Már megint a zsidókról beszélnek. Beszél a kormány (!) részéről Kövér László, az ő szavait kommentáló Elek István, és igét hirdet (a másik politikai mezőből) a magyar zsidók fogadatlan prókátora, az egy karcos cikk erejéig jelenleg éppen a zsidó próféta szerepét alakító Tamás Gáspár Miklós. Közös vonásaik is vannak: tudni vélik, hogy a zsidók milyenek, és mik a hibáik. Tamás tudja, hogy kikkel áll szemben, és azt is, hogy akiket képvisel, azoknak kikre kellene szavazniuk, és mit kéne tenniük azért, hogy olyanok legyenek, amilyennek képzeli őket: végtére is szavazás meg antifasiszta egységfront teszi a zsidót.
Mindhárom férfiú beszél a legalábbis kemény szociológiai kategóriákkal nemigen leírható zsidósághoz és zsidóságról, neki címeznek vádakat, és vádolják egyoldalú elkötelezettséggel vagy világnézeti orientációval, vele próbálnak társalogni, vagy egyes csoportjait ledorongolni. Ami még szomorúbb, az orátorok (főleg TGM) nyakra-főre vagdalkoznak olyan jelzőkkel, melyek kimondása előtt egy pillanatra el kéne gondolkodniuk: hiszen ezek - ha még az érzelemkifejezésen kívül is maradt valami jelentésük - súlyos vádak. Ráadásul ezek az urak valamit el akarnak hitetni: hogy csak egy választás van Magyarországon: választani lehet a jó és a rossz között. Eddig ez még nem is lenne baj, mert az erkölcsi értelemben vett jó és rossz között tényleg létezik ez a választás, de az urak szerint e morális kategóriáknak Magyarországon a történelmileg kialakult helyzet miatt földre szállt megtestesüléseik vannak. Kövér László szerint az SZDSZ és a médiaértelmiség a nagy Gonosz, míg TGM olvasatában a jelenlegi kormánykoalíció pártjai, azaz a jobboldal. Ha TGM prófétai érvelését olvassuk, azt hihetnénk, hogy ütött a vég, kezdődik a bevagonírozás, és a világosság és a sötétség fiai (azaz a liberálisok meg a szocialisták az egyik, a jobboldaliak a másik oldalon) eme lángoktól ölelt kis országban végső háborújukra készülnek.
Nos, ez az, ami nem fog bejönni. A megjövendölt armageddoni ütközet elmarad. Mindenki érzékcsalódás áldozata: bár egy pillanatra elsötétül az égbolt, azért holnap is virradni fog.
Hogy miért?
Mert ahogy a zsidókérdés nem létezik, úgy a fasizmus és a baloldali-liberális egységfront közti választás sem valódi választás. Ezek ugyanis álkérdések, hamis történelmi alternatívák, amelyek egy pár ezres, a magyar valóságot csak távolról, valamint a saját fantazmagóriái szemüvegén át ismerő előítéletes (zsidózó és antiszemitázó), de a saját prófétái által folyamatosan orientált körön kívül igazán senkit sem érdekelnek. Ugyanakkor álproblémák is hathatnak és válhatnak valósággá: állandó sulykolásuk, az ezeken való rágódás és az e tengely mentén polarizálódó magyar értelmiség hisztérikus rángásai több évtizedre is visszavethetik a magyar demokrácia közállapotát, nagyjából oda, ahol a 30-as években volt; hogy a magyar értelmiség ismét kommunizmus és fasizmus, e két diktatúra rémképe és rémsége között vergődjön.
De hogyan került elő a kalapból a zsidókérdés?
Az uralomra került középjobb koalíció létrejöttétől sokan várták azt, hogy véget vet az áldatlan szekérháborúsdinak, és hogy végre kialakul a moderált európai jobboldal, ami - Tölgyessy Pétert szabadon idézve - a magyar demokrácia alapvető érdeke. Nem így történt, és ebben a kormány súlyos hibákat vétett. A kabinet hatalmi nyomulása (ami önmagában természetesen nem egyenlő az antiszemitizmussal!) és áldatlan szövetségi politikája (jöttek az MDF rosszabb arcú képviselői, valamint a Demokrata című rossznyelv-orgánum és szellemi köre etc.) maga után vonta a magyar értelmiség harcos és roppant elfogult ellenzékijeinek aktivizálódását. A még mindig a közszolgálati média megszerzésében érdekelt kabinet pedig a kincstári televízióban olyan személycseréket hajtott végre, melyek során többek között egy szélsőjobboldal felől érkezett újságírót neveztek ki vezetőnek, és nemrégiben, miután a kormányhoz közel álló Napi Magyarországban hasonló szellemű riport jelent meg, a zsidóság kárpótlási intézménye, a Mazsök (Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány) elleni uszító riportot sugárzott A Hét című tévéműsor. A zsidó közösségnek juttatott javak elosztásának bírálata önmagában nem jelent antiszemitizmust (többek között a Szombat is óvó szemmel figyeli a zsidó intézmények működését), de az fölöttébb elgondolkodtató, hogy a többi és szintén költségvetési támogatásban részesült felekezet anyagi ügyeiről (kivéve az egyébként önellátó Hit Gyülekezetéit) a kormányhoz közeli orgánumokban és a televízióban soha semmilyen kritika nem hangzott el. Így az a látszat alakulhatott ki, hogy anyagi visszaélések, machinációk csak a zsidó közösségen belül, illetve az SZDSZ-hez közel állónak tartott kisegyháznál vannak. A kormány így elkezdte felélni azoknak a zsidóknak a bizalmát is, akik előítélet nélkül tekintettek rá.
