"Bárcsak meghalhatnék, jó étvágyat kívánok!"
Kretén Magazin
Amikor Ön, tisztelt Olvasóm e soraimat legkorábban a kezébe veszi, azaz hitem szerint szerdán délután, akkor én nagy valószínűséggel annak a nyomait próbálom majd eltüntetni az arcomról, hogy kedden nagykorúsodott a nagykorúságom. Harminchat éves lettem, és a tibeti buddhizmus szerint félelmetes évnek nézek elébe, hiszen ugyanabban az állatciklusban születtem, mint ami most van. Rettenthetetlen nyúl-szűz vagyok, ezen már nincs mit változtatni! Mindenesetre jólesett kolléganőm gratulációja, aki a "nagyon vigyázz magadra, baszd meg!" felkiáltással adott hangot irántam való szeretetének. Ilyen ő, úgy szeret, mint Barbara domina, például a nagy nehezen összeállított családfánkra (apai ág) is kiakadt, hogy miért csak a XVIII. századig van meg, de hát a másikkal szemben soha nem lehetünk eléggé igényesek.
Van más ünnepelnivalóm is. Tízéves lett a MaNcs, és három az unokahúgom. Most biztos nem kellene politizálnom, az ilyen napokhoz valami bölcs marhaság illik, én pedig legalább annyira másnapos vagyok, mint Para-Kovács mindennap. Ráadásul holnap megkezdődik az egyetem, nyakamon az első előadás, Belső-Ázsia története, hunok, avarok, szittyák, kik az ellentéteket szítják, de erre sem vágyom, hanem legfeljebb szódavízre és egy jó hosszú tejeskávéra. Meg sütikére.
És nem is annyira rossz a helyzet. Zsörtölődni például kiválóak az ilyen napok, és egy kis rosszindulatért sem kell a szomszédba menni ilyenkor. A jó publicisztika alapja pedig éppen az, hogy megtaláljuk azt, ami fáj, és elhitessük az olvasóval, hogy az olvasót is éppen az bosszantja, ami minket. Az igazán ügyes publicista még arra is képes, hogy elhitesse az olvasóval, hogy neki is fáj, ha az olvasót pofán verték, és akad néhány zseni, aki magáról el is hiszi, hogy ez neki tényleg fáj.
No mármost, ha - immár kezdő középkorúként - a tükörbe nézek, amit csak a hiúságom diktálhat, mivel szakállas vagyok, és katonakorom óta egyszer sem borotválkoztam, nem sok mindennel dicsekedhetem. Bár dús hajamat és szakállamat még nem ütötte meg a dér, elhíztam, és valószínűleg én vagyok a bölcsészkar legrosszabbul öltözött oktatója. Továbbá bátran hívhatom magamat agglegénynek (harminchárom felett az ember már csak a hivatalos okmányaiban nőtlen). Ez persze nem feltétlenül baj, mivel horkolok, és izzad a lábam, ami nem bizonyos, hogy szerencsés jel egy potenciális házastárs szemében. Jó, jó, persze tudom én, hogy segít ezen az igaz szerelem, de azt is, hogy olyan csak a mesében létezik. "Korunkban már mindenki tudja, mit rejteget a női páncél, hibátlan test és sebzetlen lélek már rég nem lehet igazán cél!"
De vajon kell-e nekem egy hibás test és egy sebzett lélek? Aligha. Elég nekem a magamé. Az se kevés. Rezignáltságomat az sem teszi könnyedebbé, ha Önre nézek, kedves Olvasó. Tudom, hogy Ön a világ legjobb fejei közé sorolja magát, többek között azért, mert MaNcs-olvasó, és ebben igaza van, különösen hogy egy, a piacról élő lapban ne kötözködjek Önnel, aki eltartja, tehát Ön egy csúcsfej, de, már bocsánat, nem Önnek izzad éppen a hónalja? Nem szeretne éppen inget váltani? Vagy nem fél esetleg attól, hogy Önnek is meg kell halnia? És él-e Ön lelki életet? Ha igen, milyen gyakran? Biztos, hogy Ön jó ember, szereti az állatokat, a téli sportokat, és esetleg éppen Ön tette az emberiség közkincsévé a mongol buddhista terminológiát, de ha mégsem, akkor sem veri a feleségét, vagy ha igen, kesztyűs kézzel, és Ön nem galád, nem eszi a halat késsel. De nem Önt látom-e magányos őszi estéken bánatosan merengeni egy kisfröccs mellett abban az ócska kocsmában?
