Publicisztika

Orbán Viktor döntése, miszerint enged a hozzá lecsatlakozott széles néptömegek kapacitálásának, és jelölteti magát Fidesz-elnöknek, mivelhogy a Fidesz elnöksége aláírta a nagy jelentőségű egyetértési nyilatkozatot a Fidesz néppárttá alakításáról és tagozatosításáról, igazából csekély politikai tartalommal bír. Amúgy bizonyára nehéz döntés lehetett, minden szinten, képzeljük, ahogy Orbán otthon, betegágyában tépelődik, elfogadják-e vagy nem-e, és hát az elnökségi tagoknak sem lehetett könnyű, hetek óta avval kelni és feküdni, hogy az anyja köcsögit, döntsem már el végre, egy európai stílusú, a német CDU mintájára szervezett széles néppártban gondolkodom-e, és ha igen, melyik tagozatban, vagy mégis egy ilyen választási programpárt jár a fejemben? És melyik esetben tudom nagyobb eséllyel elkerülni azt, hogy adott esetben kibelezzenek?

A Kiss-féle botrány napjaiban a kormány tagjai fényes javaslatokkal rukkoltak elő a hazánkban tomboló korrupció megfékezésére.

Legyünk realisták. Az iraki válság napról napra egyre kevésbé szól Irakról. A fő tétje immár az Egyesült Államok mozgástere az egypólusú világrend keretei között. A kérdés magyarán az, hogy az Egyesült Államok vajon megteheti-e mindazt, amire képes, és amit saját civilizációs küldetéstudata okán meg akar tenni, vagy a nemzetközi közösség valóban tud-e legalább látszatellenőrzést gyakorolni az amerikai törekvések felett. A jelenlegi helyzet egyik szomorú tanulságaképpen bebizonyosodott, hogy még a nemzetközi közösség egésze sem lenne elég ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse az Egyesült Államokra (azaz Amerika voltaképpen azt tesz a világban, amit akar), másfelől ennek a valóban képtelen helyzetnek az ellenzői igazuk bizonyítására egy olyan ügy mellé szegődtek, amely mindennek tekinthető, csak épp tiszteletre méltónak nem. Szaddám Huszein rendszerének épeszű ember nem kelhet a védelmére.

Pokorni Zoltán, a Fidesz képviselője a múlt hét közepe óta "korrupciós ügyek láncolatáról" szónokol, amelyek főszereplője a Medgyessy-kormány eddigi szürke eminenciása, a nevében és megjelenésében is tömény unalmat sugárzó dr. Kiss Elemér volt kancelláriaminiszter lenne. Nem kétséges, hogy ez a retorika immár velünk marad a ciklus végéig: dr. Kiss neve a következő három évben negatív referencia lesz, a kormányzati korrupció szinonimája, az ellenzék pofozógépe, Medgyessy Tocsikja, a szocialista párt Austerlitze. Annál is inkább, mivel a miniszter a botrány kirobbanása után két-három nappal lemondott, vagy inkább kitessékelték állásából, és ez felér egy beismeréssel.

Amúlt szombaton úgy tűnt, hogy a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika. Előbbiek beérték az ellenük (nagyon helyesen) az utcára vonult Mazsihisz-szimpatizánsok szidalmazásával, a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták viszont tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó "szélsőjobboldali provokátorokkal" (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben. Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel.

Hátborzongató látványt nyújtott az a mintegy kétszáz fekete ruhás, többségében 18-20 év körüli bajtárs, aki a II. világháborúban a budai Vár védelmében elesett német és magyar katonákról emlékezett meg február 15-én a Néprajzi Múzeum előtt. A megemlékezést Rehovszky Attila, a Hungarian Skins és a Véres Kard nevű két csoport egyik közös vezetője celebrálta; a tagok példás fegyelemmel vágták vigyázzba magukat, ha arra parancsot kaptak, s kiáltották a "vagyunk" szót meghökkentően egyszerre, ha ennek jött el az ideje. Rehovszky bajtárs elöljáróban felhívta az egybegyűltek figyelmét a rendezvény katonai jellegére: volt díszszakasz, jobbra át, balra át. A szónokoknak többnyire sikerült elkerülniük a büntetőjogilag problémás kifejezéseket: a túlnyomórészt történelmiesre hangszerelt előadásokba csak ritkán csúsztak olyan kitételek, mint a "fehér faj védelme".

