A Gyurcsány-eset

  • Tamás Gáspár Miklós
  • 2011.05.26 00:00

Publicisztika

"Ma meg fogsz, eb, halni." Szidi Ahmed basa Linczigh János kolozsvári királybírónak, 1660 A Gyurcsány-eset vizsgálatát többféle szemszögből is el lehet végezni. Én az ügy ideológiakritikai elemzésére vállalkozom. Mivel Gyurcsány személye és tevékenysége a politikai harcok középpontjában áll, természetesen gyáva dolog volna az állasfoglalást kikerülni, ezért egyszerűen leírom a véleményemet a közkeletű polémiákban fölvetett kérdésekben, hogy rátérhessek voltaképpeni témámra.

A Gyurcsány-eset vizsgálatát többféle szemszögből is el lehet végezni. Én az ügy ideológiakritikai elemzésére vállalkozom. Mivel Gyurcsány személye és tevékenysége a politikai harcok középpontjában áll, természetesen gyáva dolog volna az állasfoglalást kikerülni, ezért egyszerűen leírom a véleményemet a közkeletű polémiákban fölvetett kérdésekben, hogy rátérhessek voltaképpeni témámra.

*

Gyurcsány Ferenc politikáját - különösen második kormányának megalakítása óta - nem helyeslem, nem támogatom, valamely általa vezetett pártra nem szavaznék. Ha lenne ilyen, esetleg - kisebbik rosszként - támogathatnék polgári baloldali pártot, amely szociálisabb, egalitáriusabb és demokratikusabb, mint a jelenlegi magyarországi választékban föllelhető irányzatok; de Gyurcsány Ferenc irányzata nem ilyen.

Gyurcsány Ferenc a Magyar Szocialista Pártnak szerintem nem volt jó elnöke, és a párthoz ma sem elég lojális a szokás szerint elvárható módon. A pártja ezt hasonló illojalitással viszonozza. (A szocialista pártban Gyurcsány körül folyó csúf és buta harcok legvisszataszítóbb epizódja: a pártot, azaz a többségi pártfrakciót, "platformszövetséget" a jelek szerint vezető Puch pénztárnok képes volt megcenzúrázni az MSZP-közeli sajtót, és kihajítani belőle Gyurcsány egyik hívét. Kinek kell ilyen párt?)

Gyurcsány Ferenc - politikájának téves és ártalmas alapelvei mellett - szerintem technikai értelemben is csapnivaló miniszterelnök volt. Ügykezelésének demokratikus/liberális jellegéhez is szó fér.

Gyurcsány Ferenc magánember ismertté vált üzleti ügyei és - mint a közhatalom képviselőjének a - beavatkozásai mások (és az állam) üzleti ügyeibe szerintem nem ízlésesek, nem rokonszenvesek, alig elviselhetők. Viszont vélhetőleg törvényesek, ami nem sokat jelent.

Gyurcsány Ferenc a ma aktív politikusok közül - a magyarországi vezetői kínálatban - valószínűleg a legtehetségesebb, a szocialista pártban pedig szerintem ő az egyetlen kapacitás. Hogy ez paradox? Ilyen ez a kínálat.

Gyurcsány Ferenc liberális kiállása a kisebbségek jogai és a bontás alatt már alig működő jogállam mellett szerintem méltánylandó, bármennyire kontraproduktív olykor. Gyurcsány képviselő meggyőződéses antifasiszta, és ez ma nagy szó Európában.

Gyurcsány Ferenc óriási népszerűtlensége szerintem túlzott és manipulált.

Körülbelül ez a magánvéleményem; a mai helyzetben még azt is helyes őszintén bevallanom, hogy Gyurcsány képviselő nekem személyesen csöppet sem ellenszenves; okos fiú, vannak ötletei.

*

De itt nem pusztán Gyurcsány Ferenc kétszeres magyar miniszterelnökről, a magyarországi balközép korábbi vezetőjéről van szó, hanem arról is, hogy Gyurcsány mint metafora mit jelent a mostani Kelet-Közép-Európában. Meg arról is, hogy ezt a metaforát miként használják az irodalmi trópusok szakemberei, különösen a képes beszédben gyakorlott Orbán poéta, akinek a lírája megérdemli figyelmünket.

