n Tisztára a feje tetejére állt a világ.
Azt a levelet, amit a The Times január 30-i száma közölt, a brit Labour elnök-vezérigazgatóján, e hagyományai okán mégiscsak baloldali párt vezetőjén és a kelet-európai gyüttménteken kívül négy jobboldali miniszterelnök írta alá, köztük az a Silvio Berlusconi, aki - mind ez idáig - az Európai Unió legsúlyosabb rizikófaktorának számított, és aki személyesen, majd emisszáriusai útján a tavaly áprilisi választásokon aktívan is szurkolt Orbán Viktor sikeréért. Berlusconi, José Aznar spanyol és José Manuel Durao portugál miniszterelnök kormánya meghitt kapcsolatot ápol a saját szélsőjobbjával is. (Orbánt a kampányidőszakban José Aznar is fogadta.) Ehhez a levélhez és ehhez a kompániához csatlakozott a magyar kormányfő, aki - bár a pártnak nem tagja - mégiscsak az MSZP kormányfőjelöltjeként indult a választásokon, és a baloldali koalíció támogatásával tölti mandátumát. Merész lépés volt ez: nem mintha maga a dokumentum különösebben vérforraló megállapításokat tartalmazna, de valahogy úgy gondoltuk, hogy a magyar miniszterelnök francia kapcsolatai, valamint a német szociáldemokratákhoz fűződő viszonya többet nyomhat a latban az őskonzervatív amerikai elnöknek okozott kellemes érzésnél, de még a Labour - az MSZP-nek amúgy szerfölött sokat érő - barátságánál is.
H
Az újabb európai belviszály következményeinek a latolgatása azonban nem a mai nap gondja. Franciaország például még simán csatlakozhat az Irak-ellenes koalícióhoz, Schröder német kancellárnak pedig nem a nyolcak (kilencek) levele miatt látszik bealkonyodni, hanem azért, mert a hét végén - minden valószínűség szerint a gazdasági csőd miatt - két tartományi választáson is kiporolták a fenekét; és Irakkal kapcsolatos politikáját sem a nyolcak levele kompromittálta, hanem saját maga személyesen. Egyszerre állítani ugyanis azt, hogy nagyobb felhatalmazást szeretnénk az ENSZ-nek Irak ügyében, és a fegyverzetellenőrök mandátumának meghosszabbítását is, illetve hogy Németország még ENSZ-felhatalmazással sem vesz részt az Irak elleni háborúban, sajnos, nem lehet: az emberek előbb-utóbb ugyanis felteszik a kérdést, hogy tudja-e, mit beszél. És azt is gyanítjuk, a "transzatlanti együttműködés" setét jövőjét előre vetítő mérlegelések meg a helyzet kétségkívüli abszurditása elfedik azt, amiről pedig, amikor a háborúról beszélünk, vitatkoznunk kéne: lehet-e igaza az innen, Kőbányáról enyhén retardáltnak tűnő Bush elnöknek, amikor Szaddám Huszein rezsimjének katonai megdöntését szorgalmazza, és lehet-e igaza abban, hogy a háború felszabadulást hoz Irak húszmillió lakosának is?
H
Abban, hogy épp az uniós csatlakozásra váró országok vezetői siettek a fentebb felsorolt, kétségkívül gyanús egzisztenciák segítségére a németek és franciák elleni áskálódásban, lehetetlen fel nem fedezni a tendenciát. (A levelet Medgyessyn kívül a lengyel Leszek Miller, Havel leköszönő cseh elnök, aztán némi spéttel Dzurinda írták alá; később a dokumentumot támogatásáról biztosította a lett és a szlovén kormányfő, valamint Iliescu román elnök is.) A tendenciát - mire is? Hát a szervilizmusra: hisz a gesztusban mi más nyilvánulna meg, mint az elementáris, genetikus vágyakozás a nagyhatalmi fenék iránt, a "Moszkva helyett ide Washingtont" mentalitás, vágják rá a "szuverenitás" jobboldali, a nemzeti önelvűséget hirdető bajnokai, akik tegnapi unióellenességüket feledve ma épp az unió egységének megbontását hányják az aláírók szemére. (Ez utóbbi, adott esetben tiszteletre méltó irányokból is érkező vád úgyszintén megérne persze egy misét: mintha az unión belüli pofozkodás nem azzal kezdődött volna, hogy a francia-német tengely kissé vehemensen érvényesíti mostanában a dominanciáját a kisebb tagországok rovására.)
