Péntek este történt valami, amire úgy kaptam fel a fejem, mint kutya a vad hangjára. A soproni és a győri MIÉP-szervezet önvédelmi osztagokat hozott létre, természetesen szigorúan a törvényesség alapján.
Családom, miután elhagyta Pozsonyt (ahol máig utca viseli a nevünket, csak már hacsekosítva: Dobrovicová ulica), éppen soproni illetőségű lett, ott született apai nagyapám is. Ezért is vágott mellbe a hír, miszerint egy Nyikos Levente nevű illető paramilitáris egységet alapított a városban; meg eszembe jutott az is, melyik volt a leghíresebb, magát osztagnak nevező önvédelmi szervezet. A Schutzstaffel. És nyilvánvalóan azt sem szeretem, ha a belügyminiszter rábólint erre: törvényes lépés volt.
Elkezdhetnék én most kiabálni, hogy polgárháború, meg hogy chartásodjunk, meg mondjon le a belügyminiszter, a kormány meg a miniszterelnök, de nem teszem. Egyrészt értelmetlen. Úgyse mondana le senki csak azért, mert én követelem.
És nem is az a baj, hogy nem mondanak le.
A baj az, hogy jelenleg Magyarországon nem állami monopólium az erőszak alkalmazása. Bárki bejegyeztethet jószerivel bármilyen félkatonai vagy félrendőri szervezetet, amely azután szinte felügyelet nélkül garázdálkodhat. Miközben folyamatosan sulykolják az agyamba, milyen jogaim vannak egy esetleges rendőri intézkedés során, jószerivel természetesnek vetetik velem, hogy bármikor ki vagyok szolgáltatva egy maszekoló erőszak-alkalmazó kisiparosnak. Azaz a civil szféra felette áll a hatóságnak.
És mindez tetszik a polgároknak. Olyan, mint Amerika (ahogy a filmen szoktuk látni). A tökös legény megmutatja. Az persze senkinek nem jut eszébe, hogy ezek a szánalmas fizetésért vagy éppen brahiból erőszakoskodó legények olyan hatalmat vettek - egyébként minden törvényi felhatalmazás nélkül - a kezükbe, amelyet éppen az államnak kellene monopolizálnia vagy legalábbis ellenőriznie. Borongós hangulatunk közben jusson eszünkbe, hogy a politikai erőszak alkalmazásának lehetősége éppen a Markos György vezette Polgárőrség baloldali érzelmű tagjait töltötte el először olyan ingerekkel, hogy útját lehetne állani az 1998-as választásokra kopogtatócédulát gyűjtő jobboldali pártaktivistáknak.
A második kérdés a helyé. Egy alapjában téves illúziót kell átadnunk a feledésnek, miszerint az ország északi és keleti régiói a zűrösek és kuruckodók, miközben Magyarország nyugati végeit a polgárvilág derűje lengi be. A magyar nyugaton frusztrált kispolgári világ virul, ahol egyszerre érvényesül a szerzés és a gazdagabb, valamint a szegényebb szomszédoktól való félelem frusztrációja. Nem véletlen, hogy éppen Sopronban röppent fel a "hun kisebbségi önkormányzat" megalakításának ötlete; és Győrből indult Potyka bácsi is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar szélsőjobb lokalizálható jelenség lenne, és azzal sem árulunk el nagy titkot, hogy az új magyar szélsőjobb - mint külhoni társai - a lecsúszástól félő, de a gazdagabbat utáló kispolgár zavart identitását találja meg eszméi fundamentumául.
Jellegzetes tévedés viszont, hogy ezeket a mozgalmakat az egykori fasizmus utódának, egyfajta reformfasizmusnak akarjuk beállítani. Ez a tétel így nem igaz. Az európai új szélsőjobb - különösen Haider - valóban szívesen használja a náci korszak allúzióit figyelemfelkeltés céljából. Ez a populista fogás azonban elfedi, hogy ezek a mozgalmak csak a múlt egyes külsőségeit támasztgatják fel, miközben a lényegről hallgatnak. Míg a fasizmus - és a nácizmus - szigorúan rendpárti diktatúrát épített ki (az ezzel meg nem barátkozó mozgalmárok konzekvens likvidálása sem riasztotta el őket), össztársadalomban és nagy államban gondolkodott. Azaz a kirekesztésen és a gyűlöleten túl arra is kísérletet tett, hogy egyfajta társadalmi modernizáció katalizátora legyen. A Volkswagen és a kanári-szigeteki társas nyaralás Hitler nyomán vált a német kispolgári lét szerves tartozékává. Bár erről manapság nem illik beszélni.
