Verdes Tamás

Számmisztika

A kormány új fogyatékosságügyi, intézménytelenítési stratégiájáról

  • Verdes Tamás
  • 2011.05.26 00:00

Publicisztika

A kormány társadalmi vitára bocsátotta a fogyatékos személyeket ellátó nagy létszámú intézmények kitagolásának koncepcióját. Ezzel a magyar kormányok 1998 óta adósak, akkor döntött ugyanis az Országgyűlés arról, hogy a 100-200 főt befogadó nagy létszámú tömegintézményeket meg kell szüntetni, és helyettük emberhez méltó életkörülményeket nyújtó szolgáltatásokat kell biztosítani a fogyatékos állampolgárok számára.

Egyetlen kérdésre kell jó választ adni: mit kell tenni annak érdekében, hogy a fogyatékos személyeket ne intézetekbe zárjuk el, hanem a szomszédságunkban, a közösségben éljenek? A válasz - persze jócskán leegyszerűsítve - a következő: be kell zárni az intézeteket, és olyan lakhatási szolgáltatásokat kell létrehozni, amelyek kicsit sem hasonlítanak az intézetekhez, és szinte megkülönböztethetetlenek azoktól a lakásoktól, házaktól, amelyekben az emberek - mint feltehetően az olvasó is - általában laknak. Vajon a kormány válasza megfelelő-e?

Az intézet attól intézet, hogy abban emberek bizonyos homogén csoportja él együtt, és tömegesen záródik ki a hétköznapok világából. A szakirodalomban általában 20- 30 fő felett már intézetnek tekintik az ilyen lakhatási szolgáltatásokat. Ott, ahol ennyi - valamely azonos csoporthoz tartozó - ember él együtt, az élet bürokratizálódik, a mindennapok üzemszerűvé válnak, a személyes igények háttérbe szorulnak, a személyességnek és a kölcsönösségnek alig marad tér. Ezért egy jó koncepciónak feltétlenül figyelmet kell fordítania két dologra: először arra, hogy kizárja annak a lehetőségét, hogy egy épületben vagy lakótérben túlságosan sok ember zsúfolódjon össze, másodszor pedig arra, hogy az együtt élő kisszámú embercsoport heterogén legyen; például ne csak súlyos fokban fogyatékos személyek éljenek együtt. Minél kevesebb és egymástól minél inkább különböző ember él közösen, annál nagyobb tér nyílik a személyességnek és a normális, hétköznapi életnek.

Ha a fentiek fényében vesszük szemügyre a kormány által előterjesztett stratégiát, csalódunk. A kormány ugyan lehetővé teszi, hogy akár egy fő fogyatékos személy is élhessen egy lakásban, de azt is megengedi, hogy a rendelkezésre álló költségeket akár 50 fős, lakócentrumnak keresztelt intézetek létrehozására használják fel. Továbbá az egyes lakhatási formákat a jövőbeli lakók fogyatékosságuk súlyosságának függvényében vehetik igénybe; vagyis a koncepció az 50 fős lakócentrumokat főként a súlyosan, halmozottan fogyatékos - vagy annak minősített - személyek lakóhelyéül képzeli el. A kormány képviselői rendre számmisztikának minősítették az 50 fős létszámhatárra vonatkozó szakmai és civil kritikákat. Elismerve, hogy a jó lakhatási szolgáltatásnak - mivel humán szolgáltatásról van szó - nehezen meghatározhatók az objektív, számszerű kritériumai, biztosan tudjuk, hogy ilyen létszámú együttélés esetében az intézeti életvezetés minden káros hatása jelentkezni fog. Nem véletlen, hogy a kormány egyetlen tudományosan megalapozott érvet sem tudott felvonultatni álláspontja mellett, ilyen ugyanis - legalábbis tudomásom szerint - nincs. Egy alkalommal a Nemzeti Erőforrás Minisztérium munkatársa a lakócentrumok létrehozásának szükségességét szervezési, logisztikai okokkal indokolta, például azzal, hogy a legsúlyosabb fogyatékossággal élő személyek ellátásához szükséges orvosi eszközöket és az ezekre rászoruló személyeket egy helyen koncentrálni a lehető leginkább költséghatékony megoldás. Az érv - mivel a takarékoskodás szándékának látszatát kelti - akkor is jól hangzik, ha az intézetek létrehozásának majd hetvenéves argumentumaiból táplálkozik, de a nemzetközi tapasztalatok alapján és szélesebb közgazdasági keretbe helyezve ez a feltevés legalábbis erősen vitatható. Mindenesetre a kormány által is hivatkozott - és mindenki által osztott - társadalompolitikai elvek, nemzetközi egyezmények és szaktudományos források alapján éppen az ellenkezőjét várnánk annak, mint amit a stratégiában olvasunk. Tegyük fel a kérdést: miért a csökönyös ragaszkodás egy védhetetlen tervhez? Mi végre egy olyan stratégia, amely a címében jelzett célokkal ellentétes fejlesztések és beruházások alapdokumentuma lehet? A választ nem ismerem, de három lehetséges - és egymást sem kizáró - hipotézist szeretnék felvetni.

