A válság hátszelével - Milyen lenne a zöld New Deal?

  • Scheiring Gábor - Sebõk Miklós
  • 2009.04.09 00:00

Publicisztika

Magyarországon beköszöntött 1979. Nem mintha egy újabb Termelési-regény jelent volna meg, nem született minisztertanácsi határozat a cigány lakosság helyzetének javításával kapcsolatban, és a magyar miniszterelnök sem tárgyal már Kuvaitban légügyi, egészségügyi és tájékoztatásügyi egyezményekről.

Magyarországon beköszöntött 1979. Nem mintha egy újabb Termelési-regény jelent volna meg, nem született minisztertanácsi határozat a cigány lakosság helyzetének javításával kapcsolatban, és a magyar miniszterelnök sem tárgyal már Kuvaitban légügyi, egészségügyi és tájékoztatásügyi egyezményekről.

Magyarországnak 2009 elején a súlyos világgazdasági válság érintettjeként kell szembesülnie saját strukturális problémáival, pontosan úgy, ahogy Nagy-Britannia is hasonló szembenézésre kényszerült 1979-ben. A britek válasza Margaret Thatcher miniszterelnökké választása és egy következetesen államellenes kurzus megkezdése volt. Nálunk 30 év késéssel járja most be a vaslady szelleme a legkülönbözőbb világnézetű honi sajtót és gazdaságpolitikai szalonokat. A leendő miniszterelnök, Bajnai Gordon is csak egy sok száz milliárdos megszorító csomag belengetésével tudta meglágyítani a szabadpiaci radikalizmusukban lassan már német kollégáikat is megszégyenítő magyar liberálisokat.

Ám Magyarország és a világ kihívásaira nem a neoliberalizmus újrafeltalálása kínálja a legjobb megoldást. A nyugati államleépítő kísérletek pénzügyi és szociális eredményei jól ismertek. Az adócsökkentésekkel előidézett állami bevételkiesés a közszolgáltatások színvonalának romlásához, a deficit és ezáltal a jövendő generációk adósságterheinek megugrásához; társadalmi szinten pedig az individualizmus és a fogyasztói kultúra minden más értéket felülíró dominanciájához vezetett.

A korszellem ma egészen más irányba mutat: a nemzetközi szaksajtóban egymást érik a nagy tekintélyű közgazdászok felhívásai egy új, zöldmegegyezésre (Green New Deal), miközben bal- és jobboldali kormányok felváltva jelentik be zöld fiskális élénkítési programjaikat szerte a világon. Mit látunk ehhez képest - a speciális helyzetű, de azért nem egy másik bolygón lakó - Magyarországon?

A morális, pénzügyi, reálgazdasági, szociálpolitikai és társadalmi együttélési válság a hazai közbeszédet meghatározó közgazdászok diskurzusában egy olyan csomóvá áll össze, melynek gordiuszi megoldása az általános jövedelemátrendezés lenne az érdekeiket legkevésbé védeni képes rétegektől - a szegényektől, idősektől, romáktól, önhibájukon kívül inaktívaktól - elsősorban a munkaadói szféra számára. Hívhatják ők ezt a "potenciális növekedési pálya megemelésének", "munkára való ösztönzésnek", bárhogy, a végeredménye - az állami szektor további leépítése, a segélyen élők munkaerőpiacra való "visszaterelése" révén - a munkanélküliség jelentős rövid távú növekedése lesz. Mindez épp akkor történne, amikor ezeket az embereket nincs, aki foglalkoztassa, mert nincs megfelelő belső és külső kereslet a segítségükkel megtermelendő javakra.

