Publicisztika

"vatosan járjunk-keljünk, ha a kormánynegyeden át visz az utunk: hullanak a fejek, akár augusztusban a csillagok. Legutóbb a nyögvenyelős privatizációjú Malévtól repült Szenes László utasforgalmi igazgató és Czinege Levente gravitációügyi főelőadó, és bár a hírek szerint daliás termetű végkielégítés is követi röptüket, azért az ilyesmi mégis némi magyarázatot igényel.

Magyarország lakosságának és főként ideológiai döntéseket kikerülni nem tudó értelmiségi közszereplőinek elemi érdekük, hogy történelmi mentségekkel ruházzák fel a meztelen királyt. Ha ugyanis Kádárt árulónak és tömeggyilkosnak tekintenék, akkor közülük csak kevesen hozhatnák összhangba saját régebbi életvitelüket a rendszerváltozás után kialakult erkölcsi normákkal. (Természetesen csak azokról beszélek, akiknek szükségük van ilyen normákra; a párttitkárokból, munkásőrökből, hivatásos pártállami hazudozókból szélsőjobboldali uszítókká átlényegült söpredék erkölcsi mérlegelése önellentmondás, fából vaskarika.)

Mindenkinek van egy családi komcsija. Még Kövér Lászlónak is. Ha pedig neki is van, akkor hamarost utolsó bunkó lesz az a Fidesz közeli polgár, akinek nincs otthon komcsija. Suttyó, aki nem tudja, mi a divat. Aki ad magára, komcsit tart.

Mint arról beljebb is harangozunk, van ez az öncélú problematikum, miszerint az erőszak és egyebek ábrázolása akkor gáz, ha valaki azt mondja rá, hogy öncélú.

A "zsidókérdésről" tudniillik mondanivalóm túl kevésnek tűnik. Úgy 1988-ban betévedtem a bácstopolyai könyvtár alkalmi antikváriumába, ahol szert tettem két, az első világháború alatt íródott katolikus brosúrára, mely nem mást leplezett le, mint hogy az egész világháború a zsidók meg a szabadkőművesek csinálmánya. Akkortájt gőzöm sem volt e két populáció mibenlétéről, s az egyházi jellegű propaganda ocsmánysága annyira megdöbbentett, hogy direkt átálltam a "másik oldalra", azóta meggyőződéses anti-antiszemita vagyok, és ezzel a magam részéről lezártam az ügyet.

Azt nem lehet állítani, hogy az SZDSZ a választások óta valami frenetikus sikerszériában lenne. Hát nem. Inkább az van, hogy a párt vezetői és 1998-as első fordulós szavazói még mindig azon morfondíroznak, hogy a második fordulóban átszavazzanak-e a Fidesszel szemben talpon maradt szocialista jelöltre, vagy inkább szarjanak bele az egészbe, és maradjanak otthon. Pedig egy pillantás a naptárra, és kiderül: a két forduló közötti két hét lassan másfél éve elmúlt.

A cseh külügyminiszter szerint megtörténhet, hogy lebontják az etnikai falat, amellyel Ústí nad Lábemben elválasztották a roma lakótelepet a város többi részétől, tudhatjuk meg a napisajtóból, és itt akár abba is hagyhajtuk a sztori követését, megvan a happy end: féktelen elemző kedvünkben akár azt is dörmöghetnénk, hogy lám, Európa mégiscsak jelent valamit, a cseh külügyminiszter ugyanis Finnországban számolt be erről a fejleményről, mely földrajzi kontextusba azért helyzete magát, mert épp ez az ország az Európai Unió soros elnöke.

A kormány február 12-én határozatban fogadta el az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezményének végrehajtására vonatkozó jelentését. A Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársai az ET illetékeseinek kérésére fogalmazták meg észrevételeiket a kormányjelentésnek a roma kisebbség védelmét érintő megállapításairól. Az alábbi írás e kommentárnak a MaNcs számára átdolgozott és rövidített változata.

Orbán Viktor még az előtt jelölte ki belügyminiszternek Pintér Sándort, hogy őt magát beiktatták volna, és ez a sietség már akkor keltett némi visszatetszést. Ez később beigazolódni látszott - bár Pintér mandátumának első szakaszában kétségkívül ritkábban robbantottak, mint korábban: de aztán felütötte a fejét a gyanú, hogy Pintért azért nevezték ki, mert tud valamit azokról, akik őt kinevezték, amit azok nem szeretnének, ha mások is megtudnának róluk, mert kínosnak tartják a történteket vagy pláne egyes hatályos törvényekkel inkompatibilisnak.

A Magyar Köztársaság, ez a jobb sorsra talán nem, de a saját sorsánál mindenképpen jobbra érdemes közintézmény a közeljövőben új nemzeti jelképpel fog gyarapodni a zacskós tej és a pillepalack után: a Szent Koronával, csak ezúttal komolyan. Erre a jelképre, illetve analóg változatára (magára a tárgyra tehát) fognak felesküdni a parlamenti képviselők, feltehetően a bírák, tán még az állomásfőnökök is.

Az Olvasó helyesen teszi, ha szkepszissel figyelgeti mindazokat, akik a "valódi kérdésekről" kívánnak beszélni - hogy azokat, akik a valódi válaszokat próbálják nekünk feltálalni, ne is említsük. Hiszen már e bizonyos "valódi kérdés" megfogalmazásakor sem teszünk mást, mint kizárjuk a többi, potenciálisan szintén "valódi" problémát. Ezzel egyidejűleg a kizárólagosság reflektorfényébe taszajtott tényálladék a konceptuális tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, mint a kisgömböc, saját űrtartalmát messze meghaladó méretűre növekszik. Ezzel együtt - miközben csókoltatjuk mindazokat, akik szintén magától értetődőnek tartják az ún. tények társadalmi konstruáltságát -, mégiscsak vannak olyan kérdések, amelyek mellett nem lehet elmenni. S e problémák valódisága éppen abban áll, hogy - az előző rendszer egy kedves fogalmi dichotómiájával játszódva - ha szubjektíve fittyet hányhatunk is nekik, attól még objektíve léteznek, vagy emberibb nyelven: adott esetben a nem-válasz is súlyos következményekkel járó válasznak minősül.

A kukac aktája

Több mint egy hónapja látott napvilágot Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának beszámolója a kisegítő, illetve eltérő tantervű iskolákról.

A hét elején közzétett közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint a Fidesztől lefalcolt néhány százezer szavazó - kisebb részben a szocialistákhoz, nagyobb részben pedig (egyelőre legalábbis) a semmibe, a bizonytalanok közé.