n Ha nem is a rendszerváltozás hajnalán, de viszonylag hamar, a kilencvenes évek elején a magyar külpolitika prioritása lett a NATO-tagság. Ám 1999 márciusa - Magyarország felvétele - óta a pártok úgy tesznek, mintha e téren az égvilágon semmi dolguk nem volna. Hogy mást ne mondjunk: immár négy éve képtelen rá az Országgyűlés, hogy törvényeinket és a teljes jogú tagsággal együtt járó, a Magyarország által is elfogadott nemzetközi szerződés egyes pontjait egymásnak megfeleltesse. Pedig nem ártana: például elkerülhető lenne az olyan, leginkább a Svejk Dub hadnagyát idéző eset, amilyet a múlt hét végén, e hét elején a honi hivatalosságok produkáltak a Törökországnak nyújtandó segítségről szóló NATO-kérés kézhezvétele után. Hogy akkor most mi a bánat is ez? Tartalma vajh´ általánosságban vagy csupán a maga konkrétságában mozog? Mert ha így, akkor dönthet a kormány is, ha úgy, akkor csak a parlament, de az is lehet, hogy fordítva van az egész. E hezitálás értékelhető akár pozitívumként is: a kormány mindenképp a törvényesség talaján akar maradni. De ha ennyire többértelműek a dolgok, akkor a törvények minőségével, azok összhangjával van valami gond. NATO-ügyben egyébként éppen négy éve - úgyhogy ezen ideje volna változtatni, tessék a cuccot végre rendbe tenni, tisztelt képviselők, ezért kapják a fizetésüket.
A NATO-felkérés nyomán támadt belpolitikai zűrzavarnak azonban nem ez a komolyabbik része. Sokkal aggasztóbbak a Fidesz - MPP, s még inkább a nyilatkozataival a maga mozgásterét mind jobban szűkítő Orbán Viktor magatartásának a várható következményei. A volt miniszterelnök, az észak-atlanti gondolat és a jugoszláviai NATO-akció egykori elszánt híve ellenzékbe kerülve fölfedezte magában a rettenthetetlen békeharcost, amivel egyre lehetetlenebb helyzetbe hozza pártját. Miközben Orbán Viktor nemzetközi partnerei és mentorai - a német CDU-politikusok, a spanyol Aznar vagy az olasz Berlusconi - egyértelműen támogatják az Egyesült Államok Irak-politikáját (és ezt teszi, nagyon helyesen, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is; a baj éppen az, hogy kezdeti eltökéltségét fölváltotta a határozatlanság), Orbán és a Fidesz a józan politikai megfontolásoknak fittyet hányva harsogja az ellenkezőjét. Márpedig a NATO-felkérés körüli fontoskodó dacoskodás - először elfogadják a kérésnek a házszabálytól eltérő tárgyalását, aztán mégse, majd maguk se tudják, mit csináljanak (lapzártakor ez a helyzet) -, valamint a népi tömegek olthatatlan békevágyának mélységes átélése nem felelős államférfiúra valló mentalitás. Valójában buta, infantilis bosszúvágy, a megsértett hiúság visszavágása. Nemet mondunk, mert a komcsik, akik le merészeltek váltani bennünket, igent mondanak; nemet mondunk, mert Bush elnök megsértett bennünket, amikor nem fogadta a vezetőnket, ráadásul nem átall egy komcsi titkosszolgával jattolni; nemet mondunk, mert bármi áron kormányra akarunk kerülni, minél előbb.
Bár a magunk részéről nem zárnánk ki, hogy Orbán Viktor, amennyiben április óta tartó pályája ilyen egyenes irányú marad, szép lassan lenullázza magát, 2003 februárjában mégis annak nagyobb a valószínűsége, hogy valamikor, belátható időn belül lesz még belőle kormányfő, de legalábbis komoly kormányzati pozíciót betöltő tisztségviselő. Éppen ezért föltennénk most egyik kedvenc kérdését: mi a magyar érdek? Magyar érdek az, hogy a köztársaság minden komolyan vehető politikusa mindenkor - kormányon és ellenzékben - szalonképes maradjon a nemzetközi porondon (is). És mi ellentétes a magyar érdekkel? Az, hogy egy potenciális miniszterelnök-jelölt ostoba belpolitikai és személyes presztízsokok miatt ellehetetlenüljön külföldi szövetségesei előtt, és észak-atlanti elfogadottsága hovatovább Meciaréhoz közelítsen. "Mert, hölgyeim és uraim, kinek jó ez?"
