D., a megyeszékhely kórházának főorvosnője, megelégelvén az évtizedes erőszakot, bántalmazást, rettegést, maga és szülei anyagi-gazdasági kizsákmányolását, beadja a válókeresetet, maga mögött hagy osztályt, magánpacientúrát, lakást, barátnőket, és két gyerekével, valamint zsebében néhány súlyos bántalmazást tanúsító látlelettel az ország másik felébe, szülőfalujába menekül. A közeli városban beáll utolsó beosztott orvosnak az ambulanciára. Iskolát, óvodát váltanak, ruhák, játékok, könyvek, minden a férj által továbbra is birtokolt (volt) közös lakásban marad. A politikai karrierrel, Széchenyi professzori díjjal, egyetemi intézetvezetői állással, docensi címmel rendelkező apuka sajnos tartásdíjat nem tud fizetni. Az anya a szülői házból minden nap húsz kilométert utazik új munkahelyére.
Sz.-t tizenhat éves korában kezdi prostituáltként futtatni edzője, későbbi férje. "Csak azt kell csinálnod, amit amúgy velem is kell, és még pénzt is kapunk érte." Sz. középiskolába jár, hajnalban, délután, este fogadja a klienseket. Szülei saját válásukkal vannak elfoglalva, tanárai és barátnői fejüket csóválják a kislány drámai bezárkózása láttán. Sz. mindig tele van kék-zöld foltokkal, égés- és vágásnyomokkal. Senki nem csinál semmit. A férfi elissza, eldrogozza, eljátékgépezi a pénzt. Sz.-nek az esküvőről hazafelé menet menyasszonyi ruhában kell elcsábítania a taxisofőrt, hogy ne kelljen fizetni a fuvarért. Alvilági kapcsolataival szemben felhalmozott adósságait a férj Sz. kölcsönadásával igyekszik törleszteni. Házasságukból két gyerek is születik. Egy Budapest környéki kis házban, víz, gáz, csatorna nélkül, albérletben laknak. Sz.-nek fel kell ennie a földről saját hányadékát, mert pazarol. Terhesen, szoptatósan maga hordja a vizet, vágja a fát, főz, takarít, s tűri szótlanul, hogy harcművészetet oktató férje újabb tizenkét-tizenhárom éves kislánykákat hozzon fel nebulói közül a lakásba. Sz. a kapcsolat hat éve alatt ötször szökik meg, majd rendre visszamegy - hol önként, hol édesanyja küldi haza ("egy anyának a családjában a helye"), hol (fenyegetésre) az apja adja ki.
M. férje, a neves kultúrhérosz csak akkor hajlandó kiköltözni az eredetileg a felesége tulajdonát képező lakásból, ha kap hatmillió forintot, és minden komolyabb berendezési tárgy az övé lesz. Így vehet és berendezhet magának egy másik lakást, hogy a már meglévő lakását továbbra is kiadhassa, elvégre élni kell. Gyermektartásdíjat nem fizet, mint a gyermekjóléti szolgálat vezetőjétől tudjuk, egy pedagógusnak (noha több egyetemen is tanár, lakást ad ki, s alapítványa folyóiratot jelentet meg) az ilyesmi komoly megterhelést jelentene. Csak arra van ideje és pénze, hogy feleségét, annak ismerőseit, új partnerét és munkatársaikat, családjukat, barátaikat a legkülönfélébb álneveken írt fenyegető és gyalázkodó levelekkel bombázza, közszolgálatot ellátó barátja autójának gumiját rendszeresen kiszúrja. Az ötéves gyermeknek láthatásokkor a fülébe súgja: anyu már nem szeret téged, ki fog hajítani az utcára, ha már nem kellesz neki. Így aztán a gyerek pszichológushoz jár, lehet panaszolni a gyermekjóléti szolgálat buzgón bólogató munkatársánál (tanítványom volt, kitekerem a nyakát), hogy anyuka rosszul, veszélyeztető módon neveli a gyermeket.
L., vezető beosztású vállalati közgazdász saját házába bezárva kénytelen átvészelni a terhessége első hónapjait, hogy ne tudja elvetetni nem kívánt, erőszakban fogant magzatát. Visszatér munkahelyére, ám az apa rendszeresen olyan súlyosan zaklatja, hogy a felettesei felmondanak neki: nem tudott változtatni életmódján, nincs helye egy ilyen komoly cégnél. Az állását vesztett szoptatós kismama saját otthonából többször szökni kényszerül, végül fogvatartója eddig eltitkolt élettársának lakásába zárva találja magát, tetőtől talpig feketére verve. Aláíratják vele háza, autója, egyéb ingóságai eladását, s a pénzből vett disznókat kell ganéznia mindaddig, míg egy túlontúl brutális ütés pontot nem tesz ingyenmunkaerői karrierje végére: combcsontja törik, házilag gipszelt lába rövidebbre forr. Rendőrkapitányságok, gyámhatóság, felnőtt- és gyermekorvos, szülész, sebész, traumatológus, védőnő, pszichológus, pszichiáter, kollégák, főnökök bukkannak fel a történet különböző pontjain. Egyetlen szakember sem tesz feljelentést, senki nem tol arrébb egy aktát három és fél éven át. Az egészségétől, vagyonától és állásától megfosztott nőt végül rendőrségi kommandó szabadítja ki.