Pedig a kelet-európai országok Amerika-barátsága és az európai nagyhatalmakkal szembeni gyanakvása több mint érthető; és érthető az is, hogy ez a gyanakvás - EU-meghívó ide vagy oda - lassan oszlik. Például a Párizs környéki békekötések - köztük, igen, a trianoni is - másként, hogy ne mondjuk, igazságosabban néztek volna ki, ha Amerika is ott van a végszónál, és nem hagyja az egészet az európai nagyhatalmakra. A balti országokat az elmúlt pár száz évben kicsit sokszor osztották fel egymás közt oroszok, németek, svédek ahhoz, hogy kedvük legyen kipróbálni még egyszer, milyen az, amikor az ügyeiket kizárólag a kontinensen intézik. Ahhoz, hogy Litvánia, Észtország és Lettország a NATO tagja lehessen, szintén az amerikai diplomácia kellett, és ezt pontosan tudják is a mondott országok fővárosaiban, miként azt is, hogy az európai nagyhatalmak simán és a semmiért adták volna el őket az "oroszoknak". (Jellemző, hogy a NATO kiterjesztését a balti országokra már valamikor a 90-es évek elején nagy erőkkel és akár a Jelcin-kormánnyal szembeni éles konfliktus árán is az a Paul D. Wolfowitz szorgalmazta, aki most védelmi miniszterhelyettesként az Irak elleni támadás egyik szellemi és politikai patrónusa.) Hét évvel ezelőtt, 1996-ban az amerikai külpolitika kényszerítette ki a magyar kormányból és román, illetve szlovák partneréből az alapszerződéseket, ami a mi NATO-tagságunk egyik, minden valószínűség szerint legfontosabb feltétele volt. A jugoszláviai mocskos háborúk talán még ma is tartanának, ha 1995-ben, a srebrenicai vérengzés után a Clinton-kormányzat nem érzi merőben morális, emberbaráti kényszerét a beavatkozásnak, és - minimális erőfeszítések és elenyészően csekély számú áldozatok árán - nem fékezi meg azt az embert, aki ellen rebellis polgárai már 1991-ben a "Slobo-Saddame" csatakiáltással tüntettek. E háborúk első öt éve alatt a volt Jugoszlávia dolgait az ENSZ égisze alatt fellépő európai nagyhatalmak intézték. Ezek az intézkedések többé-kevésbé kimerültek negyedmillió ember erőszakos halálának végignézésében, mint ahogy Srebrenica várható elestéről is percre pontos információkkal rendelkezett legalább három nyugat-európai kormány. Nem kétséges az sem, hogy Jugoszlávia 1999-es preventív bombázásához szintén az amerikaiak eltökéltsége kellett: a rossz emlékű Összekötő Csoport talán még ma is "közvetíteni" próbálna, ha azóta nem ment volna haza mindenki.
H
Mindezek az esetek természetesen nem állíthatók tökéletes párhuzamba Irakkal, hiszen Slobodan Milosevic nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, nem ült hatalmas olajmezőkön, nem állt kapcsolatban nemzetközi terrorszervezetekkel, és főként nem tervezte fenyegetni az Egyesült Államok biztonságát. Slobodan Milosevic mind életművét, mind diktátori perspektíváit és ambícióit tekintve szorgalmas kisvállalkozónak tűnik a nagyiparos Szaddám mellett. A jugoszláviai fegyveres beavatkozások annyiban viszont mindenképpen tanulságosak, hogy alapjaiban kérdőjelezték meg mind a "nemzetközi jog" intézményét, mind pedig a "szuverenitás" fogalmát. Ha a nemzetközi jog széttárja a karját a Racakban kiterített hullák meg a százezerszámra menekülő kosovói albánok menetoszlopai és menekülttáborai fölött, a "szuverenitásra" pedig a saját állampolgáraikat módszeresen és szervezetten, az állam minden hatalmával elnyomó, adott esetben legyilkoló despoták szeretnek a leghangosabban hivatkozni, akkor mind a nemzetközi jog, mind a szuverenitás, tisztesség ne essék szólván, bekaphatja. És ha egyszer bekaphatja, miért ne kapja be Irak esetében is? És hol vannak ma azok, akik 1999-ben oly hangosan tiltakoztak Jugoszlávia bombázása ellen? Hallgatják-e a hágai törvényszéken elhangzó tanúvallomásokat, és olvassák-e a súlyos ítéletek indoklásait?