*

Az intézkedések célja - Bokros Lajos szavaival - egy "hanyatló kultúra" felszámolása; hiszen "az állam a probléma maga" - ahogy korunk másik hőse, a juppie-ból lett hivatásos tőkeérdekvédő, Kóka János fogalmazott. Ha van azonban ma hanyatló kultúra, akkor az éppen Bokros, Kóka és társaik ideológiája, az államellenesség. Érvelésük közismert, ezért csak a legfontosabb elemeit elevenítenénk fel, hogy egy másik megközelítés vázlata számára kiindulópontot jelenthessenek. Az állami beavatkozás a korrupció melegágya, a pénzek felhasználása nem hatékony, a nyomukban keletkező deficit növeli az ország külső finanszírozási igényét, melynek csökkentése létfontosságú a sarkunkat taposó államcsőd elkerülése érdekében.

Az állam által működtetett jóléti rendszerek és az általa biztosított közjószágok - egészségügy, oktatás, nyugdíj, közösségi közlekedés - rosszul biztosított és rossz minőségű szolgáltatások, melyek - és ez egyszerre ok és következmény - csökkentik a választás Milton Friedman által megénekelt szabadságát. A hiánycsökkentés és az eme rendszerekre sújtó ún. strukturális reformok rövid távú negatív foglalkoztatási hatásait talán nem is tagadnák a megközelítés hívei. A dolgok azonban, állítják, középtávon dőlnek el. Ám legyen - még szerencse, hogy van közép-, sőt esetenként hosszú távú rálátásunk is az általuk kínált modell valódi eredményeire.

Itthon például jól látjuk azt, hogy a Bokros által egyik saját csúcsteljesítményének tartott, bő évtizeddel ezelőtti nyugdíjreformnak a költségvetési hiány megugrása lett az egyik fontos következménye, ami persze a további államleépítési igények benyújtására adott ürügyet. A magánnyugdíjpénztárak hozamait viszont nagyítóval is nehéz lenne kimutatni. Ha hamarabb nyílik meg a részvényhányad emelésének lehetősége, biztos lehetnének nagyobbak a hozamok is. De az is lehet, hogy a válság során úgy jártunk volna, mint a New Jersey-i állami nyugdíjalap kényszerű "kisbefektetői", akik most mindenüket elveszítették. És ha már Amerika. A "versenyző" egészségügy anomáliái közismertek. Valóban, kikerülhetővé válna általa az állami egészségügy hálapénznek eufemizált korrupciója - ám ha a rendszer logikáját komolyan vesszük, az új szisztéma nem biztosítana teljes lefedettséget, és melegágya lenne a szabályozási csapdáknak is, a gyógyszer-, biztosító- stb. lobbik befolyásának a finanszírozásra és a szabályozásra. A becsábított magánbiztosítók veszteségeit pedig a megszokott privatizációs feltételek mellett garantálná az állam, újra növelve a költségvetési hiányt. És innen a történet már ismerős.

Vajon e kritikák valamiféle avítt, államvezérelt gazdasági modellhez való görcsös ragaszkodást jelentenek-e? Semmiképpen: attól, hogy elutasítjuk a piac mindenhatóságába vetett hitet, még nem kell átesnünk a másik végletbe. A közpolitikai modelleket ne elvi tisztaságuk, hanem gyakorlati eredményeik alapján ítéljük meg. E tekintetben az államleépítő, angolszász modell melletti érvek éppenséggel nem túl meggyőzőek. A neoliberális éra kezdetét jelentő '80-as évektől kezdve az Egyesült Államokban stagnálnak a reálbérek, miközben a társadalom kettészakadt, a középosztály pedig egyre több munkában töltött idővel és fogyasztói hitellel küzdött életszínvonala fenntartásáért. Magyarország jobbat érdemel.

*

A jelenleg ismert reformjavaslatok hibái persze korántsem a jó szándék hiányából adódnak. Sokkal inkább abból, hogy a politikai mező ma az előző évszázad keretei között és elméletei alapján gondolkodik. A legkülönbözőbb hátterű szakértők megnyilvánulásait hallgatva nem tudunk másra gondolni: az 1979-es válságról szól diagnózisuk, és megoldási javaslataik is. A mai pénzügyi-gazdasági krízis már önmagában is más, mint a hetvenes évek végén Nyugat-Európát sújtó nehézségek - és még ez is csak az egyik szelete annak a nagy, komplex válságnak, amely komplex válaszért kiált.