*

Lehetséges, hogy a kormány szakértői és munkatársai azon az állásponton vannak, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos személyek számára az a legjobb megoldás, ha nagy létszámú intézetekben élnek - és szélsőségesen "liberális", egyoldalúan csak az emberi jogok diskurzusa felől érvelő, ráadásul drága megoldásnak tartják a tudományos tényekkel alátámasztott javaslatokat. Ebben az esetben egy olyan, nehezen körülírható és ki nem fejtett ideológiáról lehet szó, amely a szocialista paternalizmusból és a máig élő totális intézmények diskurzusából táplálkozik: a fogyatékos személyeket afféle megszelídített, szülői gondoskodásra szoruló, elsősorban orvosi eszközökkel kezelendő "beteg gyermekeknek" tekinti, és továbbra is a társadalomból való eltávolításukon gondolkodik. Ebben az ideológiai közegben a fogyatékosság elszigetelésének valóban nincs alternatívája.

A másik lehetséges magyarázat szerint a koncepciót valójában nem a kormány, hanem az őt fogságban tartó érdekcsoportok írják, a minisztériumi bürokrácia pedig ezeket az érdekeket szolgálja ki. Egyfelől a tömegintézmények vezetőinek egy befolyásos csoportjáról - de semmiképpen sem az összes intézetigazgatóról (!) - lehet szó, akik saját státusuk és hatalmi potenciáljuk megőrzése érdekében, és persze világlátásukhoz híven igyekeznek meggyőzni a kormányt arról, hogy a fogyatékos állampolgárokat elszállásoló intézeteknek nincs alternatívájuk, és sokkal inkább az intézmények fejlesztésére, mintsem kiváltásukra kell összpontosítani a forrásokat. Ez lenne a modernizáció diskurzusa, amelyhez - másfelől - az intézmények fenntartói, vagyis a megyei önkormányzatok csatlakoznak. A megyei önkormányzatok funkcióinak rendszerváltás utáni kiüresedése abban teszi érdekeltté őket, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak meglévő "birtokaikhoz", amelyek után központi forrásokhoz vagy finanszírozható státusokhoz jutnak. Végül a helyi önkormányzatok érdekeltsége sem tagadható: a leszakadó régiók kistelepülésein a 100- 200 főt ellátó intézetek adják a legstabilabb munkahelyeket. Az intézetek lebontásának és decentralizálásának terve egzisztenciális félelmet kelthet, és a helyi munkaerőpiac megroppanásával való fenyegetés lebegtetése sokat nyomhat a latban a döntéshozók előtt. Egy, a TASZ-nak név nélkül nyilatkozó egykori országgyűlési képviselő ezt a helyzetet így összegezte: "A településnek az az érdeke, hogy minél több állami munkahely legyen, és az intézetek sok embernek adnak munkát. A polgármesternek az az érdeke, hogy ezeket a munkahelyeket ne bolygassa meg. És hát a polgármesterek sokszor ott ülnek a parlamentben, ez sajnos nem összeférhetetlen. Az intézmények megszüntetése elleni érdekek így megjelennek az Országgyűlésben, ahol ezek a dolgok már szavazás előtt elbuknak. Az önkormányzati ellenlobbi létezik, és nagyon erős. A parlament ekkor nem a fogyatékosok országos, hanem a helyi településen dolgozók partikuláris érdekeit képviseli. Ebben nem voltak pártpolitikai véleménykülönbségek, erről igazi, láthatatlan konszenzus volt mindig is."

