Közhely, hogy a huszonegyedik század napos oldalához, az információs társadalmakhoz való tartozás első számú feltételének az ígérkezik, sikerül-e az információs infrastruktúrát kevesek számára elérhető luxuscikkből olyan hétköznapi, tömegigényeket a tömegek által megfizethető áron kielégítő közművé fejleszteni, mint manapság a víz, a gáz vagy az elektromos hálózat. Ez a következő öt-tíz évben eldől: a fejlett ipari országokban feltehetően sikerülni fog, a harmadik világban feltehetően nem. Magyarország határeset: bár technológiailag - és talán gazdaságilag is - minden feltétel adott a változáshoz, melynek messzeható következményei a köz javát szolgálnák, néhány monopolhelyzetben lévő multinacionális mamutcégnek csak a tömegigények tetszenek, az egyoldalú árképzésen nem szívesen változtatnának. Pedig a közművesítés azt jelentené, hogy tisztességes piaci versenyre kell kényszeríteni azokat a "természetes monopóliumokat" a távközlésben és a szoftveriparban, amelyek egyeduralmukkal visszaélve akár a szabadverseny korlátozása, a technológia "lebutítása", a fejlődés akadályozása árán is egyedüli beszállítói kívánnak maradni a vaskos profittal kecsegtető digitális boomnak.
A távközlés területén a piaci verseny költségalapú tarifákat kényszerít ki - de csak akkor, ha az állam liberalizálja a piacot. Ahol ez már megtörtént - például Németországban -, látványos árcsökkenés és a szolgáltatások színvonalának emelkedése tapasztalható, míg a magyar piacon még mindig egy sok szempontból privilegizált, monopolhelyzetben lévő óriáscég kaszál, és az irreálisan magas tarifákból befolyt hatalmas nyereség egy részén olyan alternatív távközlési hálózatokat - kábeltévé-társaságokat, vezeték nélküli szolgáltatót - vásárol, amelyek a koncesszió - legkésőbb 2002. januári - lejártával versenytársaivá válhatnának a hang- és adatkommunikáció terén egyaránt. Ez könnyen elvezethet oda, hogy a liberalizált piacon sem alakul majd ki valódi verseny: a médiatörvény értelmében kötelezően kétirányúsított, csillagpontos kábeltévé-hálózatok például telefonszolgáltatásra is használhatók, és használva is lesznek mindenütt, ahol nem a Matávé a kábelszolgáltató. Mivel azonban a telefontársaság egyik leányvállalata az utóbbi időben gőzerővel vásárol kábelhálózatokat, a bevezetőben emlegetett törvénymódosítás kimondta: "távközlési szervezet vagy olyan vállalkozás, amelyben távközlési szervezet közvetve vagy közvetlenül jelentős befolyással rendelkezik, saját vagy az előzőekben meghatározott vállalkozások bármelyike közcélú távbeszélő-hálózatával párhuzamos, műsorelosztási tevékenységre alkalmas vezetékes (kábeles) hálózatot - kivéve a harmincezer népességszám alatti településeket - nem létesíthet, nem bérelhet, illetőleg a felette való rendelkezési jogot egyéb módon nem szerezheti meg." Alig egy hónap elteltével a Matáv a Matávkábel Kft.-be 25 százalékos üzletrésszel és 75 százalékos szavazati joggal bevonta a Hungária Biztosítót, így továbbra is annyi kábelhálózatot vásárolhat, amennyit akar. A törvénymódosítás egyébként érintetlenül hagyta a Matáv azon exkluzív jogát is, amely a közcélú távbeszélő-hálózatok összekapcsolására és az összekapcsolás tarifáira vonatkozik, és ezáltal meghatározó befolyást biztosít olyan távközlési társaságok tarifaképzésére is, amelyekben nem tulajdonos.
