Tíz évvel ezelőtt a magyar a kelet-európai népség legelején volt. Azon gondolkoztunk, hogy ha rendesen szembenézünk a lehetőségekkel, akkor nem az a kilátás, hogy olyanok leszünk, mint Ausztria. Az bénázás lett volna. Finnország, Írország volt a példa. A Győr-Székesfehérvár-Budapest háromszög éppen az Isztambul és München közötti térség központja kezdett lenni. Pezsgés, gazdagodás, jólét. Akkor még azon gondolkoztunk, milyen gáz, hogy nehezen megy át a momentum a keleti felébe az országnak. Ha!
Hogy is volt? Az elején jött Antall, jót akart, de gőze se volt. Az, hogy senki másnak se, most mellékkérdés. Ezért aztán jöttek vissza a szocik, a szokásos kaotikus rabolásra. Pechükre belefutottak egy szép kis, tőlük persze többé-kevésbé független válságba. 1995-öt írtunk. A hataloméhes liberálisok meg asszisztáltak az egészhez. (Ezt is meg lehet érteni: az ember küzd Kádár ellen, azután meg szépen a lapítók meg a kádáristák kapnak minden jót? Hol itt az igazság? Sehol, persze, de ez is mellékvágány.)
És akkor az összeomlás helyett jött a tőzsdeelnök, a Bokros, és fogta a liberálbolsi közgazdászok ötleteit, megfésülgette, aztán csinált belőlük egy listát. Csomagot. Az szerintem véletlen, hogy a nagyjáról - utólag - kiderült, hogy okos dolog, bár az érintettek biztos másképp érzik.
Azután meg jött Orbán, akinek, elképesztő módon az orrfennhordi újhorthysta elit pillanat alatt megbocsátott mindent (és volt mit). Ilyet láttunk már, de ez megint mellékvágány. És ez az elképesztően tehetséges politikus (mert ilyen méretű átvágáshoz nagyon jónak kell lenni) egy őrült nagy hibát csinált. Ahelyett, hogy a választási ígéreteit és dumáját kidobta volna az ablakon, leállította, helyenként visszacsinálta, amit Bokros elkezdett. Ott lett elszúrva minden. Vagyis onnantól, hogy precízek legyünk.
Ugyan Orbán eltaktikázta magát, és teljesen váratlanul a totál béna ellenzéke lenyomta (éppenhogy), de ettől csak rosszabb lett. Ami persze nem volt rögtön világos, de lehetett volna. Nüanszolgathatnánk, de minek: voltkomcsik, nagyban, maguknak, közben alamizsnát osztogatva a szavazóiknak. Mindkettőt a máséból. Amíg volt, addig ez a "másé" adópénz volt. Aztán egyre inkább a jövőbeli adóbevételre felvett hitel. Ennek egyszer vége kellett lennie. Csoda, hogy ilyen sokáig tartott. Lehet áltatni egymást, hogy ez a világválság miatt van, de nem.
A fenti történettől nem teljesen függetlenül, közben teljesen szétesett a magyar társadalom. Sose volt valami egységes, de az elmúlt másfél évtizedben az egymás mellett élést felváltotta az egymás ellen élés. Társadalomboncnokoknak izgalmas, de szomorú is. Az angol társadalomban például az az érdekes, hogy tényleg osztálytársadalom. Hogy honnan jössz, meghatározza, hogy mit gondolsz, ki vagy, hogy milyen szavakat használsz és - a legfontosabb - kik a barátaid. Az otthoni is ilyen, csak nem keresztben vannak a osztályok, hanem hosszában. Nem rétegek, hanem oszlopok vannak benne.
Megnevezni is nehéz ezeket az oszlopokat, mert mindegyiknek legalább két neve van. Az egyik, amit az oda tartozók használnak, a másik, amit a többiek mondanak. Merthogy, ugye, vannak a szocialisták (rohadt komcsik), a nemzeti oldal (javíthatatlan nácik), a liberálisok (büdös zsidók) és a romák (tolvaj cigányok). Ez egy oszloptársadalom! Négyoszlop-társadalom. Az oszlopod határozza meg, mit gondolsz, ki vagy. Azt is, hogy mit gondolsz az országról. Hogy hogyan beszélsz. És, ami - akárcsak az angoloknál - itt is a legfontosabb, hogy kik lesznek a barátaid. Ennek az oszlopszerkezetnek egyébként szép, kerek elmélete van. Egy holland tudós, Arend Lijphart dolgozta ki, főleg azért, hogy élhetővé tegye a hazáját. Nekik egész jól bejött, de persze ott is a szembenézéssel kellett kezdeni.
Nem fogok azon ugrálni, hogy ez miért van. Hogy se Trianon, se a holokauszt, se a kommunizmus, se a cigányasszimiláció nincsen végiggondolva. A lényeg, hogy így van, és hogy most egyre rosszabb lesz.
Az elmúlt három évben mi történt? Minden hónapban jött egy sokkoló hír. Mindig csak egy kicsit lett rosszabb, mint előtte volt. Mindig csak egy kicsit lépte át valaki a korábban átléphetetlennek hitt határt.
Molotov-koktélt dobnak?
Autókat gyújtanak fel?
Felmerül, hogy egy tank kéne?
Belelőnek a tömegbe?
Lehet egymás megöléséről beszélni?
Nyíltan uszítanak népirtásra?
Tatárszentgyörgy megtörténhet?
E szörnyű út egyik állomása sincs olyan messze az előzőtől. De a végállomást el lehetett volna-e képzelni akár csak három évvel ezelőtt? És persze ez nem lesz a végállomás. Mert bármelyik társadalomtudós-gyakornok megmondja, hogy a társadalom szétzilálódása és a gazdaság összeomlása egymást fogja erősíteni.
De van itt valami, amit nem értek. Hogy hol van a különbségek értékelése. Ha már ilyen sokszínűek vagyunk. Amikor elmegyek az Auguszt cukrászdába, és végignézem a sütiket, tucatnyi tradíció kezd ki velem. Van ott minden: a francia meg a svájci mellett török, zsidó, délszláv, osztrák, orosz, olasz és még egy csomó másik. Ha Bartók Bélát hallgatok, abban mi van? Német, olasz, francia, osztrák, angol, orosz alapokra rámászik a pentaton, a cigány, a román, a délszláv, a szlovák, a cseh. Minden ami itt (ott) van. De Gryllus Vilmos gyerekzenéjében mi rejlik? Nem ugyanaz a sokszínű, keverék kultúra, ami a magyar? Cigány, zsidó, török népzene keveredik a nem cigány, nem zsidó, nem török népzenével, nem?
Ez miért nem jó?
Ha nem az én hazám lenne, könnyű volna megjósolni, hogy a sokszínűség értékelése nélkül tuti a gazdasági összeomlás. Az egymás megbecsülése és az oszlopok feloldása az alapfeltétele annak, hogy egyáltalán esély legyen egy olyan gazdaságpolitikát kialakítani és tartósan megtartani, ami helyrehozhatja a mostani rettenetes helyzetet. Röviden: amíg nem értékeled a többi oszlopot is, azt, ami nem te vagy, addig csak a szegénység vagy az elvándorlás a Nagy Lehetőséged. Slussz, passz.
A szerző Oxfordban élő közgazdász. Blogja: globalstructures.blogspot.com.