A harmadik lehetséges hipotézis szerint a koncepció konkrét szakmai tartalma, a fogyatékos személyek életminőségére gyakorolt hatása sokadrangú kérdés a kormány számára. Ebben az esetben a pénzről, és csakis arról van szó. Az egyetlen biztosan rendelkezésre álló fejlesztési forrás ugyanis az Európai Unió kasszájából érkezik, a pályázatokat pedig a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség írja ki. 2009 őszén már volt egy sikertelen pályáztatási kísérlet: ekkor a kiírt pályázatok arra is alkalmasak voltak, hogy az intézetek megszüntetése helyett akár 150 fős új intézeteket építsenek, illetve felújítsák a lebontásra váró tömegszállásokat. A pályázat kiírását igen széles nemzetközi civil és tudományos összefogás akadályozta meg, az akkori kormány pedig kínos helyzetbe került. Az NFÜ ekkor feltette a kezét, és jelezte: a pályázatok kiírására mindaddig nem kerülhet sor, amíg a kormány elő nem rukkol egy világos és egyértelmű stratégiai dokumentummal, amely tisztázza a vitás kérdéseket. A stratégiának azért kell tehát elkészülnie, mert különben a rendelkezésre álló legalább tízmilliárd forint értékű forrás maradhat a brüsszeli kasszában. Érthető, ha a kormány el akarja kerülni a fiaskót, és le akarja hívni a pénzt. Ha a rendszer igazi reformjára a vitatott koncepció nem is, a pénzek lehívására minden további nélkül alkalmas. (A témában lásd kétrészes írásunkat: Amikor nem a pénz kevés, Magyar Narancs, 2011. február 10. és Felelősség nélkül, 2011. február 17.)

*

A dokumentum nyugatos terminológiája mögött a túlgondoskodás és az elzárás konkrét és megszelídített stratégiája olvasható, amely a konkrét fejlesztéseknél - akár a jogalkotó szándéka ellenére is - azt eredményezheti, hogy egy 150 fős intézet helyére három ötvenfős centrumot építenek fel - ami pedig fából vaskarika. A helyi és a megyei önkormányzatok ennek révén helyben tarthatják a munkahelyeiket, az igazgatók továbbra is jelentős embertömeg felett uralkodhatnak. A fogyatékos állampolgárok pedig ugyanott és ugyanúgy élnek tovább, ahogyan eddig. Még akkor is, ha ezután minden épületben lesz lift, a szobákban televízió és fotocellás ajtó, és talán még új plüssmacira is futja. Az európai polgárok pénzéből.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Kinek a kultúrája?

Öt és fél év működés után megszűnik a Dunszt.sk szlovákiai magyar kulturális portál. A főszerkesztő kifáradásról és strukturális nehézségekről beszél, de politikai és társadalmi kérdések is felsejlenek a háttérben.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.

Kiáll-e?

  • A szerk.

Az előválasztás utáni kínos bénultságot levetkőzve mintha a feltámadás jeleit mutatná az ellenzék kampánya.

„Nagyon nagy vita”

Orbán Viktor január 14-i, idei első rádióinterjújának utolsó témája a „gyermekvédelmi népszavazás” volt. Az interjúban a pedofília először kontrasztként jelent meg: „van az a jelenség, hogy a gyerekeink ki vannak téve szexuális ragadozóknak” – mondta a miniszterelnök. Majd pedig a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „most egy másik jelenségről beszélünk, aztán hogy ez elvezet-e a pedofíliához vagy nem, erről van egy nagyon nagy vita, de ezt én most nem tartom fontosnak”.

A szelíd forradalom

A múlt év végére az Alaptörvény lecserélése az egyesült ellenzék egyik legfontosabb, de mindenképpen a legjelképesebb választási ígéretévé lépett elő. A kezdeti kérdést – lehetséges-e egyáltalán egyszerű többséggel alkotmányozni? – felváltotta az annak mikéntjéről folyó nyilvános eszmecsere.