A Bajnai-kormány ismertette hevenyészett programját, mely úgy készülhetett, hogy az elmúlt hetek, hónapok, évek reformelképzeléseit beledobálták egy mixerbe, jól összerázták, aztán az egészet kiöntötték egy nagy asztalra, és nekiálltak válogatni. Van, amit már kiválogattak, mint a 13. havi izék meg a gázártámogatás eltörlését, némi adótoszogatást, de még most is válogatnak. Épp ezért most nem erről fogunk írni, az ördög úgyis a részletekben lakik. Drukkolunk, hogy az öszvér kormány - kipróbált menedzserek a pénzes, pártdelegáltak a kevésbé pénzes tárcáknál, plusz a biztonságos szex a parlamentben - bejöjjön. Hisz az elképzelés még egy hete is olyan életképesnek tűnt.
Ezen a héten már nem annyira.
Időközben ugyanis kiderült, hogy a gazdasági miniszternek szánt Vahl Tamás amúgy kétségkívül impresszív szakmai portfóliójában van néhány, hát, nem szépségdíjas alakítás. A legrondább ezek közül az az eset, amikor az általa akkor ügyvezetett, vállalati rendszerszervező szoftverek kereskedelmével foglalkozó céget, a SAP Kft.-t két másik tettestársával (IBM és ISH Kft.-k) kartellezésen kapták. A Gazdasági Versenyhivatal aprólékos, jól dokumentált jelentéséből kibontakozó történet meglehetősen undorító (bár kivételesnek nyilván nem neveznénk). Az előző szocialista-szabad demokrata ciklus elején, 2002-ben az Oktatási Minisztérium közbeszerzési eljárás keretében óhajtotta megoldani öt egyetem informatikai rendszerének a fejlesztését. A 13 milliárd forintnyi közpénzt megmoccantó beruházás adminisztrálásának aprómunkáját végül az egyetemek intézték, bár alapos okkal feltételezhetjük, hogy a folyamatra a minisztériumnak is maradt rálátása. (Érdekes az is, hogy emiatt az állami vonalon azóta se rúgtak senkit valagba: az OM-nél egy belső vizsgálat, annyi nem sok, nem történt, az egyetemek érintett vezetői ellen kezdeményezett eljárások pedig elhaltak.) Az aprómunka adminisztrálásába beletartozott a közbeszerzési kiírás megberhálása is, amelynek célja a piaci vetélytársak kizárása volt a versenyből, és amely manipulációhoz a "szakmai segítséget" épp a három később nyertes cég adta. Amelyek ezek után az ilyenkor szokásos módszerekkel tutizták tovább a tutit: itt én vagyok a fővállalkozó, és te az al-, ott fordítva, ezt a pályázatot azért adom be, hogy ne nyerjen, mert nyerjen inkább a tiéd, azt meg azért adod be te, hogy az enyém legyen a legjobb, és a többi; a tisztességtelen piaci magatartás megannyi apró részletét a GVH - végül 1,3 milliárd forint bírságot kiszabó - határozata plasztikusan lefesti. Vahl Tamás cége ezen eset után bizonyíthatóan még kétszer volt részese, ha nem is ilyen arcpirító, de azért nem kispályás kartellezésnek - mígnem Vahl Tamás távozott a vállalattól.
Az előbb a "kiderült" szót használtuk, meglehet, pontatlanul. Hisz ezek nyilvános, a sajtó által is ismertetett tények voltak már azelőtt, hogy Vahl miniszteri kinevezése valakinek az eszébe jutott volna. (Mindez persze mit sem von le az ügyet most felplankoló Transparency International érdemeiből.) De akkor miért jutott ennek a valakinek az eszébe pont ez az ember? Nem tudta netán, hogy Vahl milyen remekül, és komolyabb skrupulusok nélkül szlalomozik a zabolátlan üzleti érdekérvényesítés, valamint a várakozásteli hivatalnokzsebek világában? De akkor miért nem nézetett utána? Vagy tudta, de nem találta fontosnak? Így megy ez, és mi vagyunk a hülyék, akik még mindig elképedünk rajta? Tényleg nincs a magyar big business világában olyan topmenedzser egy sem, akinek a pénzkeresés szóról ne rögtön az állammal kötött csalárd szerződés ugorna be? Aki rábökött Vahlra, te leszel a gazdasági miniszter - ő mit remélt tőle? Hogy a barikád innenső oldalán majd megjavul?