Csurka, Haider vagy éppen Umberto Bossi Északi Ligája (utóbbi Haider nyíltan dicsért példaképe) viszont éppen a szökőállam ideájára támaszkodik. A jólétét féltő kispolgár igyekszik rajtuk keresztül megszabadulni az általa ismert deviánsoktól, akiknek csak az egyik tulajdonságuk az, hogy idegenszívűek és kozmopolittyák, netán tételesen külföldiek. A nemzeti mitológiára, a beteges származáskutatásra ezúttal nem azért van szükség, hogy eldöntsék, ki az, akinek jönnie kell, hanem azért, hogy eldőljön: ki az, aki a társadalom teljes jogú tagja maradhat. Adott esetben a saját anyaközösség - eleve deviánsként kezelt - szegényei vagy tényleges deviánsai is kivettetnek a nagy egészből. Már ha van nagy egész. Az új szélsőjobb ugyanis nemcsak nem akar nagy államot (Haider hangosan kis államot akar), de bizonyos esetekben kifejezetten ellenségként tekint az államra. Ideálja sokkal inkább egy olyan falusi-kisvárosi közösség, ahol a hagyományok és a közösségi normák szigorú követése kizár és megtorol mindenféle eltérést, nemcsak lefelé, de felfelé is. A közösségnek azonban szuverén joga, kit fogad be vagy kit utasít el a viselkedése alapján, jó embere pedig az lesz, aki idomul, tudja a rendet, tudja a helyét. (Ez esetben lehet idegen is, csak fogadja el, hogy ő befogadott.) Továbbá erős, és megáll a maga lábán, és ne szólják meg a szomszédok. A közösségi szellem miszticizmusa pedig éppen arra jó, hogy kizárjon minden kívülről érkező, tehát gyanús elemet. Bár a Nagy Sátán számukra maga Amerika, az amerikai alapító atyák puritanizmusa vagy éppen az amerikai fundamentalisták (és az ottani szélsőjobb) beszédmódja bizony közel áll a gondolkodásukhoz.
Az új szélsőjobb tehát hangsúlyozottan nem kívánja az egész társadalmat a kezébe venni. Megelégszik az általa kiválasztottakkal. Ennek jó példája az olasz Lega Nord, amely szemmel láthatóan arra a szélhámosságra épül, hogy a gazdag Észak forradalmát viszi keresztül a szegény Mezzogiorno ellen. Azaz ha nem válhat az egész urává, megelégszik az általa képviselni kívánt rétegeknek a társadalomból való "kimenekítésével"; éppen a helyi vagy társadalmi különállástudatokat akarja éleszteni. Akár úgy is, hogy a kiválasztott rétegben mesterséges félelmeket gerjeszt. Ez pedig nyilvánvalóan nem azonosítható a klasszikus fasizmusokkal, amelyek éppen az egész, "nagy társadalomba" szervezett nemzet nevében álltak szemben a helyi közösségek autonómiáival, ha kellett, mint Spanyolországban, fegyverrel törve le őket.
A magát nemzeti radikálisnak megfogalmazó MIÉP-ről első ránézésre is látszik, hogy a Haider- Bossi-féle csapat oszlopos tagja. A MIÉP olyan felülről szervezett politikai jelenség, amely mintegy saját maga választja ki a táborát. Eleve nem is kíván az egész magyar társadalomhoz szólni, hanem csak egy általa kiválasztott, illetve kijelölt kisebbséghez. Semmi meglepődnivalónk a "magyarországi magyar kisebbség", illetve a "hun kisebbségi önkormányzat" követelésén. Azt jelzik ezek, hogy követelőjük nem egy politikai irányzattal akar szembeszállni, hanem az egész társadalmat vagy legalábbis az egész magyar politikai osztályt tekinti ellenfelének, s így kívánja ez a mozgalom a nemzeti lét letéteményesének szerepébe álmodni magát. Ugyanakkor még csak programja sincs. Jó, ha indulatokat közvetít. Bár folyamatosan felmerül annak a híre, hogy kokettálna a jelenlegi kormánypártokkal, ez a szerelem meglehetősen kétes játék. Jól megfigyelhető, hogy ott, ahol megteheti, a MIÉP folyamatosan darálja be a jelenlegi magyarországi kormánypártok embereit.
