Gavra Gábor: Bolygónk utolsó bölcse és a pacifisták (A hét végi béketüntetésekről)

  • 2003. február 20.

Publicisztika

Amúlt szombaton úgy tűnt, hogy a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika. Előbbiek beérték az ellenük (nagyon helyesen) az utcára vonult Mazsihisz-szimpatizánsok szidalmazásával, a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták viszont tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó "szélsőjobboldali provokátorokkal" (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben. Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel.
Amúlt szombaton úgy tűnt, hogy a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika. Előbbiek beérték az ellenük (nagyon helyesen) az utcára vonult Mazsihisz-szimpatizánsok szidalmazásával, a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták viszont tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó "szélsőjobboldali provokátorokkal" (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben. Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel.

Megnyugtató, hogy zöld, globalizációellenes, szoftkommunista, liberális, baloldali és ki tudja, még, milyen indíttatású békeharcosaink nem hagyták kicsavarni a kezükből annak a mozgalomnak az irányítását, amelyhez néhány hónappal ezelőtt oly nagy reményeket fűzött maga Szaddám Huszein is. Nemes célkitűzéseiket nem mocskolhatják be Orbán Viktor és Csurka István rajongói, akárki meglássa. Akkor pedig minden a legnagyobb rendben van, Bródy János még egyszer elsüvöltheti a Micimackót, és Eörsi István továbbra is közzéteheti Harold Pinter pacifista klapanciáit a Népszabadság hasábjain. Nem engedjük a polgári és magyar út köröket a sorainkba (ha mégis megjelennek, kapnak a pofájukra), így aztán makulátlan szándékainkhoz kétség sem férhet.

Vagy mégis?

Miközben a békemozgalom nemzetközi főárama és hazai mutációja kínosan igyekszik lezárni sorait a szélsőjobboldal előtt, a szigorú elutasítás valahogy nem akar kiterjedni a fényes huszadik századi történelem olyan nagyszerű figuráira, mint Lev Trockij, Che Guevara, Mao Ce-tung vagy éppen a nagyszerű Joszif Visszarionovics. A huszadik századi tömeggyilkos-panoptikum teljes kelléktárával (mínusz náci vezérek és talán Charles Manson) felvonult tizen- és huszonévesek akciózását az elvárhatónál nagyobb jóindulattal még betudhatnánk valamiféle heveny pubertáskori tudatzavarnak is (e sorok írója a kosovói bombázás ellen tüntetve és a nepáli maoistákért rajongva maga is átesett ezen a büszkeségre semmi okot nem adó időszakon), ám mit kezdjünk a békemozgalom sokat próbált, érett és tekintélyes képviselőinek a még mindig létező szocializmus (Kim Dzsong Il melletti) utolsó állócsillaga, a világbéke, a környezetvédelem és a közvetlen demokrácia hiteles szószólója, Fidel Castro iránti rajongásával?

A szószátyár kubai diktátort,

konkrét politikai foglyok konkrét fogvatartóját - akinek birodalmát felkeresve Medgyessy magyar miniszterelnök teljes joggal kapta meg a magáét a most Szaddám rendszerének megkíméléséért síkraszálló ellenzékétől - a minap Oliver Stone, az amerikai békemozgalom emblematikus figurája "bolygónk egyik utolsó bölcsének" találta nevezni a Berlinalén Castróról szóló dokumentumfilmjének bemutatója alkalmából. Stone szerint Fidelnek a jelenlegi, napról napra fokozódó nemzetközi helyzetben "kérdéseket kéne föltenni, mielőtt késő lenne".

És tényleg. Itt az ideje, hogy az egyre gyakrabban Hitlerként ábrázolt, hatalmát nyilván fegyveres erőszakkal megszerző vagy nemzetközi terrorszervezetektől interkontinentális rakétákért cserébe vásárló George Bush és "juntája" (© Gore Vidal) végre rákérdezzen ennél az 1959-es hatalomátvételét követően

demokratikusan, egyszer s mindenkorra

Kuba első emberévé avanzsált "nagy történelmi alaknál" (Oliver Stone fordulata), hogy "drága Comandante, ócska texasi bicskánk beletört az iraki válságba, ugyan mondaná már meg, hogyan kezelné a helyünkben egy kelmedhez hasonló nagy formátumú demokrata ezt a kényes helyzetet". Akkor Fidel bizonyára nekik is elmondaná, amit a róla készült, egyébként "nem manipulált", azonkívül "bíráló és provokatív kérdéseket" (ezek szintén Stone-lelemények) is tartalmazó film bemutatójára üzent Havannából. Azt, hogy "beláthatatlan emberi, politikai és gazdasági következményekkel járna", ha az Egyesült Államok "honvédő háborúra" kényszerítené "az iraki népet".

Vajon a Castróhoz hasonló (vagy nála nagyságrendekkel súlyosabb) gazemberek nevét zászlajára tűző békemozgalom magyar képviselői tényleg úgy gondolják, hogy számtalanszor hangoztatott demokratikus elkötelezettségük akkor sérül, ha a hazai jobboldal mindenről a mielőbbi kormányváltásra asszociáló mórickáit beengedik a soraikba? Miközben az teljesen rendben van, hogy (jó esetben) azonos módon ítélik meg a tömeggyilkos bagdadi kalifát (aki átlagos békeéveiben az esetleges háború áldozataival vetekedő számú honfitársát tette el láb alól) és a szélsőkonzervatív, ám mégiscsak megválasztott és 2004 őszén leváltható Bush elnököt vagy a tisztázatlan eredetű dollármilliárdokkal és sajnos nagyon is világos eredetű koalíciós partnerekkel rendelkező, ám szintén a (többek között a béketüntetésekre is lehetőséget adó) nyugati demokrácia szabályai szerint megválasztott és legkésőbb 2005-ben demokratikus úton ugyancsak eltávolítható Berlusconi olasz kormányfőt? És tényleg az-e a helyes, ha "egyaránt elítélik" utóbbiak Irak lefegyverzésére irányuló terveit és Szaddám intézményes népirtásra épülő diktatúráját? A béketáborban senkinek nem tűnik furcsának, hogy Stone a nyugati demokráciák vezetőit Fidel Castróhoz irányítaná egy jó kis világpolitikai fejtágítóra? Egyáltalán: vajon a megerősödött békemozgalommal csupán a hozzácsapódott jobboldali "provokátorok" és nem inkább főárambeli (azaz: balos és zöld) képviselői fejében uralkodó zűrzavar miatt vannak problémák?

Mindenesetre ha a hazai békemozgalmárok legközelebb el akarják távolítani soraikból a tüntetésüket "lenyúlni" próbáló jobboldali demonstrálókat, célszerű lenne szintén Castróhoz fordulniuk. A Comandante tanácsait pontról pontra követve a legközelebbi happeningen nem fordulhatna elő, hogy Bródy Jánost hógolyóval dobálják meg a hozzá képest másképp gondolkodó tüntetők, mert mire felhangzik a Ha én rózsa volnék, egy se lesz közülük szabadlábon. Bolygónk utolsó bölcse számára nyilván rutinfeladat az ilyesmi.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.