A világgazdaság hármas kihívással néz szembe. A szabályozatlan pénzügyek beomlásán túl fenntarthatatlanná vált az olcsó hitelekre, a fosszilis energiaforrásokra és a Föld klímájának fokozódó veszélyeztetésére épülő növekedési modell. A globális gazdasági krízis társadalmi válsággal is fenyeget: az 1930-as évek óta nem látott visszaesés nyomán világszerte milliós nagyságrendben szűnnek meg munkahelyek. A ma hazánkban közkézen forgó megoldási javaslatok nem lépnek túl a hagyományos, sok esetben használható, de összességükben már idejétmúlt lépéseken. Miközben Londonban természetes, hogy a City brókerei másodpercre pontos vonatokon járnak dolgozni, és a Budapesttől gyökeresen nem eltérő adottságú Prága is bevezette a dugódíjat, nálunk az ilyen - most még - dobozon kívüli gondolatok nem fordulnak meg azonnali lépésként a politikai elit fejében.

A neoklasszikus árnyékán túllépett makroökonómia új növekedéselméletei kiemelten kezelik a humán tőkét, melynek minőségét közvetlenül az egészségügy és az oktatás határozza meg. Az ökológiai közgazdaságtan már a fenntartható fejlődés feltételei mellett fogalmazza újra a közgazdasági összefüggéseket. (Mindez itthon is releváns: a hazai felmérések eredményei szerint a Magyarországra települt, exportra termelő multinacionális vállalatok vezetői szerint az alacsony munkaerőköltségek nem döntő tényezői a nemzetközi versenyképességnek, sokkal többet nyom a latban a képzett munkaerő.) De nem csak az elmélet változásai kerülték el a magyar közgazdászelit figyelmét. A kapitalizmusváltozatok empirikus kutatása is kimutatta, hogy az alacsony újraelosztásra épülő angolszász modellel a még ma is erős állami beavatkozásra, az érdekek összehangolására épülő skandináv modell minden fontos versenyképességi kategóriában megállja a helyét.

A válság legfontosabb elemeire sem a most az SZDSZ és az MDF, s végül az MSZP által is felkarolt neoliberalizmus, sem a Fidesz populista mixe sem kínál általános megoldást. Az államleépítők és az "erős államot" védő populisták is univerzális receptként ajánlják portékájukat.

Ilyen általános megoldókulccsal mi nem szolgálhatunk - e helyütt inkább néhány elvi megfontolást és konkrét közpolitikai javaslatot tennénk, mely a rövid és középtáv között hidat teremtő válságkezelés kiindulópontja lehet.

Először is olyan beavatkozásra van szükség, mely már rövid távon alkalmas munkahelyek létrehozására, hogy elkerüljük a szociális katasztrófát. A járulék- és főleg az adócsökkentés önmagában nem nyújt megoldást a recesszióban lévő gazdaság foglalkoztatási problémáira. A robbanásközeli roma-magyar konfliktus fényében a szélsőséges gazdasági kirekesztettségben élő romák és nem romák további terhelése a kistelepülési közszolgáltatások leépítésével, a segélyezési rendszer alapelemeinek átmeneti idő nélküli eliminálásával joggal nevezhető dermesztő ötletnek.

Másodsorban a beavatkozással biztosítani kell, hogy gazdaságunk ráforduljon a környezetileg is fenntartható fejlődési pályára, ami egyben a jövő versenyképességi záloga is. A szektorsemlegességet feladó, az ökológiai szempontokat erőteljesebben érvényesítő makrogazdasági, és a zöldgalléros munkahelyek megteremtését szolgáló szelektív mikrogazdasági politika nélkül ez nem valósulhat meg. Elsőbbséget kell tehát adni a geotermikus energia kiaknázásának, a fenntartható biomassza-termelésnek, a hálózati infrastruktúra felkészítésének az alternatív forrásból termelt energia befogadására. A legrövidebb idő alatt új zöldmunkahelyek az alacsonyabb képzettségűek számára elsősorban az építőiparban jelenhetnek meg, ahol a fő kitörési pont az épületfelújítások és egyéb energiahatékonysági beruházások támogatása lehet. Egy további kitörési pontot pedig a fenntartható közlekedésbe való befektetés jelent, amely ismét csak nagy élőmunka-igényű projekteket takar az alacsonyabb rendű utak felújításától az agglomerációs vasút fejlesztéséig.