Ha nem is a rendszerváltozás hajnalán, de viszonylag hamar, a kilencvenes évek elején a magyar külpolitika prioritása lett a NATO-tagság. Ám 1999 márciusa - Magyarország felvétele - óta a pártok úgy tesznek, mintha e téren az égvilágon semmi dolguk nem volna. Hogy mást ne mondjunk: immár négy éve képtelen rá az Országgyűlés, hogy törvényeinket és a teljes jogú tagsággal együtt járó, a Magyarország által is elfogadott nemzetközi szerződés egyes pontjait egymásnak megfeleltesse. Pedig nem ártana: például elkerülhető lenne az olyan, leginkább a Svejk Dub hadnagyát idéző eset, amilyet a múlt hét végén, e hét elején a honi hivatalosságok produkáltak a Törökországnak nyújtandó segítségről szóló NATO-kérés kézhezvétele után. Hogy akkor most mi a bánat is ez? Tartalma vajh´ általánosságban vagy csupán a maga konkrétságában mozog? Mert ha így, akkor dönthet a kormány is, ha úgy, akkor csak a parlament, de az is lehet, hogy fordítva van az egész. E hezitálás értékelhető akár pozitívumként is: a kormány mindenképp a törvényesség talaján akar maradni. De ha ennyire többértelműek a dolgok, akkor a törvények minőségével, azok összhangjával van valami gond. NATO-ügyben egyébként éppen négy éve - úgyhogy ezen ideje volna változtatni, tessék a cuccot végre rendbe tenni, tisztelt képviselők, ezért kapják a fizetésüket.

A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.

Egy könnyed havazással súlyosbított, szürke februári délelőttön beszédet intézett hozzánk miniszterelnökünk, ezzel alaposan megdöbbentve híveit, ellenségeit s a mind apatikusabb közvéleményt egyaránt. "A modern, európai Magyarországon egyre nagyobb esély van a felemelkedésre" - mondta, meg azt is, hogy "erős, büszke és felkészült nemzetként kell csatlakoznunk az Európai Unióhoz", de ez tulajdonképpen szóra sem érdemes, ha ebédidőben ilyet lát/hall az emberfia, legfeljebb a sótartót kéri el a szomszédjától, s csendben megesküszik, hogy ilyen szétesett másnaposan többet nem jön be dolgozni. De azért a tízpontos Európa-program hallatán már felkapja a fejét, különösen, mikor kiderül, hogy ez egyben "a gyerekbarát politika Európa-programja".

"Kiscsávó, ne szemétkedjél, mert kapsz a pofádra" - vad kamaszkorunk ismerős fordulata, némi nosztalgikus bizsergés fut át az ember testin most, mikor újra találkozik vele - ott, ahol nem várná.

Azt a levelet, amit a The Times január 30-i száma közölt, a brit Labour elnök-vezérigazgatóján, e hagyományai okán mégiscsak baloldali párt vezetőjén és a kelet-európai gyüttménteken kívül négy jobboldali miniszterelnök írta alá, köztük az a Silvio Berlusconi, aki - mind ez idáig - az Európai Unió legsúlyosabb rizikófaktorának számított, és aki személyesen, majd emisszáriusai útján a tavaly áprilisi választásokon aktívan is szurkolt Orbán Viktor sikeréért. Berlusconi, José Aznar spanyol és José Manuel Durao portugál miniszterelnök kormánya meghitt kapcsolatot ápol a saját szélsőjobbjával is. (Orbánt a kampányidőszakban José Aznar is fogadta.) Ehhez a levélhez és ehhez a kompániához csatlakozott a magyar kormányfő, aki - bár a pártnak nem tagja - mégiscsak az MSZP kormányfőjelöltjeként indult a választásokon, és a baloldali koalíció támogatásával tölti mandátumát. Merész lépés volt ez: nem mintha maga a dokumentum különösebben vérforraló megállapításokat tartalmazna, de valahogy úgy gondoltuk, hogy a magyar miniszterelnök francia kapcsolatai, valamint a német szociáldemokratákhoz fűződő viszonya többet nyomhat a latban az őskonzervatív amerikai elnöknek okozott kellemes érzésnél, de még a Labour - az MSZP-nek amúgy szerfölött sokat érő - barátságánál is.

A romániai magyarok érdekvédelmi szervezetének - Románia egyik legsikeresebb politikai pártjának -, az RMDSZ-nek múlt heti, Szatmárnémetiben tartott kongresszusa a várakozásoknak megfelelően alakult. Ismét Markó Béla lett az elnök, és a párt még mindig egyben van; ugyanakkor a vezetéssel szemben állók megtették az első lépést afelé, hogy idővel akár külön szervezetet alakítsanak.

Először tisztázzuk, amit nem kéne, mert úgy is tudunk. Akarjuk-e, hogy keretlegények vagy SS-katonának beöltözött, agyalágyult bajkeverők parádézzanak a Hősök terén vagy bárhol? Nem, nem akarjuk.