Publicisztika

Bármit mondjanak is a most lényegében újraválasztott RMDSZ-vezetés kritikusai, az erdélyi magyarok pártja a múlt hét végi kongresszus után bizonyos értelemben már más lesz, mint korábban. Alapvető változtatások történtek ugyanis, amelyek részben az RMDSZ kormányzati felelősségvállalásának a következményei, részint pedig abból fakadnak, hogy a romániai politikai élet is - az 1996 novemberében tartott választásokat követően - sok tekintetben alkalmazkodni kényszerült az európai normákhoz. Nem vitás, az RMDSZ nagyon rászorult a megújulásra. Belső struktúrája alig változott az évek során, és ez - sok esetben - akadályává vált a professzionális munkának. Az új feladatokhoz képest az eddigi, kongresszust megelőző szervezeti struktúra anakronisztikusnak számított. Az RMDSZ olyan párt belső adottságait volt kénytelen magával cipelni, amelyet egykoron kifejezetten ellenzékinek "terveztek", és amelynek hatalomra kerüléséről - őszintén szólva - korábban senki sem fantáziált. Markó Béla elnök és a mérsékelt szárny szemére épp ezeket a hiányosságokat vetette a radikális ellenzék, mindazonáltal érveik és programjuk mégsem annyira a konkrét hibákat célozták, hisz javaslataik - például a kormányból való azonnali kilépés - visszataszította volna az RMDSZ-t az ellenzéki elszigeteltségbe, és olyanokkal kellett volna összehangolnia kritikáit a mai kormánnyal szemben, akikről minden elmondható, kivéve az, hogy magyarbarátok és civilizáltak lennének.

A költségvetés elúsztatása feltehetőleg már tavaly elkezdődött, akkor, amikor az ő Jóskájuk "Zsigám" (már tudniillik Jóska Zsigája) portája elé nagyobb rakomány búzát ígért elplanérozni, amennyiben Járai pénzügyminiszter nem tanúsít rugalmasabb magatartást az agrártámogatások ügyében. Az idénre tervezett agrártámogatásoknak már mostanra a nyakára hágott a földminiszter, tangenciálisan lenullázva néhány évre a magyar mezőgazdaságot. Hivatala lukas zsák, amelybe számolatlanul hullanak a milliárdok, és amelybe Torgyán a múlt héten már 100 milliárd forintot igényelt valami szövetkezeti gyűlésen. Torgyán szerint ez persze csak töredéke lesz annak az 1000 milliárd forintnak, amellyel a vidék népe az elmúlt időkben a városok népét támogatta; eme érvelés kristálytiszta logikájával, gazdasági, történelmi és filozófiai megalapozottságával mi is bajosan tudnánk vitába szállni. Aggyá´ pénzt, mer´ holnaptól nem te vagy a miniszterelnök. A miniszterelnök meg ad, hiszen ha nem ad, holnaptól tényleg nem ő a miniszterelnök. Körülbelül ez lehet a miniszterelnök és a kisgazda pártvezér közötti interakció magva, és nem több, ezt a gengszterdinamikát és keresztapa-logikát cizellálhatja Orbán és Torgyán a legendás családi étkezésekkor, amelyeken egy ország sorsa dől el, és ez azért mégiscsak vérlázító. A politikai védelmi pénzbehajtás eme kategorikus imperatívusza ugyanis nem törődik a költségvetési egyensúllyal, miként avval sem, hogy minisztériumnak nevezett kisgazda-rezervátumokban ősbölények és triceratopsok és egyéb kihalásra ítélt lények kérdőjelezik meg napi nyolc órában, szép fizetésért, Magyarország komolyságát a nemzetközi szervezetekben, hogy jobb sorsra érdemes Fidesz-prodzsektek és Fidesz-káderek süllyednek bele a koalíciós kormányzás mocsarába, hogy a Fidesz-kormányzat ama hivatalnokainak, akik a gazdasági vagy politikai, vagy bármilyen józanságot képviselnék ebben az egész szánalmas cirkuszban, Torgyán kockáján forog immár nemcsak a politikai, hanem a szakmai hitelük is, aminek pedig elvben túl kéne élnie ezt a ciklust is.

