Meg kell hagyni, Orbán miniszterelnök elegánsan lazult le Surányi György sikálásáról: reméli, mondta a múlt héten, hogy a jegybank elnöke a jövőben is olyan remekül végzi majd a munkáját, mint ahogy eddig tette. Az pedig, hogy a miniszterelnök siófoki bejelentése után egyes becslések szerint annyi külföldi tőke pucolt meg az országból, mint amennyi mondjuk a fergeteges sikerként elkönyvelt Matáv-privatizációkor beérkezett, tulajdonképpen csak arra bizonyíték, hogy mennyire odafigyel a Nyugat a mi miniszterelnökünk szavaira, és ez a tény jogos büszkeséggel kell hogy eltöltse az amúgy sem lappadt honfikeblet.
A baj csak az, hogy igazából nem lehet tudni, vége van-e a Surányi-ügynek, vagy nincs. Hisz azt sem lehet tudni, hogy miért lett egyáltalán. Vajon Boross Imre tárca nélküli miniszter kezdett gyúrni a bankelnöki posztra? Netán a MIÉP-nek óhajtott volna gesztust tenni a miniszterelnök? (Ennek a feltételezésnek, valljuk meg, semmi értelme.) Vagy a baj máshol keresendő? Hm, hm.
A jegybank friss inflációs jelentése például kifejezetten megkérdőjelezi a kormány antiinflációs eltökéltségét. Mármost a pénzromlás ütemének mérséklődése a Horn-kormány gazdaságpolitikájának legnagyobb eredménye lett 1998 végére. Ezt elcseszni nem lenne valami nagy művészet. Ha nincs pénz (a nyugdíjasokra, a közalkalmazottakra, a mezőgazdaságra), hát nyomjunk - ennyi a nagy titok. Vegyünk magunknak szavazókat meg koalíciós partnert, meg mindent, ha lehet, minél olcsóbban. A megoldásnak egyelőre egyetlen gyakorlati akadálya van: Surányi György személye.
És csak remélhetjük, hogy mindez merő képzelgés.
