Publicisztika

Most vegyem sorra, hol torzítja el szisztematikusan a vitában elhangzott állításaimat és érveimet Lévai Júlia, vagy kérdezzem meg pontról pontra, mitől olyan biztos a kinyilatkoztatásaiban? Nagyon nem fűlött a fogam egyikhez sem. Aztán egyszerre csak rájöttem, miért esik sokkal inkább nehezemre szóba állni Lévai Júlia vitastílusával, mint Tomcatével. Azért, mert Lévai Júliával legalább az alapdolgokban elvileg egyet kellene értenem - miközben majdnem ugyanaz a bajom vele, mint Tomcattel.

Mérő László két héttel ezelőtti írásából (Szóba állás, 2009. április 9.) számomra egyértelművé vált, hogy a "vitatkozzunk-e nácival" kérdésében vele ugyanúgy nem lehetne konszenzusra jutni, ahogyan annak tárgyában sem, hogy mi is áll szemben itt mivel. Az antirasszista világnapon megrendezett "matematikus-náci" párbeszédnek ugyanis sokak számára épp az volt az egyik legrémisztőbb tanulsága, hogy egyáltalán nem fogalmazódtak meg a két világnézet különbségei. Ez pedig azért fontos, mert a média szélesebb nyilvánosságában is ez jelenti a legnagyobb hiányt. Mérő nem áll egyedül azzal, hogy egyszerűen stílusbeli, viselkedésbeli eltérésként magyaráz valamit, ami pedig az élet legfontosabb tényezőinek alapértelmezéseiben tér el. Ráadásul nála ami nem "ütés", az mintha nem is minősülne agressziónak, és ez analóg az igazságszolgáltatás tehetetlenkedésének hátterével. Mérő ezzel épp a saját eszközét, a gondolat erejét becsüli alá, amitől végképp érthetetlenné válik, hogy akkor miért akar mindenáron vitatkozni.

Magyar Narancs, 2009. március 19. Nem tudom, hogy milyen korosztálynak szánják a Narancsot, de amikor Pete Péter cikkét elolvastam, arra gondoltam, hogy esetleg gyerekeknek.

A Bajnai-kormány ismertette hevenyészett programját, mely úgy készülhetett, hogy az elmúlt hetek, hónapok, évek reformelképzeléseit beledobálták egy mixerbe, jól összerázták, aztán az egészet kiöntötték egy nagy asztalra, és nekiálltak válogatni. Van, amit már kiválogattak, mint a 13. havi izék meg a gázártámogatás eltörlését, némi adótoszogatást, de még most is válogatnak. Épp ezért most nem erről fogunk írni, az ördög úgyis a részletekben lakik. Drukkolunk, hogy az öszvér kormány - kipróbált menedzserek a pénzes, pártdelegáltak a kevésbé pénzes tárcáknál, plusz a biztonságos szex a parlamentben - bejöjjön. Hisz az elképzelés még egy hete is olyan életképesnek tűnt. Ezen a héten már nem annyira.

A miniszterelnök-jelölés folyamatára könnyű azt mondani, hogy a racionalitás teljes csődjével van dolgunk. Azonban az államnők és -férfiak által generált abszurditás légkörét kihasználva hadd ragadjam meg az alkalmat e processzus elemzésére, mégpedig a játékelmélet segítségével. Ennek a megközelítésnek persze vannak korlátai, hogy mást ne mondjak, azt feltételezi, hogy a résztvevők képesek átlátni a probléma szerkezetét.

Brüsszel legbejáratottabb közhelye, hogy az Európai Uniónak jót tesz egy kis válság: először összeesik, mert a soktagú, sokérdekű közösségnek nincsen erős központi irányítása, aztán, tanulva a krízisből, új intézményeket növeszt, hogy a legközelebbire már okosabban reagáljon. Így vezettek a hetvenes évek gazdasági válságai az egységes piachoz; a balkáni háborúk a közös kül- és biztonságpolitikához; a bővítés az alkotmányos szerződéshez. Maga az unió a világháború káoszából született. Minden válság új alkalom a fejlődésre.

