Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője szerint Michael Lake, az EU nagykövete (aki a kormánypártokat a médiatörvény megszegésével vádolta) rosszul tudja, hogy miért nem, és miért úgy alkultak meg a médiakuratóriumok, ahogy. Lake-nek fogalma sincs a médiatörvény finomságairól, és amúgy is jobban tenné, ha nem überkedne, az ő hazájában, Angliában a BBC élére a munkáspárti kormány hasonpárti komisszárt nevezett ki. Lake menjen haza, és a Tony Blair előtt húzigassa a hózentrégerét, őtet izélgesse, mi a helyzet a sajtószabadsággal, blerkém.
Szájer, ez az amúgy jóeszű, és ruházkodásában az ízléses extravaganciára hajlamos fiatalember egyetemistaként hosszú hónapokat töltött Angliában, s így pontos fogalmai lehetnek arról, miként állnak a kormány meg a BBC ügyei, hogy a brit kormány nem nevez ki politikai komisszárokat a köztévé élére. Szájer tehát menthetetlen, amiből akár azt a szomorú következtetést is levonhatnánk, hogy hiába minden, a pannon sár előbb-utóbb még a világlátott és mókásan öltözködő fiatalemberek agyát is beborítja, olyannyira, hogy egy idő után még hazudni sem tudnak majd pontosan, tisztességesen, ahogy érdemes. Szájer két "érve" együtt nem tartható: vagy törvényesen alakultak meg a kuratóriumok, vagy az van, hogy a kormányvezérelt köztévé nem kvadrál ugyan néhány hatályos magyar törvénnyel, de elég egy pillantást vetnünk a brit demokrácia irányába, hogy meggyőződhessünk e gyakorlat európai mivoltáról. De a lényeg most nem ez.
Mindezidáig magas sarzsiban lévő kormánypárti politikus nyilvánosan nemigen szólt be ugyancsak magas sarzsiban lévő EU-diplomatának. Szájer persze nem visel állami hivatalt, ergo nem muszáj nagyon diplomatikusnak lennie, és őszintébben mondhatja ki azt, amit állami hivatalt viselő párttársai csak gondolnak. És hogy ők mit forgatnak a fejükben az uniós csatlakozásról, korántsem egyértelmű. Orbán szívesen kérkedik külföldön avval, hogy Magyarország már érett az uniós tagságra, és sürgeti nagy hangon mihamarabbi felvételünket: miközben az EU legutóbbi országjelentése kevés pozitív változást regisztrált a legérzékenyebb területeken (egészségügy, környezetvédelem, romák), sőt, új elemként feddőleg szólt a kormány sajtópolitikájáról. Mintha Orbán a felelősséget a csatlakozás elhúzódásáért már előre az EU nyakába akarná varrni: mi megtettünk mindent, barátkoznánk, mint vidéki munkavállaló a gőzfürdőben, de láthatja mindenki, nem kellünk. Mindez légmentesen simul bele a Fidesz nemzetieskedő, globalizációellenes, a szuverenitásról káráló retorikai és ideológiai hátországába. Nehogy má´ a tudatlan angol mondja meg itt a frankót. Vagy a málé holland, az italos ír, a bankár bankár: kukorékoljanak a saját szemétdombjukon.
Az uniós csatlakozás súlyos társadalmi és politikai konfliktusokkal jár majd, és a magyar választók körében sokan lesznek olyanok, akik az egészet a pokolba kívánnák. Különösen azok között, akik szavazataira már most nagy erőkkel gyúr a legnagyobb kormánypárt. És a csatlakozás elmaradása, vagy kitolása a horizont vonaláig nem csak e választói igények kielégítésével kecsegtet. Hanem avval is, hogy a végén tényleg egyedül marad az ország népe a kormánnyal. Evvel, a következővel, a mindenkorival.
Pedig jobb társaságot is érdemelne.