A jelentékeny államférfiak köré hurkolódó mítoszokat már nagyon régóta használják történelem- és társadalomértelmezés céljaira, tulajdonképpen azóta, hogy a modern nyilvánosság kialakult. Az első - ma már valamiért enyhén komikussá, groteszkké fakult - ilyen mítosz a Napóleoné volt, amelyet Blake, Byron, Goethe, Hegel, Carlyle halálosan komolyan vett még. A műholdas és kábeltévé elterjedése, az internet egyetemessé válása (s ezáltal az összes médiák küszöbön álló egységesülése) ezt a valamikor hierarchikus mítoszi alakzatot (a hérosz fölöttünk áll, történetének megismerése beavat bennünket a számunkra elérhetetlen hatalmi, auratikus, szimbolikus "felhőrégiók" titkaiba; az arcana imperii, a birodalom [uralom] érinthetetlen rejtelmei azelőtt vallásiak, közelebbről misztikusak voltak, tehát NEM szimbolikusak) démotikussá teszi, azaz plebejussá.

Ez a mítosz ma már éppen azt változtatja eszméből képpé, hogy az államférfi nem áll fölöttünk.

A fölvilágosodás, majd Marx és a pszichoanalízis legitimmé tette "a leleplezés" értelmezési attitűdjét, ennek a politikai éle éppen az effajta politikai mítoszok hierarchikus jellege ellen irányult. Ma már maga "a leleplezés" vált a politikai mítosz alapelemévé, a kritikai racionalitás módszeréből mítoszhulladékká. Az államférfi mítosza a vele azonos magánemberről szóló pletykával keveredik össze, fönnen hirdetve így a "közügyek" kihullását a rohamosan digitalizálódó szimbolikus szférából.

Tekintélyre vágyó államférfiak tekintélyt nem, csak hírhedtséget nyújtó trash tévéműsorokban és trash magazinokban villognak, blogjukban teszik közszemlére gondolatszegénységüket és sajnálatos irályukat, Facebook-oldalukon és honlapjukon kínálják föl a kannibál közízlésnek azokat a kedélyes és bohókás családi fotókat, amelyeket elődeik hatalmas erőfeszítéssel rejtegettek a publikum elől. Izzadt, csapzott középkorú férfiakat látunk futballozás, kocogás, kertészkedés közben, értesülünk kedvenc ételreceptjeikről meg arról, miként vélekednek lányuk udvarlójáról. Világos, hogy ezek az átlagosnak látszó honfitársaink olyasfélék, mint mi magunk, s ha így van, meg kell kérdezni: milyen erkölcsi jogon van hát hatalmuk fölöttünk? Itt nyilvánvalóan TITOK lappang, véli a médiaszemét junkie fogyasztója, aki az istennek se tud lejönni az anyagról. A titoknak evvel a vélelmezésével visszaáll a politikum premodern képe: a hatalom forrása okkult, rejtett és rejtélyes, az igazi hatalom, a hatalom valósága a hatalom színpadias (és szennyesen közönséges, trashy) látszata mögött húzódik meg nyilván. Hiszen azt senki se hiheti, hogy CSAKUGYAN ezek a pöcsök döntenek élet és halál fölött, hát nem?

Gyurcsány képviselő nyilvánosan vállalt és láthatólag szenvedelmesen átérzett (és terjesztett) önképe azért balszerencsés, mert kihívja a mélységesen mély előítéletekből táplálkozó ellentmondást. ' mindenekelőtt self-made man (láthatók a napóleoni, lincolni gyökerek), aki hátrányos körülmények közül a maga intelligenciájával és ügyességével kapaszkodott magasra. Ez a kép egyrészt foglalt, méghozzá Orbán Viktor magyar miniszterelnök által (aki ráerősít a kolbásztöltő, megyei bajnokságban focizó, kisüsti retorikájával, amely az őt jól ismerők szerint totálisan idegen volt az ifjú Viktortól, s ami aztán - a többivel, így az alpári reakcióssággal együtt - ráragadt a "ne hülyéskedj, mert úgy maradsz" ismert sémája szerint). Másrészt ellentmond bizonyos (alkalmasint fölfújt) életrajzi "tényeknek".

