Július 3-án a kormány szinte észrevétlenül, rendeleti úton fontos testületet hozott létre, a Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottságot (NFK). A kormányfő, valamint Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Németh Lászlóné fejlesztési és Matolcsy György gazdasági miniszter alkotta bizottság egyedül dönthet a hazai uniós forrásalapú fejlesztésekről. Megmondja, mi számít kiemelt projektnek, a jóváhagyása kell az ún. operatív programok és akciótervek elfogadásához és módosításához és minden egymilliárd forint feletti támogatást igénylő projekt megvalósításához. Az értékelés nem valamiféle objektív mérce szerint folyik majd: a testület az origo.hu értesülései szerint Lázár János javaslata alapján dönt arról, hogy az egyes régiókban "politikai szempontból mi az elsődleges, minek kell minél gyorsabban megvalósulnia".
Ha a fejlesztéspolitikában jártas szakemberek eddig arra panaszkodtak, hogy az ezredforduló óta a helyiek mozgástere a fejlesztési források felhasználásában egyre csökken, akkor ezt az intézkedést bízvást nevezhetjük a civil és a helyi, önkormányzati autonómiára mért végső csapásnak.
Merre a járás?
Lassan húsz éve tart az a folyamat, amelynek során a magyar költségvetésből származó és az unióból érkező fejlesztési pénzek feletti döntések a központi államhoz vándorolnak, s így az épp hatalmon lévő politikai elit kezében összpontosulnak. Az önkormányzatok és a helyi, térségi civilek mind kevésbé alakíthatták saját fejlesztési céljaikat. Érdekeik képviselete a magasabb szinteken (megye, régió, állam) fokozatosan gyengült. A szocialista rendszer újraelosztó hagyományaihoz hűen a helyi fejlesztési kezdeményezések mindinkább központi állami függésbe kerültek. Noha a fejlesztéspolitika "államosítása" több területen, például a foglalkoztatási programok területén is végbement, e folyamatot kitűnően illusztrálja a hazai kistérségi együttműködések átalakulása.
A rendszerváltás után a központi állam a spontán megalakuló kistérségi együttműködésekben lehetséges partnereket látott. Mivel maga képtelen volt a fejlesztésekre szánt erőfeszítéseket koordinálni, ekkoriban még támogatta a széles bázisú, civileket és önkormányzatokat integráló helyi, térségi együttműködéseket és az így hozott fejlesztési döntéseket. A 90-es évek elején a helyiek saját belátásuk szerint léphettek partnerségre másokkal, jelölhették ki a fejlesztendő területeket, vállalhattak feladatokat. Ekkoriban - bármennyire is gyenge volt a civil társadalom - az önkormányzatok és civilek közti hatalmi egyenlőtlenség is kevésbé volt érzékelhető: az önkormányzatok jobban rászorultak az együttműködésre a civilekkel.
A területfejlesztés (újra)központosítása épp a helyi szereplők közti erőegyensúly átalakításával kezdődött. Az 1996-os területfejlesztési és az 1997-es önkormányzati társulási törvény kizárólag az önkormányzatok számára biztosított képviseleti jogot a decentralizált források felhasználásáról határozó megyei területfejlesztési tanácsokban. Evvel párhuzamosan a központi állam mind több jogot szerzett a helyi együttműködések összetételének és tartalmának meghatározásában is. A többcélú társulásokról szóló 2004-es törvény az önkormányzati társulási formát tette dominánssá, és arról is rendelkezett, hogy az együttműködéseknek a statisztikai határokhoz kell igazodniuk, és a társulásoknak bizonyos önkormányzati feladatokat is el kell látniuk. Ösztönzőként az önkormányzatok több normatív támogatást kaptak, ám ezek többsége pántlikázott pénz volt: a társulás csak a források alig másfél százaléka fölött rendelkezhetett szabadon. A kistérségi fejlesztési tanácsokban a civileknek addig legalább véleményezési joguk volt - ám miután a többcélú társulások átvették a feladataikat, a civilek beleszólási lehetősége lényegében megszűnt. Az pedig, hogy egy szervezetbe szuszakolták az önkormányzati feladatellátást és a területfejlesztést, a legtöbb kistérségben a fejlesztési kezdeményezések sorvadását hozta el. Sok kistérségben ezek után fel is számolták a civil fejlesztési szervezeteket.
