"Leopárdok törnek a templomba és kiisszák az áldozati edényeket; ez mindegyre megismétlődik; végül már előre kiszámíthatóvá válik és része lesz a szertartásnak." Franz Kafka, mint ez a megállapítása is mutatja, antropológusnak sem volt utolsó. Ehhez nem kellett messzi tájakon terepmunkát végeznie, hiszen az előző századforduló Prágájában, vallási kultúrák metszéspontjában élt, ahol a judaizmus, a kereszténység, a modernizmus mitológiáinak különböző válfajait volt alkalma megtapasztalni. (Így például tucatnyi lakhelyének egyikéből az ablak közvetlenül a szomszédos templomba nyílott.) Egyszerre résztvevőként és kívülállóként érzékelte ceremóniáikat, így a rituálisan ismétlődő leopárdlátogatásokat is.
A történeti képződmények alakulását a jelenben átlátó transzparens kafkai szemlélet érvényét itt az elmúlt két évtized vallási fejleményei messzemenően alátámasztották. Környezetünkben mintegy gyorsított és rövidített változatban mutatkoztak meg a vallástörténetből jól ismert jelenségek: a "new age" szinkretikus zanzájának kibontakozása (a tarka zagyvalékkal szerves egységben, a tősgyökeresnek tekintett táltosfantazmák és más egyéb neosámánista sármok), akárcsak a "történelmi egyházak" átszíneződései - az ígéretes (újra)kezdésektől az elborulás felé tartó, egyre erősebben érzékelhető tendenciákig.
De nemcsak a helyi, hanem a katolikus világegyházban esett legújabb fejlemények is Kafkát igazolják (nem mintha mindahány más vallásban és felekezetben nem történne ilyesmi időről időre). Ezúttal egy püspöki rangú, hitvalló antiszemita agyhalálnokkal jeleskedő testvérület és hason szellemű, talibán szelídségű "tradicionalisták" lettek részei a fent leírt szertartásnak. (Richard Williamson holokauszttagadó püspök és a lefebvristák kiközösítésének megszüntetéséről lásd cikkünket: Vissza a karámba, Magyar Narancs, 2009. február 5.) Róma püspöke által "az "anyaszentegyház" kebelére ölelt társulattal tényleg leopárdok törtek a templomba: tagjait - amint azt Karin Priester kutatásai feltárták - kiterjedt és bensőséges kapcsolat fűzi a szélsőjobboldalhoz.
A "keresztények egysége" örvén az áldozatot - ezúttal áldozatok millióinak emlékét - meggyalázó aktus botránya túlmutat az eset egyszeriségén: a leopárdok látogatásának szertartásrendjét, az intézményes kereszténység történeti korrupcióját mutatják. (A botrány dimenziói láthatólag meglepték Róma püspökét, aki a napokban nyilatkozatot tett közzé, amelyben értetlenkedésének ad hangot, magyarázkodni próbál - majd támad és vádol. Az egykor kiváló teológus elme, akinek a 60-as években tartott, A keresztény hit címmel magyarul is megjelent egyetemi előadásai revelációként hatottak (e sorok írójára is), ma a tetteire érkező reakciók kapcsán ilyen mondatokat ír: "az a benyomása az embernek, hogy társadalmunknak szüksége van legalább egy olyan csoportra, amellyel szemben nem kell toleranciát tanúsítania, amellyel kapcsolatban nyugodtan szabadon engedheti gyűlöletét". Azaz a gyűlölettel szemben védtelenek és kiszolgáltatottak a "tradicionalista testvérek", s az ő pápista szövetségeseik, akik így a többséggel szemben az igazhitűek együttérzésére igazán méltó kisebbséget képezik. Hasonló mélységű és szellemiségű érvelést a magyarországi "nemzetvédők" köréből lehet hallani.
Mindazonáltal a probléma nem pusztán a jelenlegi római püspök milyensége, akiről a minap egyik vatikáni kollégája állapította meg, hogy "out of touch with the real world".
Kontrasztban a kezdetekkel
Nem elengedhetetlen Kafka éleslátása, sem különösebb jártasság az egyháztörténetben ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: a katolicizmus hierarchiája, élén az "Apostoli Szentszékkel", sokkal inkább az Imperium Romanum intézményeinek jegyeit, mintsem az apostolok evangéliumi közösségének karakterisztikumait viseli magán. Ehhez elég az evangéliumok valamelyikét összevetni vatikáni híradásokkal. Vagy tekintetbe venni történetének eredetét: a kereszténység ugyanis, akárcsak a buddhizmus, eredendően nem vallás, ám az idők során mindkettő magára vette a vallásokra jellemző jegyeket. A széleskörűen elterjedt vélelmekkel ellentétben Krisztus mai követői számára ez nem kétséges: "A vallások sok kárt okoztak az embernek - írja Joseph Moingt jezsuita szerzetes. - A keresztény nem lehet keresztény akkor, ha megmarad a vallás világán belül." (Mérleg, 2006/4.)