P. idős asszony, hivatalosan is szkizofrénnek minősített, vele lakó rokkantnyugdíjas fia üti, veri őt, erővel elszedi minden pénzét, s eladja, amit csak a lakásban talál. A fiú - megteheti - nem jár az előírt kezelésre, gyógyszert nem szed, csak iszik.
G.-t újságíró férje naponta alázza porrá, és nemi erőszak közben rendre azt sziszegi a fülébe: csak azért csinálom így, mert ti, nők, ezt szeretitek. A gyerekeknek minden vasárnapi ebéd előtt végig kell hallgatniuk, hogy anyjuk egy sehonnai, gyüttment, senkiházi. A G. által végzett vállalkozói tevékenység ellenértékét - láss csodát - a férj nevén lévő bankszámla nyeli el, de amikor G. a saját nevére kötött munkaszerződésének megfelelően reggel mint üzletkötő munkába menne, kap két balegyenest: monoklival a szem körül nem lehet kellő hatékonysággal üzletet kötni. "Még pénzt keresni is képtelen vagy: nem vagy te semmi nélkülem." G. szökik, a szekérderéknyi, egytől egyig súlyos zavarokat mutató, bukásra álló gyerek közül párat magával visz, feljelentést tesz a rendőrségen. A rendőrség - igen helyesen - elküldi az anyát a gyerekjóléti szolgálathoz, hogy az igazságszolgáltatási eljárás megindulásáig is kezdjék el a gyerekek gondozását. Kiderül, hogy nincs tovább hol megszállnia, ennyi gyerek és a maga számára nem tudna tartós szállást szerezni. Közben a férj (rendszeresen ismétlődő dramaturgiai fordulat a családon belüli erőszak színpadán) krokodilkönnyeket hullatva megbánást mutat, G. hazaköltözik, visszavonja a feljelentést. A gyermekjóléti szolgálat azonnal felhagy a család gondozásával.
V., a három műszakban dolgozó gyári munkásnő már elvált férjét többrendbeli bűncselekmények (kiskorú veszélyeztetése, súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, lopás, rongálás stb.) miatt, persze az előzetesben töltött időt beszámítva, majdnem két év letöltendő börtönbüntetésre ítéli a bíróság. Az apa szülői felügyeleti jogát megvonja, egyben az addig megosztva lakott önkormányzati lakás kizárólagos használati jogát, megállapítva, hogy a férfi súlyos személyiségzavarban szenved, V.-nek ítéli. Férje (ez is a bántalmazó gyakori jellemvonása) a börtönben jól viselkedik: kedvezménnyel szabadul. Hazamegy, tokostul berúgja az önkormányzati lakás ajtaját, a három gyereket és volt feleségét attól fogva szisztematikusan veri, az asszony keresetét rendre elszedi, a lakás mozdítható berendezési tárgyait eladogatja. Az önkormányzat, mivel az asszony a kizárólagos használatában lévő lakás rezsijét és lakbérét nem fizeti, kilakoltatja őt a három gyerekkel együtt. V. egy rokonnál húzza meg magát, a gyerekek időnként vele laknak, időnként rokonok közt szétosztva. Félnek, iskolába hol mennek, hol nem. Az apai jogaitól megfosztott, ezért immár a "kiskorú veszélyeztetése" címen felelősségre nem vonható volt férj az utcán meglesi, riogatja, ütlegeli őket, elszedi pénzüket. Egy alkalommal úgy megveri a boltból kezében szatyrokkal kilépő volt feleségét, hogy azt meg kell műteni: hónapokig rögzítő kötésben kénytelen járni. Munkáját elveszíti; mivel még rendesen állni sem tud, új állást egyelőre nem vállalhat. Segélyen élnek, közgyógyellátásban részesülnek, lakásuk nincs, és minthogy lakbér- és közüzemidíj-hátralék miatt lettek kilakoltatva, nem is jár nekik másik.
*
Magyarországon Tóth Olga 1998-ban reprezentatív vizsgálatot készített a nők és gyermekek ellen a családon belül elkövetett fizikai és szexuális erőszakról. A tanulmányból az derül ki, hogy a fentebb olvasható néhány példa a magyar társadalom állapotát jellemzi: a megkérdezett nők 20 százalékának verte az apja az anyját, amikor ő gyerek volt, s a teljes minta 28 százaléka élt vagy él meg felnőttként hasonló fenyegetettséget. Nemi erőszakról általában 2,2, a férje vagy partnere által elkövetett szexuális kényszerítésről majdnem 8 százaléka számol be. Közel 13 százaléka nem válaszol a nemi erőszakkal kapcsolatos kérdésekre. "Az elváltak ... lényegesen többen éltek át szexuális erőszakot férjük részéről (25 százalék), és gyakoribbak ezekben a családokban a feleségverési esetek... (61 százalék)."