Először: Gyurcsány képviselő a nulla pont, a rendszerváltás előtt a KISZ KB titkára volt, tehát az elvetett rendszer egyik vezetője (valójában jelentéktelen funkcionáriusa, akinek nem volt ideje konszolidálni névlegesen magas pozícióját).

Másodszor: Gyurcsány képviselő a "vagyonátmentő" privatizátor prototípusa, dúsgazdag ember, aki a semmiből szerezte mesés vagyonát. Ügyesen, de köztudomásúlag simlisen. (Ezeket az ügyleteket persze szintén eltúlozzák és mocskolják, ami fölösleges.)

Harmadszor: családi-dinasztikus, baráti és politikai kapcsolatai révén - amelyeknek állítólag pártapparátusi, katonai és állambiztonsági leágazásaik voltak - útja eleve simára volt kikövezve.

Mindebből az a részben hamis látszat keletkezik, hogy Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselőnek nem kellett az eszét használnia ahhoz, hogy sokra vigye, ami nem igaz. Persze nem semmiből indult, de kívülről hatolt be az MSZP-be és a miniszterségbe. Ez a finom különbség nem érdekli a közvéleményt, amely szerint Gyurcsány Ferenc kívülállónak és "a legkisebb fiúnak" tünteti föl magát, holott dédelgetett kedvenc volt, akinek nem kellett semmiért megküzdenie, viszont lekötelezettje titokzatos patrónusainak (és matrónáinak).

Gyurcsány önképének másik eleme az, hogy ő értelmiségi. (A szó kelet-európai értelmében is, azaz: lázadó, kívülálló, kritikus, nonkonformista; nem akadémiai bürokrata vagy vaskalapos tanbetyár, hanem a maga útját járó alkotó; s az öntudatlanul átörökített marxista-leninista képzet szerint: "hivatásos forradalmár", nem csekély elméleti affinitással.) Evvel az a baj megint, hogy a szerep egyrészt foglalt, másrészt rendkívül népszerűtlen. Az "értelmiségi" legendának inkább megfelelő személyiségek is széles körű gyűlöletnek és közderültségnek örvendenek hazánkban, az ilyesféle ambíció egy politikus részéről - sajna, sajna - idejét múlta.

Az "értelmiségi" szerep elavulása és a reakciós trendnek megfelelő devalválása úgyszintén a bizalmatlanság kultúrájának következménye. Az "értelmiségi" szerepképzet mindig is fönnállott belső problémája - a kívülállással és lázadással, vagy a lázadás és kívülállás látszatával, netán illúziójával megszerzett tekintély és befolyás - szemrehányásként nehezül a szerep többi föltételezett tulajdonságára is (tudás, kreativitás, eredetiség, autonómia), amelyeket a "posztmodern", relativista (posztstrukturalista) korszellem eredményesen és komolyan lejáratott a "racionális utópia" rokonfogalmával együtt. (Evvel is magyarázható, hogy az értelmiség munka- és életlehetőségeinek épp most folyamatba tett elkobzása nem vált ki semmiféle ellenállást az érintettek halk mekegésén túl.)

Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök önképének sikertelen projekciója teszi őt pszichológiailag alkalmassá arra, hogy a politikai kultúra ellenforradalma, a győzedelmesen revansszellemű jobboldal viszont rávetítse a saját belső életének minden lidércét, s a "Gyurcsány" metaforájában sűríthesse össze mindazt, amit gyűlöl (beleértve azt is, amit hivatalosan gyűlölni vél csupán, mert úgy gondolja, hogy gyűlölni illik, de amit titkon imád: ez az ambivalencia még ízesebbé, tömörebbé, pasztózusabbá, s ezáltal élvezetesebbé varázsolja a metaforát, ráadásul fogékonnyá teszi rá a nem jobboldaliak nagyobbacska halmazát).

Íme a lidércek.

