Brüsszel legbejáratottabb közhelye, hogy az Európai Uniónak jót tesz egy kis válság: először összeesik, mert a soktagú, sokérdekű közösségnek nincsen erős központi irányítása, aztán, tanulva a krízisből, új intézményeket növeszt, hogy a legközelebbire már okosabban reagáljon. Így vezettek a hetvenes évek gazdasági válságai az egységes piachoz; a balkáni háborúk a közös kül- és biztonságpolitikához; a bővítés az alkotmányos szerződéshez. Maga az unió a világháború káoszából született. Minden válság új alkalom a fejlődésre.
Lehet, hogy a mostani krízis egy kicsit más? Nem csak arról van szó, hogy az EU hajója lassan és bizonytalanul navigál a hullámokon. Minden nagy hajó ilyen, pláne, ha kollektíven kormányozzák. Most a szokásosnál is kevésbé egyértelmű, ki a főnök: a harcias Sarkozyt a szerencsétlen és alkalmatlan cseh kormány követte az elnökségben. Az sem teljesen világos, hogy a háttérben az Európai Bizottság pontosan mit is csinál. Gordon Brown brit miniszterelnök csak most vette észre, hogy egyáltalán létezik az EU. Késő: jó, ha egy éve van még hátra a Downing Streeten.
Ez a válság komolyabb azoknál, amelyekkel az EU-nak eddig szembe kellett néznie. Nehéz időkben a tagállamok mindig hajlamosak befelé fordulóvá, önzővé válni, a maguk baját helyezni előtérbe. A közösségtől és az egységes piactól való elfordulás most külön katasztrófa lenne, mert tovább mélyítené a válságot, és a szokottnál jobban aláásná a közös intézményeket. Már az eurózóna felbomlásáról beszélni sem számít szentségtörésnek, ha valamelyik állama, mondjuk Olaszország vagy Írország, államcsődöt jelent. De a fő probléma az, hogy az EU intézményei nem tartottak lépést a térség gazdasági integrációjával, nem tudják menedzselni elszabadult folyamatait. Azokon a területeken, ahol ez a válság dúl és ahol megoldást nyerhet, Brüsszel nemigen tud mit tenni: a bankszektor rendbetétele és a belső fogyasztás élénkítése az államok hatásköre, mert náluk van a pénz. És ahogy Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet munkatársa rámutat, az EU még a fogyasztásélénkítő csomagok koordinálásában sem igen tünteti ki magát. Úgy tűnik, a szervezet nemhogy sikert kovácsolna a válságból, de az eljelentéktelenedést kockáztatja.
De vannak területek, ahol az EU nagyon is próbálkozik, gyakran még olyan húzásokat is megenged magának, amelyekre nemigen van mandátuma. Már megmentette Lettországot és Magyarországot a valutaválságtól, és hamarosan Romániát is kisegítheti. Az e célra szolgáló pénzügyi alapot nemrég 50 milliárd euróra duplázták. Befektetési és fejlesztési bankjain keresztül majdnem 25 milliárd eurót tett hozzáférhetővé a megroggyant kelet-európai bankok számára. A németek megígérték, hogy kisegítik azokat az eurózóna-államokat, amelyek államcsőddel néznek szembe, holott az EU szabályai ezt elvileg nem támogatják. Hasonló ígéret szól az eurózónán túlra is. A bankközi hitelpiacot tavaly ősz óta gyakorlatilag az Európai Központi Bank tartja életben. Ami az eurót illeti, jobban teljesít, mint bármelyik nagy valuta. Vonzereje tovább nőtt, nemcsak a kis kelet-európai gazdaságok körében, de még a büszke és független skandináv államok szemében is, ide értve Izlandot, amely pedig nem is tagja az EU-nak.
Kétségtelen, hogy felerősödtek a gazdasági nacionalizmus hangjai. Az is tény, hogy megszaporodtak a protekcionista intézkedések, elsősorban a tagállami bankmentő csomagokban, amelyek arra kötelezték a pénzintézeteket, hogy hazai piacukra koncentráljanak. De nincs rá bizonyíték, hogy az egységes piac súlyos és szisztematikus támadásoknak lenne kitéve. Az Európai Bizottság vizsgál minden állami támogatási csomagot, és lehet, hogy a pénzek egy részét vissza is fizetteti. És hacsak a recesszió nem mélyül el drámaian - ezt persze most még nem lehet kizárni -, szinte biztos, hogy az eurózóna egyetlen tagja sem megy csődbe. Kevesen gondolják komolyan, hogy a közös pénzt használó államok közössége darabjaira törhet. Tagjai már rég túllépték azt a pontot, ahonnan még volt visszaút. Az egymásrautaltság ereje már erősebb, mint az önzésé, és ezt éppen a válság mutathatja meg a legjobban. A szerkezet egyelőre szilárdan kitart.
De ha kevés is a komoly jele annak, hogy a válság elmélyítené Európa megosztottságát, arra sem számíthatunk, hogy a krízist valami nagy ugrás követi. Igaz, szó van róla, hogy egy egységes európai pénzügyi felügyeleti szerv lépne a zavaros bankfelügyeleti struktúrák helyébe, amelyek figyelmét elkerülte a készülődő vihar. Még az is lehet, hogy az írek beijednek annyira a krachtól, hogy ősszel megszavazzák az EU új alapszerződését, amelyet tavaly elutasítottak. De még a reformszerződés ruganyosabb intézményei, erősebb vezetői struktúrái sem fogják alapvetően felrázni a szervezetet, amely diffúz felépítése miatt lassú és bizonytalan.
Az EU nem fog drámaian megújulni, mert a jelenlegi körülmények között elérte az integráció határait. Az egységes piac logikusan következett a hetvenes évek gazdasági válságaiból. De a "nagy hitelválságból" már nincs hová előremenekülni, mert minden további komoly lépés túlságosan korlátozná a tagállamok megmaradt gazdasági-pénzügyi függetlenségét. Ezt még az alkotmányos szerződés, az európai föderalizmus utolsó kísérlete is felismerte (amely valójában inkább ügyes átszervezés, mint alkotmányos forradalom lett volna). A következő logikus előrelépés a közös költségvetési politika lenne (a közös monetáris politika mellé), ám ennek nincs realitása. Ahogy annak sincs, hogy valódi (és valóban demokratikus) európai kormány álljon e politikák élére. Európa vezetői, akik többnyire túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek a háborúra, az integráció fő motorjára, nem kérnek a föderalizmusból. Polgáraik, akik változatlanul a nemzetükhöz lojálisak elsősorban, és nem valami absztrakt európai egységhez, nem alkotnak valódi demokratikus európai közösséget. A reformok, amelyek a válságot követik, erősebb együttműködést írnak majd elő itt-ott. De együttműködést a szuverén államok közt, nem valódi közös intézményeket.
A válság - hacsak drámaian el nem mélyül - nem fogja szétverni az uniót. De nem is erősíti meg látványosan, ahogy sok korábbi válság. A szervezet majd szépen keresztülbukdácsol rajta, ahogyan mindig. És ha túl lesz rajta, nagyjából ugyanúgy fog kinézni, mint most.