Vahl mindenesetre - kissé sértődötten - visszaadta megbízatását. De ezzel a kormány "kemény magjának" problémái még nem értek véget. Hiszen új pénzügyminisztere, Oszkó Péter ugyancsak az üzleti szférából érkezett: a Deloitte & Touche pénzügyi tanácsadó cég itteni leányvállalatának volt az elnök-vezérigazgatója, s vélhetően különféle áttételeken keresztül az egyik tulajdonosa vagy kvázitulajdonosa is. Az index.hu-nak adott nyilatkozata szerint lelkiismereti okokból vállalta el a pénzügyminiszterséget; és azért, mert "évek feladatát lehet elvégezni akár hetek alatt, és a dolgok ilyen szerencsés együttállását felelőtlenség lett volna kihagyni". Ez remek dolog. De mielőtt belefogunk a haza megmentésébe, csak tisztázni kéne néhány fontos apróságot.
A Deloitte és a magyar állam számos felületen érintkezik egymással, és nem okvetlenül barátian. Például a magyar állam perli őt 30, netán 150 milliárd forintra. Annyira, amennyit a magyar állam (a magyar állam szerint) a Postabank konszolidációján bukott; azén a Postabankén, amelynek a Deloitte volt akkoriban, 1997-98-ban a könyvvizsgálója. Emellett azt is jó okkal feltételezhetjük (hisz a vállalat honlapján szerepel), hogy a Deloitte ügyfeleinek - megannyi magáncégnek - adótanácsokat is szolgáltat, és az ő érdekeiket képviseli a Pénzügyminisztériummal és az APEH-hel szemben. "Rendszeresen támogatjuk ügyfeleinket az adóhatósági vizsgálatok során, tárgyalunk az adóhatóság képviselőivel, észrevételeket, fellebbezéseket készítünk. Szolgáltatásunk kiterjed az adóigazgatási eljárás és a bírósági eljárás egyes szakaszaira is, melyben hatékony szakmai támogatást tudunk nyújtani, és rendre elősegítjük, hogy ügyfeleink kedvező eredménnyel zárhassák adózási kérdéseket érintő jogvitáikat."
Mindebben természetesen semmi kárhozatos nincs. A Deloitte akkor keres, ha megnyeri a magyar állammal folytatott perét. Meg akkor, ha sikerül elérnie, hogy az ügyfelei kevesebbet adózzanak - szigorúan a törvény szabta korlátok közt, és a hatályos adószabályok szerint!
A köztársaság pénzügyminisztere viszont akkor alszik jól, ha ügyesen, napról napra leveri a nagy magánvállalatok adóminimalizálási törekvéseit. És ha a magyar állam megnyeri a Deloitte-tal szemben folytatott perét. Hisz ebben a perben a magyar államot a törvény szerint a pénzügyminiszter képviseli.
Már most jól látható, hogy a köztársaság pénzügyminisztere és egy nagy pénzügyi tanácsadó cég elnöke (jövendő elnöke, jövendő alkalmazottja, jelenlegi tulajdonosa) nem lehet ugyanaz a személy. Az két személy, akik küzdenek egymással. Ahogy egy hétpróbás kartellkirály sem lehet az ország gazdasági minisztere.
Oszkó Péter, becsületére legyen mondva, tudatában van ezeknek az érdekkonfliktusoknak. De azt sem állítanánk, hogy a feloldásukra eddig bombabiztos javaslatokat tett volna. Az biztosan nem jó ötlet, hogy miniszterként nem nyúl a Postabank-perhez; miként az sem, hogy a Deloitte a következő egy évben majd nem boltol a magyar állammal. (Mit szól ehhez a Deloitte? Felszámolja az adó-tanácsadói üzletágát?)
Az összeférhetetlenségi problémák egyféleképpen lennének orvosolhatók. Talán. Akkor, ha Oszkó nyilvános, hihető és részletes vallomást tesz arról, hogy minden érdekeltségét, beleértve esetleges tulajdonrészét is, felszámolja a Deloitte-ban; és hogy belátható időn belül (legyen mondjuk három év? öt év?) nem óhajt visszatérni anyacége kebelére. Ha meggyőzi a közvéleményt arról, hogy nem nyer azon jelenlegi vagy leendő Deloitte-tulajdonosként vagy leendő Deloitte-alkalmazottként, ha most pénzügyminiszterként veszít. Ezt a nyilatkozatát megerősíthetné a Deloitte is; már ha a cég nem akar abba a gyanúba keveredni, hogy a fizetési listáján a köztársaság pénzügyminisztere is szerepel (halasztott fizetéssel).
Nem mondjuk, hogy ez valami fényes, minden kétséget kizáró megoldás lenne. De enélkül fix, hogy nem kellene erőltetni a dolgot. Nincs az a szakszerű válságkezelés, amiért érdemes lenne bohócfesztivált csinálni a köztársaság intézményeiből.