A kormányzati médiapolitika lépései még tovább feszítették a húrt, és kivívták az egyébként is csak revánsra váró és jórészt elhasználódott ellenzéki publicisták reakcióit, akik TGM-mel az élen csak arra vártak, hogy kimondhassák eredeti tételüket: a kormány reakciós, antiszemita, a zsidóknak pedig vagy az egyetemes haladás erőit kell támogatniuk (na meg persze - ez is package deal - pártokat), vagy csomagolniuk kell. Eme Szabad Nép-es realitás azonban egyelőre csak az íróasztaluk mellett fantáziálgató publicisták számára létezik, mint ahogy a zsidókérdés nevű luftballon is, melyet a kormányhoz közel, sőt benne álló publicista, Kövér László szavait kommentálva vetett fel.
Bár Elek István (akinek eredendő tisztességét nem vitatjuk el) a Magyar Hírlapban publikált cikkében sok jogos és a mai magyar sajtóállapotokra jellemző észrevételt fogalmazott meg, néhány szerencsétlen megfogalmazásából azt a következtetést lehetett levonni, hogy a Fidesz (illetve az általa vezetett kormány) valamit tenni akar a zsidókérdéssel. A zsidókérdés sohasem a zsidók kérdése volt (demokráciában kormányoké sem lehet), ráadásul mai változatában már azt sem fejezi ki, mint hajdanán. Ez a mostani kérdés semmi más, csak szerencsétlen beszédmód, praktikus célú ijesztgetés a kárpótlási igényeket továbbra is fenntartó zsidó hivatalosság és a politikai orientációjában a kormányzati igényektől eddig is és eztán még inkább eltérő zsidó származású polgárok felé, no meg talán nem is olyan finom gesztus a szövetségesek irányában.
Egy ponton azonban a zsidókérdés nagyon is jelen van. A múlt sötét árnyai, a vészkorszak és utórezgései ugyanis mindenkit rabságban tartanak. A holokauszt eltorzította a zsidókról folytatott kommunikációt, és olyan erőteret hozott létre, ahol zsidókról szólva csak a megsemmisülés/megsemmisítés és a feltámadás egymással szemben álló és egymást kölcsönösen meghatározó fogalmai élnek csak meg, tartják sakkban egymást és a magyar publikumot. Ezért van az, hogy bár a magukat liberálisnak és/vagy baloldalinak tartó publicisták egy része helyesen tiltakozik az antiszemitizmus és mindennemű faji megkülönböztetés ellen, ugyanakkor számukra a zsidó ügy ezzel ki is merült. A zsidó szón ugyanis semmi mást nem értenek, mint azt a magánzsidót (számukra persze csak választott identitás létezik, normatív hagyomány nem), akit auschwitzi mintára el lehet pusztítani. Akik pedig a zsidó fogalmában nem pusztán az antiszemitizmus tárgyát látják, akik a zsidó tradíció folyamatosságát és fontosságát tartják szem előtt, akik egyetértenek azzal, hogy a zsidóság etnocentrikus vallás, vallási hagyománya által konstituált nép, és/vagy szimpatizálnak a zsidó állam létével (nem esetleges kormánypolitikájával), szóval akik a nagy univerzumban egy kis zsidó helyet választottak maguknak, azok természetszerűleg fajvédők és ébredők. Ma sajnálatosan ez a főleg tudatlanságból fakadó, szélsőséges és egyben anakronisztikus álláspont jellemző a magyar politikai közgondolkodás egy meghatározó és egyébként komoly szellemi munícióval rendelkező csoportjára. Ennek a véleménycsomagnak körülbelül annyi köze van a valósághoz, mint annak az 1945-ben a Szabad Népben megjelent cikknek (még sok követte), amely alig valamivel a holokauszt után egy budapesti cionista ifjúsági felvonulást a Hitlerjugend összejöveteleihez hasonlított.
