Marad a ház

  • 2003. február 20.

Publicisztika

A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.

n A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.

Egy dolog van mindösszesen, ami miatt e rutinrendezvény mégis politikai jelentőséggel bírhat: a helyszín maga. Budapest Terror Háza előtti fertálya a jelek szerint immár visszavonhatatlanul Orbánék területe.

Azért, mert a Terror Háza is az övék marad.

Az ellen, hogy a kommunizmus áldozatainak emlékét múzeum őrizze, épelméjű ember e hazában nem emelhet miszerintünk semmiféle kifogást. Helyes, ha az állam ilyen célokra közpénzt áldoz (elvégre ki a fene alapítson múzeumot és tudományos intézményt, ha nem az állam). Ám az sem vitás, hogy a Terror Háza jelen formájában nem közművelődési, netán tudományos intézmény, hanem Orbán Viktor politikai propagandaeszköze, amelynek feladata az Orbán-tábor eredetlegendájának és identitásának megszerkesztése, az orbáni "jobboldal" grandiózus, mert vérrel és szenvedéssel megváltott történelembe vetettségének az indoklása (a bevezetőben skiccelt világkép szerint). A Terror Háza ekképpen nem a történelem megismerésén, hanem épp ellenkezőleg, elfedésén és eltorzításán munkálkodik, elég, ha a Tettesek falára kihelyezett nem tettesekre gondolunk, ha ugyanis tettesnek nevezünk olyanokat, akik semmilyen értelemben nem voltak azok, ha határőröket és az MSZMP egyik-másik gazdasági apparatcsikját egy nevezőre hozzuk verőlegényekkel, akkor csak annyit érünk el, hogy a falra ki nem került verőlegények (a verőlegények nagy többsége) fellélegezhet. Arról nem is beszélve, hogy a tettes tettes mivoltáról dönteni a bíróság, és nem a történettudomány dolga. De Schmidt Mária és a western csizmás Kiszely Gábor nem történészek; illetve egy esetben azok, ha elfogadjuk az MDF-piacok könyvárusainak kulturális preferenciáit, igaz, akkor viszont Danielle Steel az író, Havas Henrik meg az újságíró.

A miniszterelnöki logika szerint ezen az ostoba helyzeten a pénz és a szakmaiság bírt volna segíteni. Adjunk pénzt a Terror Házának, sőt, bővítsük ki, és/de vonjunk bele a múzeum irányításába valódi történészeket is, akad belőlük szép számmal. ´k majd megküzdenek Schmidttel, Tőkéczkyvel, Tóth Gy. Lászlóval, a Terror Házából valódi múzeum lesz, a politika pedig mossa kezét. Eme elgondolás kevésbé ájtatos olvasata szerint a miniszterelnök úgy csavarja ki Orbán kezéből az - elsősorban épp őellene kampányoló - Terror Házát, hogy közben a "nemzeti középre" és az "árokbetemetésre" hivatkozhat, sőt, a piszkos munkát nem is ő végzi el, hanem a szakelemek.

De a miniszterelnök elszámította magát.

A kormány ugyanis mind a mai napig nem talált olyan történészt, aki hajlandó lett volna elvállalni a részvételt az intézményt irányító kuratóriumban. Sőt, az érintettek azt is leginkább titkolni szeretnék, hogy egyáltalán felkérték őket. Bár csipetnyi gyávaságot nehéz nem vélelmezni e hárításban (ki tudja, mit hoz 2006, és aki most elvállalja ezt a melót, saját maga rajzol célkeresztet a homlokára), a szempontjaik érthetők. Ugyan, kinek lenne az pálya, hogy a következő pár évben az egyetemi katedra vagy az intézeti kutatóhely biztonsága helyett Kiszelyvel, Tőkéczkyvel, Tóth Gy.-vel való huzakodás töltse ki az életét; és ki szeretné, ha Schmidt szocialista megfelelőjeként kezelné ezentúl a szakma? Ki mosná le az illetőről a pártmegbízatás bélyegét - miközben a legjobb magyar történészek hitelét már a késő kádárizmusban is épp viszonylagos politikai függetlenségük szavatolta? A történész meghal abban a pillanatban, ha politizálni kezd: márpedig ez a megbízatás, tetszik, nem tetszik, politikai lett volna.

A miniszterelnök ezt bizonyára nem mérte fel, mielőtt ellátogatott a Terror Házába, és - az extra zseton beígérésével - belevágott ambiciózus tervébe. (Pedig elég lett volna a múzeumra vonatkozó kormányjavaslat előterjesztése előtt megkérdezni az érintetteket.) A "nemzeti közép stratégiája" ebben az esetben megbukott - kérdés, hány ilyen buktát bír még ki. A Terror Háza marad az és azé, ami és akié volt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.