Ahogy Sziddhártha, úgy Jézus sem alapított egyházat. Tanítványaira, az apostolokra, a keresztre feszítése előtt elköltött utolsó vacsorán eleven emlékét és a szeretetvendégség eseményét bízta. "A legkorábbi keresztény közösségek istentiszteletüket étkezés keretében tartották - írja Herbert Haag Biblia-tudós, a magyarul is megjelent Biblia-lexikon szerzője Csak aki változik, marad hű önmagához (Pannonhalma, 2006) c. könyvében -, az összejöveteleket nyilvánvalóan a házigazda vagy a háziasszony vezette. Az a gondolat, hogy esetleg papra lenne szükség, távol állt tőlük. Így érthető, hogy a hiereusz, azaz 'pap' megnevezés az első két évszázadban teljesen hiányzik a keresztény irodalomból."
Az elterjedt hiszemekkel ellentétben, miként Haag írja, "Jézus soha nem akarta üzenetének közvetítését és a szeretetvendégség ünneplését egy kiválasztott és privilégiumokat élvező kasztra bízni. A papság egy olyan egyházi képződmény, amely értett hozzá, hogy magának privilégiumokat biztosítson, és ennek megfelelően hatalomhoz jusson. Minden más állítással ellentétben tehát valójában nem beszélhetünk a papság apostoli eredetéről. Ahogy a papok, úgy az őket felszentelő püspökök sem hivatkozhatnak apostoli jogfolytonosságra, még kevésbé tudják azt az általuk felszentelt papoknak továbbadni."
Egy funkció felszenteli magát
A püspök (episcopus, felügyelő) szerepe eredendően egy funkció volt: egy keresztény közösség, egy város ügyeinek igazgatását jelentette. A Római Birodalom belső átalakulása, majd pedig felbomlása során erre a funkcióra egyre több szerepkör - és vele hatalom - halmozódott. A hatalom jelenségének - mind belső, mind külső formáinak - megítélésében az intézményesedő kereszténység nem követte Mesterét. A korai egyházhoz - mint Erik Peterson teológus megállapítja - "bizonyos kétértelműség tapad. Nem egyértelműen valláspolitikai képződmény, miként a zsidók messiási birodalma. De nem is tisztán spirituális képződmény" (Die Kirche: Theologische Traktate, Würzburg, 1994).
A kereszténység - benne a Róma püspökének intézményéből kialakult pápaság - történeti szerepe az európai társadalomfejlődésben meghatározó jelentőségű, amint az tk. Bibó nyomán (Az európai társadalomfejlődés értelme) ismeretes. Fontos eleme volt ennek a folyamatnak, hogy tartósan elkerülte a hatalom szakralizálását; az istenkirályság (fáraó, caesar, kalifa, dalai láma et cetera) intézményesülését: a római császár, csakúgy, mint különféle utódai, nem lett Róma püspöke. Bár "a római császárság és a kereszténység szintézise kudarcot vallott - írja Henry Chadwick történész A korai egyház c. könyvében -, a keresztények a hatalommal szembeni tartósan ambivalens magatartásmódot örökölték".
Ennek az ambivalenciának közismert példája az "adjátok meg a császárnak, ami a császáré" közkeletű értelmezése és a ráépülő ideológia: az éppen fennálló hatalom iránti lojalitás - avagy, mint oly gyakran az idők során: feltétlen megalkuvás és kiszolgálás. Ehhez képest a császári portrét mutató pénzérme szemlélése kapcsán elhangzott kijelentés a jézusi irónia megnyilvánulása: mert ugyan mit jelent egy mégoly hatalmas földi uralkodó "nagysága" az isteni nézőpontból (avagy a jézusi öntudat felől) tekintve?! (Porszem egy múló pillanatban, egy planétán, a kozmikus miriádok közt.)
Ahogy a világ, úgy az egyház hivatalait és hivatalnokait sem illeti más megítélés Krisztus követői részéről, stilizálják bár azokat és magukat mégoly szentnek. (Vö. "Szentszék", "Szent Inkvizíció" és egyéb ilyes "szentségek", akárcsak az orthodoxia "szent" szinódusai - köztük kivált szép példa az orosz egyház "szent" szinódusa, amit egy időben csupa KGB-ügynök alkotott.)
Az egyházakban elúrhodott atyáskodás frontálisan ellentétes a jézusi intencióval, ahogy az Máté evangéliumából (23,9) ismeretes: "Atyának se szólítsatok senkit a földön." Ez azonban, úgy tűnik, nem zavarja az "atyákat" és az überpapákat.