H
Nincs okunk kételkedni abban, hogy a Bush-kormányzat nem hazudik akkor, amikor a háború egyik indokaként éppen az iraki nép felszabadítását jelöli meg. Nincs okunk kétségbe vonni a jóhiszeműségüket már csak azért sem, mert például a Balkánon - ahol azóta sem állt elő semmilyen kézzelfogható amerikai érdek - figyelemre méltó módon ugyanazt csinálják, mint a Clinton-adminisztráció 1995 után. Azok az érvek, miszerint "bezzeg 1991-ben nem döntötték meg Szaddámot, és a 80-as években a legnagyobb haverjuk volt, mert akkor kapóra jött nekik az olaj miatt", meg hogy "Szaddám az ő kreatúrájuk Iránnal szemben", és "amikor Szaddám a kurdokat meg az Amerika-barát iraki ellenzéket irtotta, az amerikaiak kisujjukat sem mozdították", kétségkívül valós eseményekre hivatkoznak, de nem következik belőlük semmi. Ha akkor ostoba, rövidlátó és felelőtlen volt az amerikai külpolitika, most akkor cselekszik helyesen és erkölcsösen, ha ugyanazt folytatja? Miért is? Mert egy erkölcsileg és politikailag kárhozatos lépés a múltban előre diszkvalifikál minden olyan politikát, amely e magatartás fordulatát jelentené? Elképzelhető-e ép ésszel ez az állítás? Vagy az, hogy mivel 1938-ban a későbbi szövetségesek nem állították meg Hitlert, nem lett volna jogalapjuk felszabadítani Európát?
Nem áll szándékunkban persze azt feltételezni, hogy az Egyesült Államok minden nyomorult kis zsarnok, a világ távoli zugaiban valami kisebb piramist építgető despota ellen felvonultatná hadihajóit és repülőgépeit. Amerika ezentúl sem fog minden emberi jogsértést bombázással megtorolni. De Szaddám Huszeinből sem szaladgál olyan sok a világon. (Egyes demokrata politikusok épp azért kárhoz-tatják a Bush-kormányzatot, mert nem Észak-Koreára ment rá először.) Ha belegondolunk: a glóbuszon momentán nincs még egy olyan ország, amelynek vezetője oly maradéktalanul és egyszerre merítené ki a pszichopata, tömeggyilkos zsarnokkal és a tökéletesen kiszámíthatatlan, ám mindenre elszánt globális bajkeverővel szemben támasztott közkeletű elvárásokat, mint Szaddám Huszein. De tegyük fel, hogy Szaddám e pillanatban nem jelent közvetlen veszélyt - Irakon és Izraelen kívül - egyetlen országra sem. Ehhez persze azt is fel kell tennünk, hogy Irak nem érdekes, mert ott csak arabok laknak, és nem érdekes Izrael sem, mert ott meg csak zsidók, és az irakiak majd valahogy maguktól megszabadulnak Szaddámtól (ugye, milyen remekül hangzik ez Kelet-Európában?), a zsidók meg magukra vessenek, adjanak államot a palesztinoknak, vagy dögöljenek meg. Az ilyen feltevésektől ugyan a gyomrunk fordul ki, de legyen.
Ám ezzel még semmit nem intézünk el.
