Augusztus 10-én elnököt választ Törökország – eldől, ki költözik majd be a Çankaya-palotába. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) jelöltje, mint ismeretes, a jelenlegi kormányfő, Recep Tayyip Erdoğan. Tekintettel arra, hogy a politikus az elmúlt években sok olyan intézkedést léptetett életbe, melyek az AKP-nak, illetve saját magának kedveznek az ellenzéki pártok rovására, sokan úgy gondolják, Erdoğan győzelméhez nem férhet kétség. Ez azonban koránt sincs így.
A mindössze tizenhárom éve alakított AKP 2002-ben már óriási fölénnyel nyerte a törökországi választásokat; azóta gyakorlatilag minden választást megnyert: három parlamenti és ugyancsak három önkormányzati választást, két, általa kiírt népszavazást és egy elnökválasztást. Mindehhez – ha gyakorta nem is egészen tiszta módszerekkel – Erdoğan segítette hozzá a pártot, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy őt jelöljék államfőnek. Ugyanakkor felmerül a kérdés: miért akar a politikus elnök lenni egy olyan országban, amely nem prezidenciális jellegű? Miniszterelnökként ma több hatalom van a kezében, mint amennyi államfőként a jövőben lehet. Persze a jogkörök megváltoztathatók, de ehhez alkotmánymódosításra lenne szükség.
A 2011-es választások után felállítottak egy alkotmányozó egyeztető bizottságot, melyben valamennyi parlamenti párt tagja helyet kapott. Meg is egyezett a testület az új alkotmány több mint 70 paragrafusában, de a legfontosabbakban nem, fel is oszlatta önmagát nagyon hamar. Már az a tény, hogy az AKP belement egy efféle bizottság felállításába, mutatja, hogy nem volt meg a szükséges parlamenti többsége ahhoz, hogy egy új alkotmányt elfogadtasson, illetve a meglévőn változtasson, s akármilyen jelentősek is voltak a választási győzelmei, soha nem jutott a szükséges többség közelébe. Sőt: a miniszterelnök választási trükközése dacára az eredmények egyre csak gyengültek.
Nem kétséges, hogy bárki legyen is a miniszterelnök, Erdoğan később is – mintegy a háttérből, hisz az elnöknek pártsemlegesnek kell lennie, tehát formálisan el kell hagynia majd az AKP-t – kezében tudja és fogja tartani a kormányzó párt vezetését. De milyen mozgástere lehet az AKP-nak? Kevesebb mint egy év múlva, 2015 júliusában parlamenti választások lesznek, s a párt mintegy 70 jelenlegi képviselője helyébe újakat kell állítani. Ők azok, akik immár a harmadik ciklusukat töltik ki, így az alkotmány szerint már nem lesznek újraválaszthatók. Az AKP-nak eddig is nehéz volt olyan, minden szempontból megbízható, ugyanakkor szakértelemmel és széles kapcsolati rendszerrel rendelkező parlamenti gárdát kiállítani, amelynek tagjait a sorozatos korrupciós botrányok ne érintettek volna; ezután még nehezebb lesz. Kérdés az is, hogy ki lesz a miniszterelnök. A konzervatívok körében nagy népszerűségnek örvendő egyetlen országos politikus, a jelenlegi államfő, Abdullah Gül kijelentette: ha távoznia kell, nem óhajtja miniszterelnökként folytatni.
Minden jel arra utal, hogy Erdoğan egyfajta putyini megoldással szeretné végképp eltörölni az 1923-ban létrejött, Kemal Atatürk nevéhez fűződő rendszert, azaz kiiktatni a demokratikus működési technikát, a többpárti struktúra látszatát fenntartva egypártivá alakítani a rendszert, a gazdasági erőforrásokat egyetlen érdekcsoport kezére játszani, és, végképp feladva a korábbi európai célokat, Ázsia felé fordítani a török államstratégiát.
Ám ahhoz, hogy Erdoğan elnök lehessen, nélkülözhetetlenek a kurd szavazatok. A jövendő elnök – miniszterelnöki pozícióból – eddig sikerrel kenyerezte le a különféle kisebbségek, elsősorban a kurdok elitjét, teret nyitott számukra a politikában – igaz, általa ellenőrzött formában –, s gazdasági térnyerésüket is tolerálta. Ám komoly változások vannak a Közel-Keleten, s ezek fókuszában most ismét a kurd kérdés áll, illetve egy kurd állam létrehozása. Akár sikerrel jár ez, akár nem, a mára de facto Irakból kiszakadt területek gravitációja újra érezteti hatását Törökországban. Így Erdoğan esélyei nemcsak a belpolitikai helyzettől függnek, de attól is, hogy milyen irányba tereli a térséget a szír–iraki válság.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
