Egyetlen szavazat döntött - az ügyet előadó bíróként jegyző elnöké; ez billentette a mérleget az alkotmányellenesség mellett állást foglalók oldalára. És ezt a döntést nemcsak a tartalma, de körülményei és következményei is a magyar alkotmánybíráskodás és alkotmányosság 22 éves történetének sarokpontjává teszik. Ebben a határozatban jelent meg ugyanis először hivatkozási pontként a "történelmi alkotmány", és erről a határozatról mondta ki kendőzetlen nyíltsággal a bírói és a végrehajtói hatalmi ág formális vezetője, valamint a törvényhozói ág informális ura, hogy annyit sem ér, mint a papír, amire kinyomják.
Végzősök
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
A "történelmi alkotmány"
Noha az alaptörvény januári hatálybalépése óta az AB számos döntést hozott, a történeti alkotmány mint jogforrás mindeddig nem jelent meg a testület érvelésében. Most a bírói függetlenség mellett, illetve a bírók idő előtti és indokolatlan elmozdítása ellen érvelve hivatkozik rá a többségi határozat, és idéz két, a XIX. századból származó jogszabályt.
Az ítéletet magyarázó és értékelő kommentárok egy része ezt dicséretes fejleményként üdvözli. És valóban: az indoklás szövegéből úgy tűnik, hogy a hivatkozás egyfajta megerősítésként szolgált az előre hozott nyugdíjazás alkotmányellenességének kimondására. Ennek ellenére az AB okoskodása számos problémát vet fel.
Már az sem világos, hogy a testület miért nem érezte elegendőnek, hogy az egyik hónapról a másikra bevezetett kötelező nyugdíjazás tiltását kizárólag a jogállamiság és bírói függetlenség alaptörvényben szereplő elvéből vezesse le. Az alaptörvény - és a köztársasági alkotmányunkon alapuló alkotmánybírósági gyakorlat - önmagában is lehetőséget teremt az alkotmányellenesség deklarálására. A mostani döntés is kimondja - helyesen -, hogy a bírói függetlenség egyik fontos eleme a bírók elmozdíthatatlansága - erre csak sarkalatos törvényben meghatározott módon van lehetőség, és mindenfajta változtatáshoz megfelelő felkészülési és végrehajtási időt (nem három hónapot) kell biztosítani. Lehet tehát csökkenteni a bírók felső korhatárát, de csakis a még hivatalban lévő bírók idő előtti, indokolatlan elmozdításának tilalma mellett. Ráadásul a törvényes bíróhoz való, alaptörvényben biztosított jogunk is sérül, ha a hirtelenjében bevezetett kötelező nyugdíjazás miatt bírósági ügyünket - az eddigi bírónk szinte azonnali felmentése miatt - egyik napról a másikra egy új veszi át. Vagyis nemcsak a bírák függetlenségét, de egy alapvető állampolgári jogunkat is korlátozta a kétharmad, amikor a szinte azonnali és jelentős létszámot érintő nyugdíjazásról döntött.
De miért kellett ezt az érvelést feldúsítani a hivatkozással a jobboldal szívének oly kedves évszázados történelmi hagyományokra - miközben a történeti alkotmány bármily jó szándékú, a jogállamiságot most épp segítő megidézése több bajt csinál, mint amennyit megold?
Először is nem világos, hogy az AB miért csak most tett eleget az alaptörvény azon - amúgy is rendkívül gyanús - felszólításának, hogy döntéseiben "a történeti alkotmány vívmányaira" is legyen tekintettel. A határozatból nem derül ki, hogy mi az az alkotmányos kényszer vagy különleges helyzet, ami ezt indokolja - ahogy nem tudjuk azt sem, hogy az eddigi határozatokból ez az érvelés miért hiányzik. Ez a megoldás kiszámíthatatlanná teszi az alkotmánybíráskodást: vajon mely döntéseknél bukkan majd fel megint a szerteágazó és egységesnek semmiképp sem mondható, hiszen koronként változó tartalmú "történeti alkotmány"? Így az AB joggyakorlata teljességgel kiszámíthatatlanná válik. Ez különösen aggályos akkor, amikor nemcsak az új alaptörvényt kellene az elmúlt 22 év alkotmánybírósági gyakorlatával összhangba hozni, hanem a jogállamiság alkotmányos biztosítása és fenntartása is rendkívüli erőfeszítést igényel.
És ezzel korántsem értünk a dilemmák végére. A "történeti alkotmány" összetett, változó, önkényesen értelmezhető tartalmából eredően nem világos az sem, hogy mi is valójában az a szöveg vagy szövegegyüttes, amit az AB hivatkozásként elővehet. Meggyőződésem, hogy a modern alkotmánybíráskodás kizárólag a hatályos alkotmányszövegen és szükség esetén az Alkotmánybíróság korábbi döntésein alapulhat - de ha a testület mindenképp citálni akarja "a történelmi alkotmányt", akkor előbb pontosan tisztáznia kellett volna, mit tekint "a történeti alkotmány vívmányainak", és csak ezután érvelhetett volna velük a döntésében. Épp ebben látom a legnagyobb veszélyt: mostantól kezdve - mert senki nem tudja pontosan, mit értsen alatta - bárki szinte bármire találhat indokot "a történeti alkotmányban". Akár a főiskolások "röghöz kötését" is igazolni is lehet - mondjuk Werbőczy Hármaskönyve alapján. A testület nemrégiben alkotmányellenesnek ítélte a hallgatói szerződés intézményét, de a kisebbségben maradó kormánypárti bírák különvéleményükben munkaerő-piaci és költségvetési indokokból, valamint a magyarság egységének fenntartása okán elfogadhatónak tartották. Nos, a jobbágyok röghöz kötését - egy esetleges parasztfelkelés elkerülése mellett - a nemesi birtokok munkaerejének biztosítása is indokolta. A párhuzam első ránézésre abszurd: de manapság nem ritka a különvéleményekben az ennél nem kevésbé abszurd okoskodás.