Ugyancsak rossz irányba tett lépés volt, amikor a bürokrácia magasabb szintjein szűkítették a kistérségek érdekképviseletét: a megyei területfejlesztési tanácsok munkájában részt vevő kistérségi delegáltak számát 1999-ben háromban maximálták. (Korábban egy kistérség egy küldöttel képviseltette magát.) Lendületet kapott a központi állam "beszivárgása" is a helyi fejlesztéspolitikába. Az ágazati minisztériumok, illetve az uniós források felett diszponáló kormányhivatal, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) alkalmazásában álló "kistérségi menedzserek" a központi állam helytartóiként szólhattak bele a helyi fejlesztési tervek kidolgozásába, elbírálásába és értékelésébe. Ezek az állások politikai hálózatokhoz kötődtek: sokatmondó, hogy a 2006-os Nemzeti Fejlesztési Terv népszerűsítésére létrejött "Az NFT házhoz jön" program kistérségimenedzser-hálózatát szerte az országban csak "az MSZP házhoz jön" néven emlegették.
A hazai fejlesztéspolitika gyakorlatában (is) tetten érhető a bal- és jobboldali politika folytonossága. Ám míg a szocialista kormányzat a helyi fejlesztési autonómiákat - a maga cinikus módján - "csupán" közvetetten korlátozta, addig a Fidesz-kormány határozott huszárvágásokkal végzi ki az integrált fejlesztéspolitika intézményeit.
A területfejlesztési törvény tavalyi módosításai megszüntették a civilek és állami szereplők közötti minimális konzultációs fórumokat is: a kistérség-fejlesztési, a megyei területfejlesztési és a regionális fejlesztési tanácsokat. Ezek jogköre a megyei önkormányzatokhoz került. A regionális fejlesztési ügynökségeket állami felügyelet alá vonták; a döntéshozatalban részt vevők között lámpással sem találni civilt. A Széchenyi Programiroda megyénként már csak egyetlen tanácsadót alkalmaz a megyei kistérségek ügyeinek intézésére. Ez a "Fidesz házhoz megy" módszer. Az, hogy a kistérségekből járásokat csinálnak, csak gyengíti az integrált fejlesztéspolitika (területfejlesztés) lehetőségeit, hiszen a járások helyi államigazgatási funkciókat töltenek majd be.
Önkényalap
Ez az irány nem pusztán azért rossz, mert a nemzetközi tapasztalatok épp az ellenkezőjét sugallják, olyan intézményi keretet, amely több típusú társadalmi szereplőt von be a fejlesztéspolitikába - a központi államon kívül az önkormányzatokat, a civil szervezeteket, érdekképviseleteket, az állampolgárokat. A befogadó jellegű intézmények nem önmagukért és nem valamiféle elvont demokráciaértelmezés okán fontosak - hanem azért, mert az ország fejlődését, társadalmi-gazdasági innovációs képességét befolyásolják. Nélkülük a fejlesztések által megtermelt javakból a többség nem részesül. Ahogy Dessewffy Tibor a Népszabadságban ("Hol nemzet süllyed el...", 2012. június 16.) fogalmazott: "az értéktöbblet az oligarchikus kevesek kezében összpontosul, ami hosszabb távon a közösség hanyatlásához vezethet". Ha egy szűk társadalmi csoport szempontjai és érdekei irányítják a döntéseket, az alternatívák beszűkülnek. Ez pedig a közösség alkalmazkodási képességét gyengíti, megöli azon képességét, hogy a változásokra új megoldásokat találva reagáljon. A globális kapitalizmusnak való kiszolgáltatottság ellen is a helyi szereplők fejlesztési autonómiáinak megőrzésével, a hierarchikus viszonyok megszüntetésével védekezhetünk. A jó gyakorlat az, ha a helyiek saját maguk határozhatják meg fejlesztési céljaikat, és dönthetnek a források felhasználásáról, miközben a szabályozási környezet objektív mércék szerint ellenőrzi a közpénzek felhasználásának módját és eredményeit.
A Fidesz módszertana azonban az önkényen alapul. Ez az autoriter elemekkel dúsított magyar fejlesztéspolitika mindinkább a kudarcos görög modellre emlékeztet, ahol az uniós fejlesztési forrásokat az állam és a társadalom korrumpálására, a segélyektől való függőség növelésére használták fel. A görög típusú "visszafejlesztés", a fejlesztési pénzek önkényes, politikai indíttatású, kézi vezérlésű osztogatása függőségben tartja a helyi szereplőket, és gúzsba köti az országot. Ezt akarjuk?
A szerző kutató, főiskolai adjunktus.
