy marcona harcos -, és arra gondolok, hogy ezekben az AKÁRKIK-ben és nevesíthető elvbarátaikban hasonlóan gyilkos indulatok munkálnak szakadatlanul. Ezért hajítom ki leveleiket, és ezért nem olvasom el, ha nem feltétlenül szükséges, nyomtatott elmeszüleményeiket sem: megalázó dokumentumok, ha figyelembe vesszük, hogy emberi erőfeszítés gyümölcsei. Civilizáció előtti, atavisztikus indulataik felvetik bennem a kérdést: jogunk van-e gyűlölni a gyűlöletet? "Nem osztható az én dühöm: / benned a szeretet / s igazság híját gyűlölöm - / hát hogy gyűlöljelek?" - válaszolta egyik kritikusának Shelley. Erre rábólintok: nem az aljas személy gyűlölendő, hanem az, ami lealjasítja. Ezt így éreztem mindig is. Gunyoros és dühödt indulataim ellenére egész életemben csak egyszer gyűlöltem meg valakit, Kádár Jánost, 1958. június 18-án, amikor a márianosztrai börtönújságból értesültem Nagy Imréék meggyilkolásáról. És néhány év elmúltával még Kádárral kapcsolatos érzelmeim is undorrá szelídültek.
A gyűlölet az az indulati alapvetés, amelyre a mocskolódás esztétikája felépül. Itt nem lehet taktikázni, hazudni: a legmocskosabb indulat is csak akkor érheti el célját, ha átüt rajta az őszinteség, mint kötésen a vér. Ezt már 1967-es dolgozatom írása közben is sejthettem, mert a műfaj felosztásakor így jellemeztem a fenyegető levelet: "Alapséma: Te büdös komcsi (fasiszta, zsidó, hazaáruló, cigány, ellenforradalmár, buzi, barlanglakó), hát nincs benned semmi emberi melegség? Vedd tudomásul, hogy gombostűre szúrunk, és a szemedet külön albumba ragasztjuk, ha még egyszer gúnyolódsz azokon az ártatlanul csapongó édes pillangókon - Lepkegyűjtők." Ez az. Csak éppen most szabadabbak vagyunk - tehát a lepkegyűjtők is szabadabbak.