*

1. A kommunista. A "kommunista" ebben az összefüggésben nem a "kádárista" pragmatikust jelenti - egyszer majd visszatérek rá, hogy a "kádárista" terminus miért provinciális és tarthatatlan - , hanem a hagyomány és a soha nem létezett "békebeli" boldog posvány nemzetellenes rombolóját. Ez a kép a II. világháború előtti antikommunizmus tárgytalan öröksége, hiszen a sztálini rendszerek nacionalisták voltak, tekintélyelvűek, családbarátok, nyárspolgáriak, konzervatívak, folklórimádók és művészeti ízlésükben mélyen reakciósak. Az antikommunista képzeletben a forradalmi avant-garde és a szocreál népi giccs egyesül, habár ez a valóságban soha nem egyesült. (Vagy Bauhaus, vagy álkorinthoszi tümpanon. Vagy Kassák, vagy Mikus Sándor. Vagy-vagy. S ez a politikára is érvényes.) Egyesül továbbá a radikális forradalmár és az ellenforradalmi bürokrata. Gyakran az egyikből lett a másik, mégsem ugyanaz.

2. A volt kommunista. Itt az a hipotézis, hogy az illető csak érdekből (pl. karrierizmusból) lehetett a párt tagja vagy aktivistája, hiszen bármilyen eszmében hinni, tehát pl. kommunistának lenni képtelenség (a gyanú gondolata az egyetlen hiteles gondolat). Ezt ugyan cáfolják a kommunistának vélt pártállam ellen lázadó, életüket áldozó kommunisták százezrei, de ezt közösen radírozta ki a népi emlékezetből a pártállam (amely számára minden lázadó "antikommunista" volt, "ügynök", "ellenség", azaz: az ellenforradalmi apparátus ellenfele) és a reakció, amelynek ellenkező legitimációs okokból van szüksége erre a hitregére, szerinte is minden antisztálinista lázadó eo ipso antikommunista, amit "csak" Kronstadt és Barcelona, Budapest (1956) és Prága (1968) cáfol ékesszólóan.

3. A kommunizmus árulója. Az előbb éppen nem létezőnek föltüntetett eszmét önző magánérdekből cserbenhagyó csibész, a nem létezőnek tekintett munkáshatalom puritán képviselőjéből lett milliárdos, haha. Ugyanakkor a liberális-demokratikus kapitalizmus melletti érvek kritikátlan hangoztatása és az ún. pártállami örökség árnyalatlan, liberális és konzervatív szólamokkal való elvetése, az ugyancsak foglalt "demokratikus ellenzék" szóösszetétel kisajátítása, a komoly történeti önreflexiónak a korábbi rendszerre szórt éles szidalmakkal való elodázása, a "diktatúrával" azonosított pártállam egykori (állítólagos) hívének a szóvirágos demokratizmusa úgyszólván mindenkit feszélyez és elégedetlenné tesz.

4. A "baloldali". A baloldalt történetileg az egyenlőséggel, az alávetett osztályok föltörekvésével szokás azonosítani (ez egyszerűsítés, de nem indokolatlan). Az MSZP és Gyurcsány képviselő neokonzervatív-neoliberális politikája (amelyet radikalizálva folytat a nemzeti ügyek kormánya és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, miközben letagadja és káromolja) azonban élesen antiegalitárius. Ezért bele lehet látni Gyurcsány Ferenc politikai-metaforikus alakjába a hagyományos elitek "balos" tönkrealázóját (grófok helyett a suszterinasok diktatúrája stb.), továbbá a népellenes, életidegen, "távoli", "idegenszívű" elitek arroganciájának szószólóját, a proli, vidéki suttyót és az Hermés nyakkendős kozmopolita világfit.