Népszavazási szabályozásunk semmire se jó, hacsaknem arra, hogy időnként megmutassa, a parlamenti politikai elit mit gondol a t. választópolgárról. Így van ez most is, amikor Seres Mária az országgyűlési képviselők költségtérítésének számlához kötöttségét szeretné megszavaztatni - ha már a parlamenti képviselők képtelenek arra, hogy e lakosságirritáló gyakorlaton a törvényhozás szokott keretei között, jogállami módon változtassanak. Az aláírások - több mint 600 ezer - összegyűltek, a parlamentnek nincs más lehetősége, csak elrendelni a népszavazást.

Magyarországon beköszöntött 1979. Nem mintha egy újabb Termelési-regény jelent volna meg, nem született minisztertanácsi határozat a cigány lakosság helyzetének javításával kapcsolatban, és a magyar miniszterelnök sem tárgyal már Kuvaitban légügyi, egészségügyi és tájékoztatásügyi egyezményekről.

Tíz évvel ezelőtt a magyar a kelet-európai népség legelején volt. Azon gondolkoztunk, hogy ha rendesen szembenézünk a lehetőségekkel, akkor nem az a kilátás, hogy olyanok leszünk, mint Ausztria. Az bénázás lett volna. Finnország, Írország volt a példa. A Győr-Székesfehérvár-Budapest háromszög éppen az Isztambul és München közötti térség központja kezdett lenni. Pezsgés, gazdagodás, jólét. Akkor még azon gondolkoztunk, milyen gáz, hogy nehezen megy át a momentum a keleti felébe az országnak. Ha!

"Tényleg itt most nekem az a feladatom, hogy azt mondjam, hogy nagyon, nagyon sajnálom, elnézést kérek, hogy ha valakit ezzel megbántottam." Hivatalos közleményén túl az ATV-ben e szavakkal kért elnézést, és vonta vissza a cigánybűnözésre vonatkozó megállapításait Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.

A március végi lázas miniszterelnökjelölt-keresés közepette csekély visszhangot keltett, hogy Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere egykori munkahelyi főnöke társaságában bemutatta a Cséfalvay Zoltánnal közösen szerkesztett Jövőkép című tanulmánykötetet. A langyos fogadtatás azért is meglepő, mert mégiscsak a Fidesz gazdasági alapprogramjáról van szó.

Elég régen kellett ahhoz születni - és a csapás e sorok íróját is ér-te -, hogy találkozzunk aratócsapattal. Meg cséplőbandával. Gyerekkoromban, a negyvenes évek vége felé Mikes nagyanyám kuncsorbai tanyáján töltöttem a nyarakat. Ott láttam a kaszásokat, a marokszedőket, amint gyalogosan vonszolták magukat a dűlőn, motyójukat a vállukra akasztva - kivétel nélkül mezítláb. Munkájuk végeztével rakodták a szekeret, és hordták a szérűre a keresztbe rakott búzát. Aztán húzta a dűlőn a traktor a cséplőgépet. Beálltak a hegynyi asztag mellé, felrakták a gépekre a hosszú szíjat, s kezdődött a cséplés. A népes csapat tagjai délben sebtében bekapták az ebédjüket, s eldőltek a kazal árnyékában, pár percet aludni. Holtfáradtan. A búza zöme pedig elvándorolt Fegyvernekre: beszolgáltatás. Kun István

"Leopárdok törnek a templomba és kiisszák az áldozati edényeket; ez mindegyre megismétlődik; végül már előre kiszámíthatóvá válik és része lesz a szertartásnak." Franz Kafka, mint ez a megállapítása is mutatja, antropológusnak sem volt utolsó. Ehhez nem kellett messzi tájakon terepmunkát végeznie, hiszen az előző századforduló Prágájában, vallási kultúrák metszéspontjában élt, ahol a judaizmus, a kereszténység, a modernizmus mitológiáinak különböző válfajait volt alkalma megtapasztalni. (Így például tucatnyi lakhelyének egyikéből az ablak közvetlenül a szomszédos templomba nyílott.) Egyszerre résztvevőként és kívülállóként érzékelte ceremóniáikat, így a rituálisan ismétlődő leopárdlátogatásokat is. Tillmann József

Kedves Olvasóink, büszkén tudatjuk önökkel, hogy kollégánk, Somlyódy Nóra a napokban Csengery Antal-díjban részesült. E díjat a Fővárosi Közgyűlés ítéli oda a főváros ügyeiről szóló "magas színvonalú, hiteles, pontos, tárgyilagos és gyors tájékoztatásért".