Harmadrészt egy ilyen, akár több százmilliárd forintnyi gazdaságélénkítést megvalósító program önfinanszírozóvá is tehető: az élőmunka helyett a tőkejövedelmek, a fogyasztás és a vagyon adóztatásával, az adórendszer ökológiai reformjával, a dugódíj és a szénadó valamilyen formájának bevezetésével, valamint a pazarlást támogató juttatások (köztük a gázártámogatás) korlátozásával. A rövid távú válságkezelés ennyiben kapcsolódhat az államháztartás hosszú távú, szerkezeti jellegű reformjához.

*

A fenti elemek adhatják egy új, zöld New Deal alapját, mely segíthet Magyarország számára átvészelni a válságperiódust, és felkészítheti a jövőre. Egy ilyen "megegyezés" természetesen nem orvosolná egy csapásra a magyar gazdaság minden strukturális problémáját. A hosszú távú megoldáshoz elkerülhetetlen a foglalkoztatottság javítása a munkavégző képességet fejlesztő szolgáltatások minőségének és mennyiségének emelésével, az inaktivitást finanszírozó ellátások szigorítása, az aktív álláskeresés ösztönzése. Szintén megkerülhetetlen, hogy az állam leépítése helyett valódi megoldásokat adjunk a bürokrácia problémáira: a teljesítményméréssel, differenciált bérezéssel, a képzéssel, az átláthatóság növelésével. Helyesnek tartjuk a tabudöntögetést is, például a 13. havi nyugdíj vagy a közalkalmazotti bér ügyében. De a bátorságnak ki kell terjedni a duális gazdaságszerkezet létrejöttében kulcsszerepet játszó multinacionális cégek adóztatására vagy a törvény útján szűk látókörűvé tett monetáris politika eredményeinek és hibáinak áttekintésére is. Megkerülhetetlen az is, hogy a magyar kormány aktívan részt vegyen a nemzetközi pénzügyi architektúra alapvető átalakításában.

A feszt a "nyugdíjasok aranykorának" végéről és az instant államcsőd veszélyéről értekező szólamok helyét a higgadt, a valós helyzet megismeréséből kiinduló elemzésnek kell átvennie. Ahelyett, hogy megint beengednénk a közgazdász elefántokat a politikai porcelánboltba, próbáljuk átgondolni az eddigi reformkísérletek tanulságait! Higgyük el a több fronton is harcoló Barack Obamát fókuszálásra intő Warren Buffett nagybefektetőnek: nem lehet mindent egyszerre és fenekestül felforgatni, "lenyomni a nép torkán". Azt pedig már mi tesszük hozzá, hogy nem szabad hagyni, hogy e felforgatásnak kizárólag egyes, az érdekeiket csak gyengén képviselni tudó csoportok legyenek a kárvallottjai. A válság lehetőség: a gazdasági szerkezetváltásra, az állami prioritások és kiadások átrendezésére. Ám hiba lenne hagyni, hogy a reformhevület a lejárt szavatosságú államleépítő érvekre, nem pedig az egész világot meghódító új típusú közösségi politikára, egy új, zöldmegegyezésre épülne. A pont 30 éve hatalomra jutott Margaret Thatcher világos deklarációval állt neki a "rendteremtésnek": nincs alternatíva. Ha valamikor, ezekben a napokban igazán megtapasztalhattuk: mindig van másik.

A szerzők közgazdászok. Téziseik bővebb kifejtését lásd a Lehet Más a Politika! számára készített Zöld költségvetési élénkítés c. tanulmányukban, mely letölthető a párt honlapjáról.

Neked ajánljuk