5. A zsidóbérenc. Ki állhat az egyszerre "kommunista" és "antikommunista" vagyon- és hatalomátmentő (akinek a rendszerváltáskor és még jóval utána se volt vagyona, se hatalma, amit átmenthetett volna) "mögött"? No ugye. A szerintem csakugyan penetráns illatú, de büntetőjogilag alighanem megfoghatatlan sukorói afférban szereplő üzletember neve - Joáv Blum - önmagában is talált kincs. Az a mitológiai tény, hogy a nemzetközi sajtó barátságosabb lett volna Gyurcsánnyal, mint Orbánnal (valójában a nemzetközi sajtó egyszer s mindenkorra "a hazug" szinonimájává tette Gyurcsány nevét az őszödi beszéd kiszivárogtatása után, s annak idején a jobboldali sajtó Magyarország lejáratásával vádolta az akkori miniszterelnököt - joggal - , akárcsak jobboldali utódát ma a balközép médiák maradványai, szintén joggal), annak bizonyítékául szolgálna, hogy a nemzetközi zsidóság a magyarországi hivatalos "baloldal" híve, aminek egyébként semmi jele. Ha ez így lenne, Gyurcsányt és Mesterházyt interjúvolnák, nem e sorok íróját s más magánszemélyeket. Mindennek a föltételezéséhöz az kellene, hogy "a nemzetközi zsidóság" (van ilyen?) kezében legyen a nemzetközi munkásmozgalom, a nemzetközi nagytőke és a nemzetközi sajtó. Ezt ebben a durva formában talán senki nem hiszi, de annyira mégis, hogy az ilyesmire való szüntelen célozgatás nem veri ki a biztosítékot. Az, hogy a jelenlegi kormány a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány megszorítási politikáját követi (csak sokkal durvábban), nem ellenbizonyíték, hiszen ez a kormány nem jószántából sanyargat, hanem a nemzetközi tőke (és í. t.) nyomására. Gyurcsány föltűnő filoszemitizmusa, homofíliája, cigánybarátsága, antirasszizmusa - a mindent önző érdekekkel magyarázó korszellem szemszögéből - szintén nem kóser, vagyis nagyon. (A magyarországi mérsékelt, polgári balközép még nem tudja, hogy a "nyugatos fejlődés" pozitív bakelitpolitológiai panelja már ötven éve nem politikailag korrekt, hanem szalonrasszista előítélet, a feminizmus és a mélyökológia iránti közöny pedig ugyancsak elhajlás. Így hát evvel NINCS baj. A nemzeti jobboldali sajtó úgy tudja, a neoliberalizmus politikailag korrekt. Magyarországon talán, de jobb helyeken éppen ellenkezőleg, maga az ellenség, amit jobb emberek csak megvethetnek.)

6. A globalista. Annak ellenére, hogy Gyurcsány mint nagyvállalkozó annak a nemzeti és ipari tőkének a képviselője, amelyet a konzervatív jobboldal elvileg elismer és támogat (szemben a spekulációs és a transznacionális nagytőkével), "nyugatos" szövegei miatt a neoliberális globalizációval azonosítják. Természetesen figyelmen kívül hagyják, hogy a globalizáció nem volt spontán folyamat, hanem a vezető nyugati államok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek közigazgatási és törvényhozói lépéseinek következménye: a hidegháborús egyensúly fölbomlása után új szabályozásokkal - a multinacionális tőkének mint az állammal és a nemzetközi hatóságokkal egyenrangú törvényhozó-szabályozó, azaz politikai tényezőnek az elismerésével - próbálták létrehozni a kereskedelmi békét, illetve elválasztani a tőkét a nemzetállami keretbe rekesztett szociális problémáktól; ez tette lehetővé a munka exportját az olcsó bérű országokba, a kibújást a nyugaton és északon elterjedt szociális, alapjogi és ökológiai szabályozások alól, aminek az a folyománya, hogy ezek a vívmányok nyugaton és északon is veszélybe kerültek az észvesztő konkurencia, a demográfiai és migrációs problémák - s a velük együtt járó rasszizmus és etnicizmus - miatt. Gyurcsány és a balliberális publicisztika "globalizációs" retorikája valaminő nemzetközies "nyitottsággal" asszociálja a globalizációt, ami szimpla félreértés. Ez viszont alkalmat nyújt rá a nemzeti jobboldalnak, hogy a nyitottság lezseren szabadelvű képzetkörét a globalizáció katasztrófájával azonosíthassa.

7. A liberális. Ez a kép csak arra szolgál, hogy kimutathassa: (a) Gyurcsány nem autentikus szocialista, (b) leszerepelt hagyományt folytat, (c) kozmopolita-nemzetidegen, (d) liberalizmusa ellentétben áll a "szemkilövetős" rendőrállami módszereivel; és csakugyan; (e) már csak személye is bizonyítja, hogy a baloldal = liberális, ergo nincs köze az alsóbb néposztályokhoz, vulgo a néphez. Az MSZP politikailag még nem, de kulturálisan ("identitáspolitikailag") máris (vagy már megint) viszolyog Gyurcsány személyében a liberális "típustól".