A Maszop képviselőcsoportja a fővárosi főügyészhez, az SZDSZ-frakció a házelnökhöz fordult, nagyjából ugyanazzal a "problémával". Ugyan tennének már valamit a Magyar Televízió Rt. kuratóriuma csonka elnökségének törvénytelen működése ügyében.

Magukat megnevezni nem kívánó rádió- és internetkalandorok megfigyelései szerint - melyeket a NATO-pilóták rádióbeszélgetéseinek lehallgatására alapoznak -a belgrádi kínai nagykövetséget ért rakétatámadás nem volt tévedés, de szándékosnak is túlzás volna nevezni. A külképviseletnek helyt adó épület valóban a bögyében volt a művelt Nyugat kardjának és pajzsának, mindössze arról feledkeztek meg az illetékesek, hogy az ingatlan négy éve gazdát cserélt: már nem a jugoszláv belügy illetékesei laknak ott, hanem a kínaiak. A térkép, amelynek alapján a célpontot kijelölték, még a boszniai háború idején készült, azóta pedig sok minden megváltozott, de a háborúk irányítói a változásokat nem a telefonkönyvből követik nyomon, pedig ezúttal ez lett volna az okosabb. Még szerencse, hogy a végül mindig tárgyalópartnernek bizonyuló kínaiak lettek az áldozatok. Lehetett volna iráni vagy iraki követség is az egykori belügyi annexben, és akkor most nézhetnénk magunkat.

Az izraeli választásokat általában nem az előre kiszámíthatóság szokta jellemezni, és nincs ez másképp ezúttal sem, néhány nappal a mostani esemény előtt bárki, elvben akár az arab jelölt is bejöhet, és persze az sem kizárt, hogy pont ő volna a megoldás. Annyi ugyanis az eltelt három év fényében elmondható, hogy Netanjahu nem volt az. Közszereplése ugyan hozott némi új színeket a közel-keleti folyamatok túlzottan is jól ismert képébe, erőszakos és buta izraeli miniszterelnök korábban nem volt, és azért ennyi korrupciós és egyéb botrányt még ezen a terepen is csak keveseknek sikerült maguk köré gyűjteniük, viszont az is tagadhatatlan, hogy Netanjahu felügyelete alatt a béke és a háború ügye egyaránt, nos, valahogy lekerült a napirendről.

Nem hogy versenyen belül, de még kívül sem, ez azért nóvum. Mondhatnánk, nem vagyunk a fasorban sem, ám ez a már-már hagyományos magyarellenességünkből fakadó hamis tényállítás lenne, hiszen biztosra vehető, hogy filmvilágunk nagyjai közül idén is számosan grasszálnak majd a Croisette nevezetes pálmái alatt. Tehát: pont a fasorban vagyunk.

Ülök vasárnap délelőtt a Schillerről elnevezett wuppertali színház foyer-jában, szódavizes üvegekkel ékes asztal mögött, ötödmagammal egy pódiumon. Örömmel jöttem ide: ebben a térben játszódott le előző este Jób-darabom ősbemutatója. Tudtam, hogy újra láthatom a színészeket, a rendezőt, a dramaturglányt, az előadás megteremtőit. A Jób-monda a szenvedésről szól, pontosabban a szenvedés értelméről. Miként viselhető el, hogy nem tapasztalható összefüggés életünk erkölcsi minősége és sorsunk között, Jóbnak a szenvedésnél is jobban fáj, hogy nem érti, miért szenved.

