A március végi lázas miniszterelnökjelölt-keresés közepette csekély visszhangot keltett, hogy Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere egykori munkahelyi főnöke társaságában bemutatta a Cséfalvay Zoltánnal közösen szerkesztett Jövőkép című tanulmánykötetet. A langyos fogadtatás azért is meglepő, mert mégiscsak a Fidesz gazdasági alapprogramjáról van szó.
A Jövőképet a szerzői lista szerint hetvenöten írták, a nemzetközi karvalytőke machinációit nagy ívű összeesküvés-elméletekkel leleplező gazdasági szakelemtől az európai kitekintésű konzervatív liberális közgazdászokig sokan dolgoztak bele. De korántsem csupán a szerzői sokszínűség miatt egyenetlen a szöveg. Pártprogramtól, vagy (mint jelen esetben) programkezdeménytől nem lehet és nem is szabad részletekbe menő, a gazdaság valamennyi szegmensére lebontott, fillérre pontosan kiszámolt tervezetet számon kérni. Az ilyesfajta összeállítások mindig is a nagy vonalakra figyelnek; megállapításaik frázisszerűek. Ilyen a Jövőkép is: kicsi, de erős, a gazdaságra nem rátelepedő, de azt világos szabályokkal ésszerű keretbe foglaló, szolgáltató államot akar. Ezt örömmel olvastuk, mert mi is régóta valami hasonlót szeretnénk látni (horribile dictu: a szemüveges is valami ilyesmiben mesterkedett). Azt is, hogy a dolgozat a gazdasági föllendülés egyik akadályát a munkát sújtó terhek aránytalanul nagy mértékében látja, amiket mondjuk a vagyoni és forgalmi típusú adók bevezetésével-emelésével lehetne mérsékelni. Azon passzussal is egyet bírunk érteni, miszerint a tudatos, erős és a közösséggel szolidáris polgárság kialakulásának és megerősödésének egyik alapfeltétele, ha életstratégiánkban az öngondoskodás mind nagyobb jelentőséget kap a gondoskodó állammal szembeni elvárásaink rovására.
Arról persze nem szól a leirat, hogy melyik párt is gyalulta ezerrel azokat a bátortalan kezdeményeket, amelyek az öngondoskodás kívánatosnak tételezett attitűdje felé próbálták terelni az embereket, s melyik párt volt (ugyanaz), amelyik ehelyett "az állam majd állja a cechet" típusú megoldást ajánlotta. S akad még bőven ziccer: például az milyen, amikor a szerzők a szocialista állam restaurációjáról, az állami paternalizmus térhódításáról, az osztogató-szavazatvásárló állam káros mivoltáról értekeznek, s mindezt kizárólag az MSZP-SZDSZ-koalíció nyakába varrják? Vagy az, hogy a "gazdasági aranykort", mit ad isten, 1997-2002 közé teszik a szerzők (ez azért némi nagyvonalúságra is vall, hiszen Horn Gyulára is jut másfél évnyi megbecsülés), miközben az ezt megalapozó bokrosi kiigazításról összességében nem sok jót mondanak. És azon is lehetne élcelődni, hogy az összeállításnak egyetlen megveszekedett szava sincs a válság kezeléséről - hiszen annál magasabbra, hovatovább a fellegekbe tekint.
Mindez ugyanakkor belefér egy elsősorban politikai hasznosításra szánt gazdasági programba. Tehát örvendezzünk csak annak, ami jó: hogy a Jövőkép "az új magyar modellt" végső soron mégiscsak a globális gazdasági térben működő, szabadelvű piacként képzeli el, s hogy (ha némi amnéziával terhelten is) egyértelműen állást foglal az állami paternalizmussal szemben. Szerintünk ez egyáltalán nem kevés - félő azonban, hogy annak a politikának, amely példátlan támogatottságát éppen az állami juttatások fokozhatóságának a sugallatával, a tőke szabad áramlásának az ostorozásával szerezte, még ez is túl sok lesz.