8. A hazug. Ez az epitheton ornans abból a banális tényből keletkezett, hogy Gyurcsány Ferenc - elődeihez és utódaihoz hasonlóan - "baloldali", azaz népjóléti, újraelosztási, "szociális" ígéretekkel került hatalomra, majd fiskális szigorral, megszorításokkal, leépítésekkel kormányzott. Ezt teszi mindenki. Ám Gyurcsány ezt óvatlanul elismerte balatonőszödi hírhedt beszédében, amiről azt hitte, hogy titokban maradhat. Ezt a triviális politikai stiklit immár örökre az ő személyével azonosítják, holott mind Horn Gyula, mind Orbán Viktor (második) kormánya sokkal messzebb ment saját választási programjának elvetésében, mint Gyurcsány (második) kormánya. Ámde a metafora kijegecesedett, s kit érdekelnek ezek a kontrasztok?

9. A keresztapa. Gyurcsány a szocialista párt helyi báróinak, harámbasáinak, kiskirályainak és táblabíráinak segítségével vette át pártja vezetését; az a látszat, hogy "lenyomta" őket, pedig őt csak az élre röpítették, ám megtartották a valódi hatalmat, és elszabotálták minden elképzelését. Ugyancsak az terjed, hogy ő védte az MSZP korrupt helyi tisztségviselőit, holott ezek ügyet se vetettek rá, nem is vették komolyan. Most pedig a megmaradt helyi bárók, harámbasák stb., illetve az apparátus csonkjának kissé bágyatag funkcionáriusai megkettőzik Orbán harcát Gyurcsány ellen - Az Orrszarvú harcát a Zsiráffal -, és a Fidesz-KDNP-től semmivel sem elmaradva helyezik ezt politikájuk középpontjába. Egy mindenki ellen: ez Gyurcsánynak adrenalin-, tesztoszteron-, hidrokortizoninfúzió, vitamininjekció, kokainszippantás-sorozat, hordónyi energiaital, hiperdopping. Ez a neki való helyzet. ' a legélénkebb, legelevenebb céltábla a legújabb kori történelemben.

*

Gyurcsány Ferenc azt hitte, talán még ma is azt hiszi, hogy ő irányítja a politikáját, ő az aktív fél, pedig a balvégzet őt bűnbaknak és áldozatnak jelölte meg. Gyurcsány Ferenc passzívan sodortatik a nemzeti história hullámain, magányosan, értetlenül és meg nem értetten, körülvéve a többségi gyűlölet és a kisebbségi rajongás csalékony sugárkoszorújával. Ez a sok tekintetben ravasz, agyafúrt, gátlástalan és erőszakos státusférfiú megdöbbentően naiv. Magára vonja a korszellem minden nyilát. Más képpel élve: üres vetítővászon ő, amelyre sugározzák a kortársi ressentiment logikailag ugyan ellentmondásos, de mindenkinek meghitten ismerős összefoglalását, ő a theme song, ő a stáblista; főszereplő az előzetesben - de a trailer főszereplőjét lepuffantják a voltaképpeni film végén. Meg van jelölve a balsors bélyegével. A szerencse kegyeltjét lesújtja a hübrisz.

Mi a Gyurcsány-metafora lényege?