A dolog tulajdonképpen rendben is volna, a mi hazánkat nem azért szokás szeretni, mert olyan marha okosak benne, hanem mert szépek a gémeskútjai, és az emberek igaz vonzalommal viszonyulnak a szappanoperák felé, lásd az Isaura felszabadítására tett adakozásokat, továbbá azt a képességünket, amellyel elhisszük néhány nyeretlen páréves PR-kukacnak, hogy az ország tényleg Frityi és Frutyi (ezek vmilyen TV-showszemélyzet fejei, nem biztos, hogy pont így hívják őket) hányattatásaira kíváncsi, és a nagysikerű Ûrgammák folytatására.

Tegyük most félre minden erkölcsi aggályunkat a "békepárti", tehát szükségszerűen Milosevic-párti, balodali állásfoglalásokkal szemben, és ne kérdezzük meg azt, hogy a NATO-bombázások leállítását követelő "békepárti" szövegek közreadói szerint vajon a II. világháborúban hiba volt-e a németországi hadiipar és a civil célpontok szövetséges bombázása; és ne kérdezzük meg az állami szuverenitás eme újsütetű bajnokait arról, hogy szerintük akkor Hitlerrel is csak az volt-e a baj, hogy nem németországi zsidókat is kiirtott; és ne firtassuk azt sem, hogy e humanisták szerint vajon bármely szabad és többpárti választásokon megválasztott diktátor a saját szent és területileg sérthetetlen és szuverén szemétdombján úgy pusztíthat-e el tömegeket, ahogy neki tetszik, anélkül, hogy ebben őt bárki megzavarhatná; ne menjünk bele tehát ebbe a gyomorforgató vitába, amelynek hátterén kétmillió albán danse macabre-ja bontakozik ki.

Nem csoda, mégis meglepő, hogy a Belgrádra hulló bombák látványát eléggé vegyes érzelmekkel fogadja a közvélemény. Egy német anya gyalogmenettel protestál a magyar-szerb határon, mert NATO-katona fiát kósza golyók kockázatának teszi ki a berlini kormány. Arról valahogy megfeledkezik szólni az asszony, hogy önkéntes katona fia a kiemelt cirka 3000-4000 dolláros havi NATO-fizetés felvételekor valahogy soha nem szokott protestálni. Miként maga a kedves mama sem.

A boszniai háború előtt és alatt is sok szó esett arról, hogy a három nemzethez, a szerbhez, a bosnyákhoz és a horváthoz tartozó emberek a hétköznapi élet világában milyen hosszú ideig és milyen példás módon, egymás hagyományait tiszteletben tartva éltek együtt, egymás mellett és egymással. Ez Bosznia egyes vidékein igaz volt, más vidékein kevésbé; de 1992 és 1995 között az együttélés még azokon a vidékeken is illuzorikussá vált, ahol a hagyományai valóban évszázadokra nyúltak vissza.

Az elnökválasztás, a népszavazás és az alkotmány

Senki sem tudja megmondani, volt-e, és ha igen, mekkora volt a csalás a múlt heti algériai elnökválasztáson. Volt-e egyáltalán érvényes választás. De értelemszerûen azt sem lehet most megmondani, hogy nagy baj-e, ami történt, vagy esetleg még valami jó is kisülhet netán a történtekbõl. Korszakhatárról mindenesetre túlzás volna beszélni.

Az iszlám vallás szerint Allah mindentudó. Ám a törökországi belpolitika elmúlt évtizedét valószínûleg még neki is nehezére esett nyomon követni. A múlt vasárnap azonban, amikor Törökország lakossága a szavazóurnák elé járult, elérkezett az igazság pillanata. Azon, hogy a jelenlegi miniszterelnök, Bülent Ecevit vezette Demokratikus Balpárt (DSP) csekély százalékkal a legtöbb szavazatot kapó párt lett, nem csodálkozott senki. Annál sokkolóbb volt viszont, hogy a második helyre 17 százalékkal futott be a Nemzeti Akciópárt (MHP), a Szürke Farkasok korábban jelentéktelen politikai szervezete. És még az sem kizárt, hogy övék lesz a legnagyobb parlamenti frakció.