Miközben Európában ma már arról folyik a vita, hogy a törvényben előírt, a társadalmi esélyegyenlőséget biztosítani hivatott "univerzális szolgáltatás" része legyen-e az internet-hozzáférés és a percdíj és forgalmi (megabyte) díj nélküli, átalánydíjas hálózati kapcsolat, a Matáv és az illetékes miniszter még mindig úgy csinálnak, mintha az információs társadalom létrejöttéhez nem kéne más, mint a száz lakosra eső telefonvonalak számának folyamatos növelése. Az internetszolgáltatásban adott látványos szeptemberi árengedmények nem a "hálózati közösséget", hanem a többi internetszolgáltató ellehetetlenítését szolgálják, hiszen az internet elterjedésének fő akadálya a szolgáltatás díján felül fizetendő és azt rendszeres internet-használat esetén jóval meghaladó normál telefontarifa. A Matáv tehát akkor is jól járna, ha a MatávNet Kft. ingyen szolgáltat, és mindenki más belebukik. Ezen a téren is a kábeltévé-hálózat jelenthet(ne) alternatívát, az ugyanis nagyságrendekkel nagyobb kapacitású, átalánydíjas kapcsolódást biztosít a világhálóra - már ahol nem a Matáv üzemelteti. Technológiailag további távközlési, adatátviteli lehetőségek rejlenek a mikrohullámú és a GSM-hálózatokban, sőt az elektromos hálózatban is. Nagy kérdés viszont, hogy érdemes lesz-e ilyen hatalmas befektetést igénylő csatornák kiépítésével versenybe szállni a meglévő infrastruktúra túlnyomó részén egyeduralkodó szolgáltatóval.
Ami a szupersztráda "kliens-oldalát" illeti, a hardver az erős árverseny következtében olcsó és széles körben hozzáférhető: egyes becslések szerint háromszázezer személyi számítógép működik a magyar háztartásokban. Ezeknek legalább kétharmada bűnjelként bármikor lefoglalható, mert másolt, jogdíjas szoftvert tartalmaz - a nagy szoftvergyárak érdekeit képviselő, bilincses hirdetéseiről közismert "civil szervezet", a Business Software Alliance (BSA) razziái rendőrségi támogatással zajlanak, a BSA kifejezett ígérete elle- nére időről időre magánlakásokban is. A rendőrség készséges együttműködését a szoftverlobbi bőkezű szponzori segítséggel nyerte el, az illetékes nyomozóknak időről időre szerzői jogi továbbképzéseket tartanak, és nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy az illetéktelen szoftverhasználók elleni rendőri fellépéssel látványosan javítható a bűnügyi statisztika: ezen a téren a felderítési arány ugyanis jóval magasabb, mint másutt. A gyártók anyagi érdeke itt is elsőbbséget élvez a felhasználó alkotmányos jogaival szemben, ami már csak azért is védhetetlen, mert a BSA fő mozgatója, a Microsoft szintén erős, ráadásul globális monopóliumot élvez, és az operációs rendszerek területén szerzett piaci fölényét aggályos módszerekkel igyekszik kiterjeszteni más területekre, egyeduralmát - többek között az Egyesült Államok igazságügy-minisztériuma szerint - szabványterrorral és a verseny korlátozásával próbálja meg fenntartani. A magyar állam ehhez asszisztál, még a Sulinet programban is a Microsoftra támaszkodik, pedig itt is volna alternatíva: a köztulajdonban lévő, az interneten közkézen forgó, szabad forráskódú szoftverek, melyek minősége nem marad el a hasonló jogdíjas termékekétől, gondoljunk csak az egyre népszerűbb Linux operációs rendszerre.
Az internet az információs társadalom kísérleti terepe, ahol rég kiderült például az, hogy a szellemi termék gyors és globális elterjedéséből származó haszon meghaladja a jogdíjakból esetleg megszerezhető profitot. Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy globális információs infrastruktúrát csak nyílt szabványokra lehet építeni, mert csak így garantálható a rendszerek átjárhatósága, az innováció szabadsága és nem utolsósorban a gyártók és szolgáltatók közt zajló verseny semlegessége. Az Egyesült Államokban, ahol e verseny fölött az állam és izmos fogyasztóvédelmi szervezetek éberen őrködnek, a világon a legjobb az informatikai infrastruktúra hozzáférhetősége: olcsóbb a szupersztráda, mint bárhol másutt, mégis mindenkinek megéri. Nyílt szabványokon alapuló, egymással versengő, interaktív, széles sávú - távbeszélgetésre, adatávitelre és műsorszórásra egyaránt alkalmas - hálózatok működnek, ami kalkulálható, rizikómentes kommunikációs költséget jelent a felhasználóknak és óriási gazdasági húzóerőt az országnak.
Ez Magyarországon egyelőre utópia. És ahogy a dologok jelenleg állnak, még sokáig az is marad.
