n A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.
Egy dolog van mindösszesen, ami miatt e rutinrendezvény mégis politikai jelentőséggel bírhat: a helyszín maga. Budapest Terror Háza előtti fertálya a jelek szerint immár visszavonhatatlanul Orbánék területe.
Azért, mert a Terror Háza is az övék marad.
Az ellen, hogy a kommunizmus áldozatainak emlékét múzeum őrizze, épelméjű ember e hazában nem emelhet miszerintünk semmiféle kifogást. Helyes, ha az állam ilyen célokra közpénzt áldoz (elvégre ki a fene alapítson múzeumot és tudományos intézményt, ha nem az állam). Ám az sem vitás, hogy a Terror Háza jelen formájában nem közművelődési, netán tudományos intézmény, hanem Orbán Viktor politikai propagandaeszköze, amelynek feladata az Orbán-tábor eredetlegendájának és identitásának megszerkesztése, az orbáni "jobboldal" grandiózus, mert vérrel és szenvedéssel megváltott történelembe vetettségének az indoklása (a bevezetőben skiccelt világkép szerint). A Terror Háza ekképpen nem a történelem megismerésén, hanem épp ellenkezőleg, elfedésén és eltorzításán munkálkodik, elég, ha a Tettesek falára kihelyezett nem tettesekre gondolunk, ha ugyanis tettesnek nevezünk olyanokat, akik semmilyen értelemben nem voltak azok, ha határőröket és az MSZMP egyik-másik gazdasági apparatcsikját egy nevezőre hozzuk verőlegényekkel, akkor csak annyit érünk el, hogy a falra ki nem került verőlegények (a verőlegények nagy többsége) fellélegezhet. Arról nem is beszélve, hogy a tettes tettes mivoltáról dönteni a bíróság, és nem a történettudomány dolga. De Schmidt Mária és a western csizmás Kiszely Gábor nem történészek; illetve egy esetben azok, ha elfogadjuk az MDF-piacok könyvárusainak kulturális preferenciáit, igaz, akkor viszont Danielle Steel az író, Havas Henrik meg az újságíró.
A miniszterelnöki logika szerint ezen az ostoba helyzeten a pénz és a szakmaiság bírt volna segíteni. Adjunk pénzt a Terror Házának, sőt, bővítsük ki, és/de vonjunk bele a múzeum irányításába valódi történészeket is, akad belőlük szép számmal. ´k majd megküzdenek Schmidttel, Tőkéczkyvel, Tóth Gy. Lászlóval, a Terror Házából valódi múzeum lesz, a politika pedig mossa kezét. Eme elgondolás kevésbé ájtatos olvasata szerint a miniszterelnök úgy csavarja ki Orbán kezéből az - elsősorban épp őellene kampányoló - Terror Házát, hogy közben a "nemzeti középre" és az "árokbetemetésre" hivatkozhat, sőt, a piszkos munkát nem is ő végzi el, hanem a szakelemek.
De a miniszterelnök elszámította magát.
A kormány ugyanis mind a mai napig nem talált olyan történészt, aki hajlandó lett volna elvállalni a részvételt az intézményt irányító kuratóriumban. Sőt, az érintettek azt is leginkább titkolni szeretnék, hogy egyáltalán felkérték őket. Bár csipetnyi gyávaságot nehéz nem vélelmezni e hárításban (ki tudja, mit hoz 2006, és aki most elvállalja ezt a melót, saját maga rajzol célkeresztet a homlokára), a szempontjaik érthetők. Ugyan, kinek lenne az pálya, hogy a következő pár évben az egyetemi katedra vagy az intézeti kutatóhely biztonsága helyett Kiszelyvel, Tőkéczkyvel, Tóth Gy.-vel való huzakodás töltse ki az életét; és ki szeretné, ha Schmidt szocialista megfelelőjeként kezelné ezentúl a szakma? Ki mosná le az illetőről a pártmegbízatás bélyegét - miközben a legjobb magyar történészek hitelét már a késő kádárizmusban is épp viszonylagos politikai függetlenségük szavatolta? A történész meghal abban a pillanatban, ha politizálni kezd: márpedig ez a megbízatás, tetszik, nem tetszik, politikai lett volna.
A miniszterelnök ezt bizonyára nem mérte fel, mielőtt ellátogatott a Terror Házába, és - az extra zseton beígérésével - belevágott ambiciózus tervébe. (Pedig elég lett volna a múzeumra vonatkozó kormányjavaslat előterjesztése előtt megkérdezni az érintetteket.) A "nemzeti közép stratégiája" ebben az esetben megbukott - kérdés, hány ilyen buktát bír még ki. A Terror Háza marad az és azé, ami és akié volt.