Pontosan az, ami a kései modern kor - XX. és XXI. századi - szélsőjobboldalának középponti mondanivalója: az, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus valamiképpen azonos. Mindkettő tartalmazza a fölvilágosodás és az emancipációs törekvések, a "varázstalanítás" elemeit, mindkettő elveti a "természeti" hierarchiát, és történelemmel helyettesíti, mindkettő rokona a modern filozófia és az egzakt tudományok rációfogalmának. Így a szélsőjobboldal magához tudta és tudja vonzani az antiliberális baloldalt és az antiszocialista szabadelvűséget. A kapitalizmus és a kommunizmus "azonossága" a tagadhatatlan párhuzamok ellenére is hazugság, mint ahogy hazug az a látszat is, hogy az Európában mindenütt sikeres szélsőjobboldal (és itt nem csak a többé-kevésbé marginális, nyíltan fasisztoid mozgalmakra kell gondolni...) valaminő "harmadik utat" keresne kapitalizmus és kommunizmus között, ahogyan azt már az első világháború óta hirdeti. (Előzményekkel.) Ámde az igaz, hogy a jobboldal - elvetve a polgári emancipációs és fölvilágosító hagyományt - a történelemtől készül visszatérni a természeti különbségek, "rangsorok" politikájához, a represzszió moralizálásához, s ehhez használja mind a hagyományos polgári politikával szembeni antikapitalista fönntartásokat, mind az egyenlőségtől és közösségtől rettegő antikommunista előítéleteket, de mindig egyszerre. Amint Nagy N. Péter erre helyesen figyelmeztetett, a fő ellenség a jobboldalon 1968: ezt úgy lehet ma már föltüntetni, mintha benne liberális és kommunista mozzanatok egyesültek volna (történetileg, ténybelileg ez marhaság), mintha a "szabadosság" ellen kellene itt küzdeniük. A szabadság "szabadosságnak", azaz káosznak, "anarchiának" minősítése már a XIX. századi reakciós, elsősorban katolikus-ultramontán sajtó propagandajelszava volt, de megint jól beválik.

"A kommunista nagytőkés", aki egyben liberális demokrata és hangos antifasiszta, eszményi célpont. Alkalmas mindenfajta emancipációs törekvés befeketítésére. A magyarországi liberálisok attól tartanak, hogy a liberalizmus újjászületését akadályozza. A rendszerkritikai baloldal attól fél, hogy szociális és egyenlőségi törekvéseit kompromittálja. A Magyar Szocialista Párt attól szorong, hogy elvágja apparátusi, regionális és nemzedéki gyökereit. Gyurcsány a leghatározottabban (és sokunk számára rokonszenvesen) elveti az 1989 előtti rendszert és a "kádárizmust", 1956 forradalmával, Nagy Imrével azonosítja magát, a demokratikus ellenzékre hivatkozik, tehát a latens pártállami, apologetikus legenda - az MSZP egyik erőssége, hiszen a kudarcot vallott rendszerváltás helyett diszkréten, "ráutaló magatartással" a sikeres, jólétet és biztonságot nyújtó, többé-kevésbé puha diktatúrához kapcsolódik kimondatlanul, innen a "szakértelem" egykori illúziója - szimbolikus ellenfele, az utált és megvetett rendszerváltás bajnoka. Visszatérést hirdet 1989-hez, ami rossz taktika (hiszen hátrafelé mutat, nem előre) és rossz stratégia, hiszen a rendszerváltás rendszere csakugyan megdőlt. Így Gyurcsány minden remélt szövetségese tehertételnek tartja őt. (Ebben a történelmi véletlen szegény Schiffer Andrásra, az LMP országgyűlési képviselőcsoportjának vezetőjére az átejtett balek szerepét osztotta.)

Gyurcsány Ferencet átengedik a jobboldal bosszújának. Pöre akkor is a baloldal pöre lesz, ha minden baloldali áramlat "elhatárolja magát" tőle. Mint látható volt, én se javasolnám, hogy Gyurcsány Ferenc vezesse az országot vagy akármit. De én sejtem, hogy a Gyurcsány-pör tragédia (no jó: tragikomédia) lesz a hazának, s nem pusztán azért, mert "eltereli a figyelmet fontosabb kérdésekről". Hanem azért, mert diadala lesz a babonának, amely elpusztítja Európát. Legitimálni fogja bármiféle demokratikus ellenállás szétzúzását.

Viktimológiai eset - Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselő sajnos alkalmas rá, hogy azt csinálják vele, amit szándékoznak. S nem tagadhatom, hogy sajnálom őt. Érdekes ember, adott valami színt a progresszív politikáról folytatott vitáknak, s óriási hibái és bűnei ellenére van benne valami ártatlan: ahogyan mit sem sejtve kínálja föl magát a valódi sötét erők - ezek között a "szocialista" színezetű érdekcsoportok - félelmetes rosszindulatának és kárörömének, ez részvétet ébreszt, amelynek semmi köze a politikához, még az ő ellentmondásos karakteréhez se. Tönkremegy valami eleven, s ezt érző szívű nézőnek borzasztó látnia.

A fene megette az egészet.

Neked ajánljuk