A pápaság különös királyságként áll fenn a modernitásban. Korábban, de még a 19. században sem pusztán egy szimbolikus Vatikán Államot képezett, hanem kiterjedt territóriummal, katonai hatalommal bíró hatalmi-politikai entitás volt. Mindebből mára egy barokk váz maradt. Egykori legitimitása a modernitásban fokozatosan elhalványult, ami mára megmaradt, az főként az intézmény inerciájának (vö. "kánonjog") és a mediális megvilágításnak köszönhető.
Egységfantáziák és funkciók
Az egyházak hatalmi központosítása mindig a "kereszténység egységének" örvén történt. Amiről errefelé az embernek az egykori komenista, ill. a mai neosámánista "nemzeti egység" jut eszébe. Mely mindig is eredetfantazmák és a hatalmi hormonok működésének tünete, nem pedig ténykérdés. A világ ugyan egy, ám benne minden rész és részlegesség; legyenek bár mégoly szingulárisak egyes jelenségei. A hatalmi centralizáció mindenkori vágyfantáziáihoz képest Krisztus követőit sem a szervezeti-intézményi egység jellemzi. Annyi kereszténység van, ahány keresztény, mondta volt bölcs és a követésben jártas ismerősöm. Amiként az sem merő véletlen, hogy eredendően nem egy, tanítóhivatalilag egységesre gyalult evangélium van, hanem négy!
Az egyház és hivatalviselőinek két világhoz tartozása, kétértelműsége állandó - és állandó hullámzásban van. "Az egyház megtöri az állam kötelékét - írja Hannes Böhringer filozófus -, de nem képes magát távol tartani a zsákmányszerzéstől és a zsákmánnyá válástól. Mert maga is része ennek a világnak itt. A maga részéről az állam, noha csak egy a sok közül a Földön, buzgón követi az egyházat: boldogságot és üdvözülést ígér, megkísérli ezeket a maga módján, erőszakkal és kölcsönökkel teljesíteni, és tönkremegy ezenközben. Állam és egyház így egészítik ki, tehermentesítik, fenyegetik és utánozzák egymást, tévesztik össze magukat a másikkal. Megkísérlik megkurtítani és megszállni a Mennyet, és csak nehezen találnak vissza magukhoz." (Hannes Böhringer: Kiszólíttatás, Pannonhalmi Szemle, 2007/1.)
A betolakodók, a mindenkori leopárdok liturgikus látogatása, állandósuló jelenléte nemcsak Kafkának tűnt föl: egy kétezer éves tudósítás szól arról, hogy Jézus bement "az Isten templomába, és kiűzte mindazokat, akik adtak és vettek a templomban", mivel azt "latroknak barlangjává" tették (Máté evangéliuma 21,12-13). Aligha kétséges, hogy az "egységgel", az üdvösséggel és más effélékkel történő üzletelés is az ilyesféle adásvételek körébe tartozik.
Róma püspökének széke egy igazán nagy formátumú férfira vár: aki leveti magáról a fölösleges funkciók és hiábavaló hatalom terheit, s dekonstruálja "trónusát", az egyházi királyságot. Miként az a francia szerzetesrend, amely otthagyta ódon történetiséggel terhelt, nagy múltú és építészeti értékkel bíró középkori kolostorát - hogy új helyen telepedjék le, megújult szellemben, mindannak híján, mit fölös ballasztként ráterheltek az évszázadok. A római kereszténység pedig talál magának alkalmasabb működési formát, hisz a "monarchia" ellenére az utóbbi századokban már amúgy is demokrácia volt, jóllehet tagjai nem kézföltartással vagy szavazólappal, hanem - mint az egyházi folklór mondja - "lábbal" szavaztak...
Persze vannak és lesznek, akik szeretnék e monarchia nyilvános vallását mindenre, a totalitásra, így az államokra is kiterjeszteni, és intézményeinek korhoz kötött formáit konzerválni, az "örök és múlhatatlan" illúziójába dermeszteni. Ez azonban éppoly hiábavaló, mint amilyen téveteg igyekezet. Ezt egy kívülálló, tárgyilagos megfigyelő, Jacob Taubes zsidó vallásfilozófus egyszer így fogalmazta meg: "Egyébként teljességgel értem, hogyha valaki érdekelt abban, hogy e világ így éljen tovább, amiként van, annak érdekeltnek kell lennie abban, hogy a nyilvános vallás ama hatalmakhoz tartozzék, akik meg akarják óvni ellenzői támadásaitól. Nagyon is értem, hogy ezek a hatalmak görcsösen meg akarják rögzíteni a kereszténységet. Ám azt hiszem, hogy ez nem fog sikerülni. A prognózisom ugyanis az, hogy ama témák, amelyek beépültek a kereszténységbe, olyan aknákat tartalmaznak, amelyeken e világ szét fog robbanni, jóllehet megtartói - a maguk szempontjából teljesen jogosan - szeretnék fenntartani."