Ugyanezen aufklérista, egyetemes haladó logika alapján fajvédőzte le TGM a Szombatot, azt a lapot, amely köré szerveződött alapítványnak Heller Ágnessel, Jancsó Miklóssal és másokkal egyetemben jelenleg ő maga is kuratóriumi tagja, és amely, a tradicionális és a fiatalabb zsidó generációt is képviselő orgánumként, megpróbált kitörni a magyar politikai közélet szekérharcából azzal, hogy nem ismeri el az egy választás Magyarországát, s a haladás kontra pakolás mefisztói alternatíváját is visszautasítja. A Szombat ugyanis nem a jelenlegi magyar belpolitikai helyzetre méretezi szellemi arculatát, hanem orientációját a nyugati (és benne a zsidó) világ nagy szellemi áramlatai is alakítják.
Nem a Szombat a fajvédő, kedves TGM, hanem a magyar politikai közgondolkodás torzult el annyira, hogy ilyen vélemények születhetnek: manapság szekértáboros újságíróinknál vagy a zsidóellenes paranoia, vagy párja, az ördögöt a falra festő antifasiszta demagógia meg a többséget vádoló militáns antirasszizmus a divat. Azoknak, akik nem egy dimenzióban gondolkodnak, s nem keverik össze a hitet a pártválasztással, sohasem olyan erős a hangjuk.
A hamis történelmi helyzetelemzésből persze csakis hamis történelmi alternatíva adódhat, így TGM a saját maga által állított csapdába halkan, de belelépett.
Az ellenzéki szekértáborhoz tartozó urak és hölgyek a kissé gyanús, a konzervatív kormányzat köreiből elhangzó zsidókérdéses vélemények mögött nemcsak antiszemita beszédet vélnek felfedezni, hanem odaképzelnek egy széles társadalmi konszenzust is. Amely pedig nincs ott. E véleményben a holokauszt zsidóüldözéséből fakadó - érzelmileg teljesen érthető, ám torzításainál fogva romboló, paranoid - látásmód tükröződik, amelyre TGM hangulatos, de szélsőséges írása is példát ad: e szerint a jelenlegi magyar minisztériumok hemzsegnek az antiszemitáktól. Több ezer minisztériumi tisztségviselő en bloc leantiszemitázása egyrészt igazságtalan (mert tényszerűleg nem igaz), másrészt maga az ilyen és ehhez hasonló vádaskodások a nem-antiszemita nem-zsidók önérzetébe gázolnak, és okot adhatnak némi zsidóellenességre. Ez a zsidókérdésnek ugyanúgy centrális jelentőséget tulajdonító csúsztatás persze jól passzol a baloldali egységfrontot óhajtó dualista világképhez, amely szerint a jót az egyik, a rosszat pedig a másik szekértábor, koalíció és minisztériumi állomány képviseli. A valóság mindig bonyolultabb: a mostani minisztériumi állomány jó része az előző, a Horn-kormány alatt került posztjára, és az MSZP-SZDSZ-kormány volt az, mely bár nem beszélt zsidókérdésről, de az antiszemitizmus elleni küzdelemhez hasonlóan fontos zsidó kárpótlás ügyét nem rendezte megnyugtatóan.
De mit beszél és miért mondja, amit mond Elek István és Kövér László? Kiknek szól üzenetük, és mi a lényege?