És hány kisfröccsöt bír Ön meginni? És miért nézett annyira furcsán rám tavaly október 28-án este, úgy fél tizenegy magasságában? Nem volt Ön berúgva? Nem alkoholista Ön? Biztos? És jó a közérzete? Nem kellett volna Önnek Narancs-buli helyett éppen régészeti vagy arabisztikai stúdiumaira készülni? Le ne tagadja, hogy ott volt, mert láttam! Tessék, ezért rossz a közérzete? Ne sopánkodjon! Ön még mindig tízszeresen jobb, mint az átlag. Ön bizonyosan nem tartozik azok közé a negyven feletti panoptikumfigurák közé, akik az ócska csehókban bömbölnek Piramis-számokat, részegen csókolóznak, és nem sejtik, hogy olyanok, mintha eltávozást kaptak volna a hullaházból.
Ugyanis ebben az országban senki nem tud megöregedni. Mindenki úgy érzi, hogy éppen most múlt tizenhat, de semmiképp sem több húsznál. És ekképp is viselkedik. Negyvenes, nagy fenekű családanyák riszálnak, mint Szabó Sexy (G. Szabó Judittól loptam e nevet, de nem adom vissza), smúzolnak a lányuk barátnőivel, és nem hiszik el, hogy a pokolba kívánják őket. És bár tökkopaszok is, copfba fonják megmaradt három szál tincsüket.
Nem tudom pontosan, mikor, de valamikor a hatvanas években végképp összeomlott ebben az országban az a folyamat, amely során a generációk átnyújtják egymásnak a stafétabotot. Ennek nem csak az a következménye, hogy közel negyvenesként is még mindig arra kell várnom, hogy még egy utolsó jó nagyot önmegvalósít a Nagy Degeneráció, és még mindig annak a vonzásában kell élnem, hogy negyvenöt évvel ezelőtt egy később Spanyolországba dezertált ÁVH-s őrnagy valami barátságos mérkőzésen néhány gólt rúgott az angol válogatottnak.
Ezt még talán el is tudnám viselni.
Sokkalta nehezebben nyelem le, hogy ez az ország még mindig Kádár és Aczél zseniális trükkjének a foglya. ´nekik sikerült létrehozni azt a mesterséges infantilitásban tartott mai ötvenes generációt, amely az Eksztázis nyolctól tízig élményéért lemondott a szocializációról. Nem tudott és nem is akart felnőni, és nem akar ma sem. És nem képes felnevelni a gyerekeit sem, akiket az esetek zömében egy házibulin vagy lakásért hozott össze. Az Illés zenekar és a vele párhuzamosan felhiszterizált József Attila-kultusz (aminek semmi köze sincs a költő valódi értékeihez) ugyanis nem a kivívott szabadság zászlóvivője volt, hacsak nem az infantilitásé, hanem éppen azért hagyták, hogy elfedje azokat a kulturális értékeket, amelyek a további ellenállás szellemi hátterét jelenthették volna.
Miközben tehát a korabeli fiatal Szörényi és Bródy Beatles-adaptációit fújta, fröcsögve szidta a "drága Attila" gyilkosaként aposztrofált Illyést, illetve a nem hivatalos "Kádár-Illyés-paktumot", és kis világnézeti klubjában félig sem értett Lukács-idézeteket mantrázott, és arra volt büszke, hogy itthon lehet nyugati hanglemezt kapni, miközben Cseszkóban nem, hiába érezte magát lázadónak, voltaképpen a rendszer által kijelölt úton járt. Ez persze a legkevésbé sem önmagáért volt baj. Senki sem kötelezhette őket arra, hogy a biztos bukással fenyegető ellenállást válasszák. A baj azzal következett be, hogy Magyarországon sikerült így megteremteni a gimnáziumi fiúvécék társadalmát. A mai napig tartó hatállyal.