A testi, lelki, gazdasági és szexuális erőszak mindennapjaink részévé vált.
*
Nem azon vitatkozunk, hogy helyeseljük-e, ha apák, férjek, fiak ütik-verik, megalázzák, bezárják, kizárják, megerőszakolják, kikötözik, el- és kölcsönadják gyereküket, feleségüket, szüleiket. Egyetlen épeszű ember nem állítja (nyilvánosan), hogy normális vagy egyenesen erkölcsös dolognak tarthatjuk nők és gyermekek gazdasági és személyes alávetettségbe taszítását, munka- és életerejük kizsákmányolását. Csak arról vitatkozunk, hogy van-e ehhez nekünk mint társadalomnak közünk, érdemes-e, illetve lehet-e egyáltalán az ilyesmibe beavatkozni kívülről, a jogi és társadalmi intézményrendszer oldaláról. Nem arról vitatkozunk, kell-e segíteni a bajbajutottakon; persze hogy kell. Csupán azon vitatkozunk, hogy a bajbajutottak bűncselekmény miatt kerültek ebbe a helyzetbe, vagy csak azért, mert az élet általában ilyen, és ők, pechükre, egy kicsit kevésbé szerencsés családba csöppentek. Mert az egyik esetben célzott büntetőeszközökre is, a másik esetben azonban csak segítő szolgáltatásokra van szükség.
A családon belüli erőszak komplex büntetőjogi megjelenítését ellenzők, liberálisok és konzervatívok egyaránt, valójában a meglévő hatalmi struktúrát féltik az új szabályozástól. Okkal. Az ugyanis annak egyik legjelentősebb színterén, a családban ingatná meg a férfidominanciát. A családon belüli erőszak meghatározó jellemzője a gazdasági kizsákmányolás. Azért kell megtörni a nőt, hogy az ura rendelkezésére álljon, élő tulajdonaként funkcionáljon, és lehetőleg odaadja mindenét, amije csak van.
A konzervatív érvelés inkább a hagyományra és a családon belüli viszonyok kívülről láthatatlan voltára szeret hivatkozni, a liberálisok inkább a magánélet szentségét és az esetleges beavatkozások feltétlen átláthatóságát, ellenőrizhetőségét hangsúlyozzák. Képzeljük el, mi lenne - aggódnak itt is, ott is -, ha családon belüli erőszak címén egyszer csak tömegesen hamis feljelentések érkeznének a férfiak ellen. Pedig a nemzetközi tapasztalatok nem adnak erre a félelemre okot. (Lehetséges volna, hogy konzervatívék és liberálisék egyaránt úgy sejtik: a nőknek, tömegesen, van valami törlesztenivalójuk?)
Én azonban a civil szervezetek tavaly őszi kampányához és két képviselő parlamenti határozati javaslatához csatlakozva hadd javasoljam magam is: fontoljuk meg mindenképp a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi megfogalmazását. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a büntető és szabálysértési törvények mindent lefednek, ami a családon belül előfordulhat. A családon belüli erőszakra annak minden fázisában, momentumánál jellemző a cselekmény önmagán túlmutató volta: a célszerűség, az ismétlődés, a ciklikusság és az eszkaláció, s ezt egyik törvényünk sem tartalmazza. Amikor a családon, illetve partnerkapcsolaton belüli erőszak elkövetője megver, megfenyeget, be- és kizár valakit, korlátozza vagy megvonja valaki személyi, szexuális és gazdasági szabadságát: egy függő viszonnyal él vissza. De nemcsak visszaél a függő viszonnyal, hanem - és éppen a bántalmazással - el is mélyíti, meg is szilárdítja a függőséget.
Vegyük észre, miben különbözik a gyermekek és a feleség rendszeres verése, terrorizálása, kihasználása és totális alávetése, mondjuk, egy kocsmai bunyótól vagy egy lelátói verekedéstől. Ne csak a mennyiségi különbségeket (gyakoriság, veszélyesség stb.) vegyük itt figyelembe, hanem a hatást is. Szívtelenség nem látni, hogy a veréssel, nemi és érzelmi erőszakkal megtört és meggyötört nőknek és gyerekeknek nemcsak akkor rossz, amikor épp bántják őket, hanem mindig. És ne feledjük: a vasárnapi meccsen az ellenfél csapatának szurkoló idegennel szemben elkövetett könnyű testi sértésből nem következik, ami viszont igenis következik a feleséggel vagy más kiszolgáltatott közeli hozzátartozóval szemben elkövetett bántalmazásból: hogy tudniillik a sértett ezután engedelmesen ingyenmunkát fog az elkövető javára végezni, átadja neki a pénzét, kielégíti szexuálisan, kölcsönkér neki, vagy kiáll a sarokra kuncsaftot fogni.
Ezt a folyamatjelleget és haszonra irányuló célszerűséget: a függőséggel való visszaélést, a függőség fenntartását és elmélyítését, végül a függőség kiaknázását ajánlanám tisztelettel a büntetőjogi kodifikátorok figyelmébe.
A szerző szociológus.