Ilyen hely például Erdély. Erdélyben a MIÉP kis híján tökéletes párhuzamát jelenti a Tőkés-féle intranzigens irányzat, amely ott már-már nyíltan kenyértörésre vitte a dolgot az RMDSZ vezetőségével. A vita tétje immáron az, hogy tekintse-e magát a román közélet részének az erdélyi magyarság és az RMDSZ, vagy pedig, ahogy Tőkésék mondják, vonuljon-e ki mindebből, egy külön társadalom reményében. Tőkés hívei éppen a MIÉP honi médialehetőségein keresztül üzennek Markóéknak, miközben a honi túlzók Erdélyben kapnak papírt és nyomdafestéket. Erdély azért is különleges, mivel ott maradt meg, lényegében érintetlenül, az a zárt, döntően református társadalom, amely a magyar újjobboldal társadalomképének mintáját adja. Azért lehet a magyar újnacionalizmus alfája és omegája Erdély, mert onnan nemcsak szellemi javakat, de viselkedési mintákat is lehet importálni. (Azt a szerepet tölti tehát be ez a darab föld a jobboldalon, amit a Délvidék jelentett a magyar avantgárdnak a hatvanas évektől kezdve.) Ráadásul a mai magyar jobboldalon továbbra is fontos kérdés a vallás. Bár a mai liberális és baloldali gondolkodás ezt jószerivel nem is érti, ebben a közegben a katolikus és a református tradíció eltérései mai napig alapvető élményt jelentenek. Miközben a jelenlegi kormánypártok egyértelműen az Antalltól hagyományozódott katolikus örökség mögött sorakoznak fel (még akkor is, ha vezetőik egy része református), a MIÉP mögött erős református hátszél fúj. (Bár a magyarországi református egyház nem egyhangú a támogatásukban.)
Kövér hangos és kurucos kirohanásai nem annak a tizenkét parlamenti voksnak szólnak, amit a MIÉP jelent, hanem annak a szavazótábornak, akiknek a szavazataira Csurkáék nélkül lenne szüksége a Lendvay utcának. Ez a szavazótábor viszont nem annyira tömegével, mint a fegyelmezettségével hat. Jelenleg ez tartható a magyar politikai élet legfegyelmezettebb alakulatának, amely korrekten arra megy, amerre vezérei küldik. Ha kell, fegyelmezetten áll sorba a januári hideg éjszakában a Parlament előtt, hogy tiszteletét tegye a frissen átszállított Szent Koronánál. Ha kell, körbenagygyűlésezi a fél országot. Ami viszont még jelentősebb: egyre komolyabb a befolyása az ifjúság körében.
Ugyanakkor a református egyház és különösen a Dunamelléki Egyházkerület súlya nélkül ez a befolyás elenyészik. Ezért a kormányzat számára mindenképpen fontos, hogy erről az oldalról kerítse be a MIÉP-et és a reformátusokat egyaránt. Ugyanakkor Hegedűsék akár a saját egyetemük szétveretése árán is kitartanak.
Csurka és a MIÉP elnöksége azonban még nem nyilatkozott meg ebben az ügyben. Azaz, legalábbis hivatalosan, távol tartják maguktól a bajt. Ebbéli igazságukat nyilván nem kérdőjelezheti meg senki. Elvégre, legalábbbis hivatalosan, nem a párt központi szervei kezdeményezték a saját karhatalom megalakítását. Magától értetődik, hogy egy óvodáskorú gyermekért jelentkező idegen, továbbá egy-két ellenőrizhetetlen telefonhívás még korántsem elégséges ok ahhoz, hogy saját karhatalmat hozzon létre valaki. Azonban nem árt tudni, hogy ezeknek a lépéseknek a döntő indoka éppen az erő demonstrálása. Annak kitapogatása, hogy mit lép a többség. De sajnos igencsak igaz az a mondás, hogy ki szelet vet, vihart arat. Azt meg jobb lenne nem kitapasztalni.