"A rendszer marad"
Ez a fenti elmefuttatás persze csupán alkotmányjogászi klubdélutánokon és vitakörökben számíthatna némi érdeklődésre egy olyan országban, ahol érvényesülnek a jogállamiság minimális normái, és ahol az alkotmánybírák kivétel nélkül autonóm, szakmailag felkészült személyek. Ám ma Magyarországon, amikor a kétharmad úthengerével szemben már csak az AB áll, minden szalmaszálba bele kell kapaszkodnunk. A helyzet súlyos - és nemcsak azért, mert a testület már jelen állapotában is rendkívüli kormányzati kontroll alatt áll.
A döntést követően - Handó Tündének, az Országos Bírósági Hivatal elnök asszonyának jóvoltából részben már azt megelőzően - ugyanis kiderült, hogy az alkotmánybíráskodás lényegében értelmét és hatalmát vesztette ebben az országban. Mindhárom hatalmi ág kinyilvánította, hogy számára ez a döntés semmilyen tényleges erővel nem bír, és semmiféle kötelezettséget nem keletkeztet.
A bírák első embere, az a főhivatalnok tehát, aki a bírói kar igazgatásáért felelős, már előre közölte, hogy akármit dönt is az AB, a köztársasági elnök által már felmentett bírákat nem veszik vissza. Márpedig ha egyszer az AB szerint alkotmányellenes a törvény azon passzusa, amely alapján az államfő felmentette őket, akkor az államfői felmentés jogszerűsége is megkérdőjelezhető. A 96/2012. KE határozat, amelyben Schmitt Pál utolsó elnöki aktusával mintegy 270 bírót mentett fel, pontosan arra a paragrafusra hivatkozik, amit most az AB visszamenőlegesen, vagyis hatálybalépése napjával alkotmányellenesnek minősített és megsemmisített. A bírói hivatal feje mégsem az alkotmányellenesen felmentett bírók újbóli kinevezését vagy a köztársasági elnöki határozat visszavonását kezdeményezte, hanem az elbocsátottaknak a munkaügyi bíróságokat ajánlotta a figyelmébe.
A végrehajtó hatalom vezetője, aki a törvényhozás kétharmadát szükség esetén csuklóból rángatja, a döntés után azt közölte: mindegy, mit mond az Alkotmánybíróság, "a rendszer marad". És hogy ez mit jelenthet a gyakorlatban, azt 2010 őszén, a 98 százalékos adózás alkotmányellenességekor már láthattuk: Orbán úgy módosíttatja az alaptörvényt, hogy az AB ne tudja újra kimondani az alkotmányellenességet. A kétharmad eddig sem volt különösebben tekintettel az AB-döntésekre, s a fideszes megnyilatkozások alapján most sem számíthatunk másra. Igaz, a kétharmados többséghez tartozó képviselők között akadnak, akik láthatóan nem értik az AB-határozatot. A Közigazgatási és Igazságügyi (!) Minisztérium államtitkára, Rétvári Bence szerint például a 62 éves korhatár már csak azért sem lehet alkotmányellenes, mert benne van az alaptörvényben - csakhogy ez a konkrét életkor sem az alaptörvényben, sem az átmeneti rendelkezésekben nem szerepel.
*
De mégsem gondolom, hogy az alkotmányos helyzet helyreállítását kizárólag a felfogóképesség hiánya és a szövegértés nehézségei gátolnák. Az alkotmányellenes jogszabályokat eddig is a politikai akarat teremtette. Márpedig ha egy országban a három hatalmi ág egyike sem tartja tiszteletben a legfőbb alkotmányvédő testület döntéseit, akkor ott sem alkotmányra, sem alkotmánybíróságra nincs többé szükség. Amikor a kétharmad 2010-ben a különadó elmeszelése miatt nekiállt az 1989-es jogállami alkotmányt barkácsolni, a magát konzervatívnak nevező értelmiség azzal áltatta magát, hogy ez talán valóban nem elegáns eljárás, de gazdasági kényszerhelyzetben vagyunk, és az AB még a régi, "kommunista" alkotmány szerint ítélkezik - épp ezért van szükség az újra! Az azóta történtek feltehetőleg csak azokat lepték meg, akik balga mód elhitték, mert el akarták hinni, hogy ha az előzőt nem is, de a saját alkotmányát majd tiszteletben tartja a fülkeforradalmi többség. Mindenki más tudta azt, amit a volt államfő így fogalmazott meg: a lejtőn nincs megállás.
Rövid távon Magyarországon a jogállam és alkotmányosság helyzete teljesen reménytelen. Az egyetlen vigaszunk csupán az lehet, hogy Orbán és kétharmada láthatólag még arra sem képes, hogy olyan alaptörvényt írjon magának, amely átengedné magán az összes, a jogállamot leépítő törvényt. Úgy tűnik, a januárban kősziklaként beharangozott dokumentum mégsem annyira megbízható, mint ahogy azt remélték - ennél még egy jól megépített homokvár is stabilabb építmény. Sovány vigasz, de úgy tűnik, elértük a lejtő legalját.
A szerző PhD-hallgató.