H
A republikánus kormányzat épp a prevencióval, a nagyobb baj és a nagyobb háború megelőzésének szükségességével indokolja a mostani készülődést, amely a 2001. szeptemberi merényletekkel fordult igazán komolyra. E szerint az érvelés szerint nem kétséges, hogy ha Szaddámnak vannak tömegpusztító (biológiai és vegyi) fegyverei, sőt, ha lesz neki atombombája, akkor mindezt használni is fogja. Az atombombát Izrael, a többit bárki, akár az Egyesült Államok ellen is: amely sebezhetőségét épp 2001. szeptember 11-e bizonyította be. Hisz a biológiai és vegyi fegyvereket már többször használta is; az eredmények közismertek. Mindezt ráadásul nemcsak az Egyesült Államok gondolja így, hanem - elvben - az ENSZ és úgy körülbelül mindenki: hisz 1991, a 687. számú biztonsági tanácsi határozat óta maga a világszervezet próbálja rábírni arra az iraki vezetőt, hogy mondjon le fegyverkezési programjáról. Az ENSZ politikája e határozat után egyrészt a gazdasági szankciókra, másrészt a fegyverzetellenőrök jelenlétére épült. Mind a kettő kudarcot vallott. Ahogy a gazdasági blokádot vidáman élte túl Milosevic csempészparadicsoma (legfeljebb a környező országok vállalkozó kedvű üzletemberei csináltak néhány nagy boltot), úgy sikerült Szaddámnak is kijátszania a szankciókat; az ENSZ-megfigyelőket pedig 1998-ban távozásra kényszerítette Irakból. Ekkor nyilvánvalóvá vált, Szaddámnak nem áll szándékában alávetni magát a nemzetközi közösség akaratának, következésképp forral valamit. Nyilvánvalóvá - Szaddám eddigi dicsőséglistájának, valamint nyíltan hirdetett ambícióinak fényében -; de a szó szoros értelmében bizonyítottá nem, hiszen 1998 és 2002 vége között senki nem győződhetett meg arról, hogy anthraxot vagy ricint kotyvaszt, netán kézifejszéjével atomot hasítani igyekszik valamelyik palotájának mosókonyhájában.
Mindezen a helyzeten a BT tavaly októberben elfogadott 1441. számú határozatát követő események sem változtattak. Hans Blix, a fegyverzetellenőrök vezetője január 27-én valóban arról adott számot a BT-ben, hogy nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban: de a beszámolóhoz az is hozzátartozik, hogy csak ott kereshették őket, ahová Szaddám mutatott. A már említett Paul D. Wolfowitz egy január 23-án tartott előadásában részletesen számot adott arról, hogy Szaddám hogyan tette lehetetlenné a fegyverzetellenőrök munkáját; többek között és leginkább azzal, hogy halálosan megfenyegette azokat, akik az "egy deci ideggáz nem sok, annyi nincs nálam", meg az "én? robbanófejet?" típusú mondaton kívül bármiféle információval szolgálnak a fegyverzetellenőröknek. Márpedig Wolfowitz szerint - és érvelését a New York Times aznapi számában megismételte Condoleezza Rice elnöki tanácsadó, és lapzártánk után a BT előtt feltehetőleg meg fogja ismételni Colin Powell külügyminiszter is - Dél-Afrika, Kazahsztán és Ukrajna példája azt mutatja, hogy a tömegpusztító fegyverek leszerelése csak az adott kormányzat közreműködésével és teljes kooperációjával lehet sikeres. E logika szerint az a tény, hogy a Blix-csapat nem talált semmit, arról tanúskodik, hogy Szaddám nem működik együtt. A tömegpusztító fegyverek létére az a megdönthetetlen bizonyíték, hogy nincs rá bizonyíték.
H
Márpedig ha Szaddámot nem lehet együttműködésre kényszeríteni, akkor nem marad más választás, meg kell fosztani a hatalmától. A kérdés csak az, hogy mikor és milyen kockázattal: hogy ez a jelen pillanat, amikor Szaddám még nem jelent közvetlen és végzetes fenyegetést a nyugati világra, a szomszédaira és Izraelre, vajon meddig tart még. Abban a szúrásban, amikor szert tesz az első atombombájára (a szakértők egytől hat évet adnak neki erre), egészen biztosan véget ér: onnantól kezdve ő rettenthet el, és mivel ő az irracionálisabb, a "gyáva nyúl" játszmában ő lesz a nyerő.
Nem kétséges, kiszámíthatatlan kockázatokkal jár a cselekvés is: hiszen nem tudható, milyen fegyverekkel rendelkezik Szaddám most, és főként nem tudható, hogy hányan és meddig támogatnák Irakban. De ezeket a kockázatokat és a háború utáni, Szaddám nélküli Irak újrakonstruálásának kockázatait a nemzetközi közösség egyféleképpen csökkentheti minimálisra: ha együtt lép fel Szaddám ellen. Ha fellép ellene - akár erőszakkal is.