A gimnáziumok egyik legfontosabb pontja a fiúvécé. (Biztos a lányvécé is, de azok működéséről nincs személyes tapasztalatom.) Itt dohányoznak ugyanis a diákok a nagyszünetben, és ekképpen itt alakulnak ki az informális hatalom keretei. A vécében való dohányzás a formális hatalom által hivatalosan tiltott, a gyakorlat szerint azonban tűrt, illetve szokásjoggá vált cselekvés. Magam is szívesen gyakoroltam. No mármost, a paidagogoszok által kocsispertun nevelt maturandák és maturanduszok szívesen érzik azt, hogy a szabadságuk kis szigetét vívták ki a hatalommal szemben. A hatalom meg tűri, mivel tudja, hogy megakadályozni nem tudja, hogy a slozin a vigyorgómba dobjak egy staubot, viszont a formális tiltás és az alkalmi retorziók elegendők ahhoz, hogy a cselekedetemet, amelyet egyébiránt semmiféle törvény nem tilt, kockázatosnak, titkolandónak és megtorolhatónak érezzem. S így nem fogok rákérdezni olyan dolgokra, hogy például miért mer engem nyilvánosan letegezni az igazgató úr. Az pedig, hogy a latin érettségi eltörlése voltaképpen káros a műveltségemre, valószínűleg nem fog eszembe jutni, ha állandóan azzal idegesítenek a heti kilencedik fizikaórán reggel hétkor, hogy a latin érettségi bizony nehezebb lenne. Heti kilenc fizikaórát abszolválni pedig lehetetlen lévén, garantáltan egy műveletlen hülye lép ki a személyemben a gimnáziumból, aki ráadásul nincs is tudatában mit sem tudásának. Azt viszont megtanulta, hogy dohányozni vagy sutyiban kell, vagy pedig embertársaink pofájába fújva a füstöt, emancipáltságunkat fitogtatandó. "Nem vagyunk már a gimnáziumban!" - védekezett egy kedves tanítlányom (ezt Benedek Marcelltől loptam), amikor felkértem, hogy fenekével ne az asztalt illesse, ha egyszer ott van mellette két bőrfotel és egy kanapé. Azaz éppen felnőtt volta jogának vette az infantilis cselekvést.
Ugyanígy élünk más helyzetekkel is. Ahelyett, hogy egyszerű és betartható viszonyokat teremtenénk, pártállástól függetlenül, nagy erőkkel igyekszünk kibújni az általunk hozott rossz szabályok alól, és mindezenközben felháborodva vagy éppen lelkesen vesszük tudomásul, hogy már megint sikerül átverni saját magunkat. Hatalmas energiákkal rugdossuk magunkat alfelen, és állandóan azért panaszkodunk, hogy fáj, meg pofára is estünk! És persze bűn rossz a közérzetünk. Amit mi csinálunk ilyenre.
Rabként viselkedni a szabadságban csak ostoba emberek tudhatnak. Egy Montesquieu nevezetű francia ipse meg olyat szólt, hogy neki aztán tökmindegy, egy országban milyen törvényeket hoznak. ´t csak az érdekli, hogy betartják-e őket. Valami ilyesmiért érzem magamat én is rosszabbul, mint egy szimpla másnapon. Meg azt hiszem, Ön is. Talán sikerült elhitetnem Önnel, hogy nekem is fáj, ha Önt pofán nyomják. Vagy legalábbis aggódom, hogy Ön után én következem. Egyébiránt a Nagy Degenerációval sincs semmi bajom. Felőlem már holnap megírhatják az új nagyszabású magyar rockgiccset, a Légy jó mindhalálig-ot javasolnám feldolgozni Misi, a nyilas címen, a produkció végét pedig elfújhatják egy közismert humorista kertjében, amely jelenleg az ország legnagyobb fiúvécéjének szerepét tölti be, és ünnepélyes közmegegyezésnek tarthatják, hogy derekasan leitták magukat együtt. Engem ez nem érdekel. Engem az érdekel, meddig kell még a vécébűzt szagolnom. Attól tartok, sokáig.