A magyar zsidókat tudvalevőleg nem a magukat hol zsidónak, hol nem zsidónak valló magánemberek, hanem tradicionális szervezetek jelenítik meg. Hosszú történelmi hagyomány alapján őket fogadja el az állam a zsidóság képviselőjének: ők kapnak költségvetési támogatást azért, hogy fenntartsák a zsidó intézményeket (iskolák, kórház és a többi), jó esetben pedig velük tárgyalnak a kárpótlás kérdéseiben. A Fidesz-kormány, miután elődjeihez hasonlóan rosszul nyúlt hozzá a kárpótláshoz, kellemetlen tapasztalatokat szerzett: a 30 000 forintos kárpótlási összeg nyilvánosságra hozatala után a magyar zsidókat képviselő szervezeteknél tett látogatásaik során néhol igaztalan vádakkal is illették őket, melyek implikációja egyértelmű volt: maguk is antiszemiták. Az eredetileg és minden bizonnyal most sem antiszemita Fideszt ért és a zsidó közösség (főleg idős holokauszt-túlélők) felől érkező panaszok, valamint a kormányt állandóan támadó és sokszor igaztalanul antiszemitázó, nacionalistázó ellenzéki publicisták meg-megújuló rohamai elgondolkodtatták a párt vezetőit. A kárpótlási folyamat során jelentős nyomásgyakorló csoportként fellépő külföldi (főleg amerikai) zsidó szervezetek befolyása is ez irányban hatott. A középjobb erőkkel szövetségben lévő és egyébként is súlyos antiszemita előítéletekkel terhelt magyar nemzeti jobboldalt pedig nem kellett meggyőzni: ők minden tapasztalat nélkül is hitték és hiszik, hogy velük szemben komoly és ellenséges zsidó erők vannak, akikkel jó lesz vigyázni, így orgánumaik a kormányt támadó erőkkel szemben az "ellenségem ellensége a barátom" elve alapján a Fidesz vezette kabinetet erősítették. Így nőtt össze, ami eredetileg nem tartozott össze. A kép pedig kezdett összeállni a konzervatív kabinet egyes politikusai fejében. Bár kicsit összeesküvésesre sikeredett, de legalább éles kontúrjai vannak. Többször leszögezték, és az amerikai Republikánus Párt zsidó támogatottságára (plusz Commentary folyóirat és köre etc.) célozva ki is jelentették, hogy erős jobbközép politika nem létezhet a zsidóság támogatása nélkül. Ez az önmagában fiktív képlet (ugyanis nincs a magyarságtól kemény változók mentén elkülönült magyarországi zsidóság, sem zsidó pénz és zsidó hatalom, csak a zsidó intézményrendszernek juttatott állami támogatás és a kárpótlási összegek) ugyanakkor nagy erővel jelentkezett publicisztikájukban, és megkezdődött a zsidóságnak a liberális oldalról történő leválasztása. A törekvés arra irányult, hogy partnereket kreáljanak a zsidókból: olyan személyeket és szervezeteket közelítsenek meg, akikről majd el lehet mondani, hogy nem a baloldali-liberális zsidóságot, hanem a "konzervatív, jó zsidóságot" képviselik, sőt ők lesznek a zsidóság.
A zsidó hagyományban egyébként erős súllyal szerepel a dina de malkhuta din elve (a királyság törvénye törvény), amely szerint a zsidó közösségnek be kell tartania a mindenkori állami törvényt, és korrekt viszonyra kell törekednie a hatalommal. A hitközséget aktuális szempontok mellett ilyen elvek is mozgatják. TGM-nek az a kívánalma, hogy a zsidók kollektíve sorakozzanak fel egy meghatározott ideológiai irányzat mögé, súlyos hiba, mivel egy képzelt, ugyanakkor anakronisztikus szcenárióra alapozva, egydimenzióssá akarja tenni a zsidókat, akik pedig nem azok. TGM argumentációja, amely egyértelműen a holokauszt alatti időszak hangulatát és választási kényszerét idézi fel, csak a vészkorszak körülményei között érvényes. Ha nagyobb távlatból és nem a Komintern VII. kongresszusa felől nézzük az eseményeket, akkor az "egyetemes emberi haladás" nagyon is konkrét erői folytattak a Szovjetunióban és kapcsolt országaiban anticionista pereket, ezek az erők támogatták az Izrael-ellenes arab szervezeteket, nyújtottak nekik pénzügyi és katonai támogatást, és ezek a makulátlan férfiak és nők vetették fel a kosovói válság napjaiban szigorúan az emberi jogok és az igazságosság nevében azt, hogy a nemzetközi közösségnek Izraelt is ugyanúgy bombáznia kellene, mint a belgrádi rezsimet.
Mindenesetre jaj a magyar demokráciának, ha megint a rossz és legrosszabb között kell választani! TGM, a liberál-konzervatív-szocialista-anarchista-bal- és jobboldali guru, valamint társai szellemes, ámde hisztérikus megnyilvánulásai, egyes kormánytagok gyanús szándékú interjúi és a kabinet egy csoportjának a magyar szélsőjobboldalt kielégíteni szándékozó tájékoztatáspolitikai lépései sajnos ismét rákényszeríthetik a magyar közgondolkodást arra, hogy visszatáncoljon az időben.
A kormány megnyilvánulásaitól megrettent és egyébként is kezdettől fogva szorongó zsidók (akik számára a centralisztikus-hatalmi politika + zsidókérdés a kormányoldalról = nácizmus) bizonnyal örömmel mantrázzák majd TGM apokaliptikus sorait a történelem ismétlődéséről, a kominternes összefogásról és az idők végéről: az így létrejött hangulat pedig ismét politikai erők játékszerévé tehetik őket. ", józan ész, ne hagyj el minket!
A szerzők a Szombat c. folyóirat szerkesztői.
