Sokan és sokat szónokolnak mostanság a régóta esedékes új felsőoktatási törvényről, hol saját érdekeik védelmében nyilatkozva képtelenségeket, hol közjóra lelkesedő kebeldagadással helyettesítve az ésszerűséget. Közben csak az adófizetők pénzével nem törődik senki.
A viták porfelhőjétől takart valóságot a sok száz társa között szerényen meghúzódó, T15267/359 számú módosító javaslat mutatja, melyet 12 MSZP-s képviselő jegyez (www.parlament.hu/irom37/15267/15267-0359.pdf). A módosítás a javaslat 23. § (7) bekezdését kívánja törölni, ami arról rendelkezne, hogy "(7) Az irányító testület tagjai - a köztisztviselőkre vonatkozó rendelkezések szerint - vagyonnyilatko-zatot tesznek". A módosító indoklása: "Nem szükséges az it (irányító testület) tagjainak vagyonnyilatkozatot tenni." (Sic!)
Az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottságának április 22-i ülésén kiderült, hogy a kormány támogatja ezt az apró változtatást. Egy hozzászólásban elhangzott ugyan, hogy a közhasznú alapítványok kuratóriumi tagjainak is kell vagyonnyilatkozatot tenniük, tehát itt legalább annyira indokolt lenne, de a bizottság végül 12 szavazattal (22-ből) támogatta a passzus törlését. Gyaníthatjuk, hogy a parlamentben is hasonló lesz az eredmény.
*
De vajon mit árul el a módosító javaslat?
Leginkább azt, hogy az it-k működése pontosan ellentétes lesz az törvény elvi szándékával.
Az új rendszerben az állami felsőoktatási intézményeknél az it venné át a fenntartó irányító funkcióinak jelentős részét. Az eredeti javaslat szerinti új menedzsmentrendszer - sajnos soha ki nem mondott - indoka az volt, hogy az állami intézmények a továbbiakban ne "klasszikus" önigazgató szocialista vállalatként működjenek. Azaz ne a saját dolgozóik által megszavazott költségvetéseiket ismertessék el a központi büdzsével, hanem fordítva. Legyen keményebb az a költségvetési korlát. Az it tehát csökkenteni kívánná az egyetemi tanárok (és beosztottjaik) szakszervezetének nyomását a központi költségvetésre (mert ebben jár élen a leginkább a mai magyar egyetem).
A dicséretes kezdeményezés azonban a sokféle tisztázatlanság miatt csak szelet vet. Elvileg "modernizálási" szándékkal növeli az intézmény (és főleg a vezetője) gazdálkodási szabadságát, hisz a vezetőnek nem kell elszámolnia a finanszírozóval, hogy az adóforintokat mire költötte (vagy mégis: egy másik módosító javaslat visszaültetné a rektor mellé a gazdasági főigazgatót). Az intézmény (vezetője) szabadon vállalkozhat, azaz vállakozói jogosítványokat és hitelfelvételi lehetőségeket kap, és eközben felelőssége csökken. A "saját bevétel" erejéig szóló megkötés senkit ne tévesszen meg: e fogalmat a törvénytervezet - és az Oktatási Minisztérium jelenleg is - "kreatívan" értelmezi, azaz saját bevételnek számít például az elkülönített állami alapokból származó támogatás is (mintha nem lenne az is költségvetési pénz).
*
Az állami felsőoktatási intézményeknél, mivel továbbra is költségvetési szervek maradnak, a gazdálkodás felelőssége továbbra is sokágú: megoszlik az előkészítésért és végrehajtásért felelős menedzsment, a felügyelő oktatási tárca és az irányító testület között - egy elhúzódó időskálán. A bonyolult hatásköri rendszerből ember (bíróság) legyen a talpán, aki kibogozza és megállapítja a ma hozott döntésekért évek múlva felmerülő felelősséget. Ha ezt valaki firtatni fogja egyáltalán. De az it-tagokat rossz döntéseikért semmiféle veszély nem fenyegeti - ahogy a gyakorlat szerint valamely állami vállalat igazgatótanácsának tagjait sem. A törvénytervezet "egyeztetései" során ugyanis a vagyoni felelősség helyett "(...) az it tagjai - a felsőoktatási intézménnyel szemben - a polgári jog szabályai szerint, egyetemlegesen felelnek az irányító testület tagjaként hozott döntéssel okozott kárért".
*
A reform hiába tervezte azt is, hogy az egye-temi it-kben is immár nem az intézményi alkalmazottak képviselői, hanem a tulajdonos (a fenn-tartó) delegáltjai üljenek. Az it törvényi szabályozása teljesen természetesen lett a két fél (a hallgatók és közalkalmazottak, illetve a tulajdonos állam) összecsapásának a terepe. Az érdekek ugyanis ellentétesek: az intézmények és a dolgozók forrásigénye kimeríthetetlen, a költségvetés lehetőségei viszont végesek. A harc először azért folyt, hogy az egyetemek és a kormány delegáltjai milyen arányban üljenek az it-ben. Mivel a politika a "szakmai egyetértést" szabta feltételül önmagának, meg kellett fizetnie az árat. Mára egyet is ért minden "szakmai szervezet" abban, hogy az önigazgató működést eleve garantáló 60-40 arányban a köz-érdek (a költségvetés, az állam) szorult kisebbségbe, sőt, hogy az it elnökét, a rektort is az intézmény adja (az eredetileg alkalmazott Chief Executive Officer, azaz vezérigazgató helyett). Az alkalmazottak többségben képviselhetik érdekeiket, s náluk maradnak a vétó- és vissza-hívási jogok is. Ilyen vacsorát kap az, aki a pontyokkal íratja meg a karácsonytörvényt. Minden sámántánc dacára az alapvető szervezeti modell az új törvényben is a központi költségvetési szerv státusa marad, s vele marad a puha költségvetési korlát, a költség- és árérzéketlenség, és minden olyan tulajdonság, mellyel korábban Kornai korholta a szocialista vállalatokat.
*
Ekképpen a felszabadított gazdálkodás eredménye is előre tudható. Mivel az állami intézményeknél a kezességvállaló végső soron mindig a költségvetés, a költségvetési szervet közveszélyes vállalkozni engedni. Ha a kockázatot átháríthatja a költségvetésre, akkor át is fogja hárítani. A felelőtlen gazdálkodás lehetősége pedig arra fogja csábítani, hogy eredeti - állami - feladatait elhanyagolva erőforrásait a felettébb kockázatos vállalkozási területre csoportosítsa át: hiszen ezen csak nyerhet.
Ha viszont az it nem az elvárt módon fog működni, akkor a felszabadított gazdálkodás miatt a forrásigény sem fog csökkenni, hanem éppen fordítva: az egyetemek hiánya inkább nőni fog. A hitelfelvétel lehetősége a jelenlegi hatalmas belső hiányt (ami becslések szerint 60-100 milliárd a felsőoktatás egészében) valódi külső forráshiánnyá fogja változtatni, amiért végső soron a költségvetésnek kell majd jótállnia. És ha az it nem az adófizetők érdekeit képviseli, és tagjai nem vonhatók felelősségre, akkor ugyanúgy a felsőoktatás érdekkijárója lesz, mint most a rektorok és szövetségeseik. Azaz nem csökken, hanem nő a központi költségvetésre nehezedő nyomás.
De mit ront mindezen a bevezetőben említett módosítás, s a tény, hogy az it tagjainak nem kell vagyonnyilatkozatot tenniük?
Az it, az egyetemek legfőbb "stratégiai" döntéshozó és ellenőrző szerve, amely a közpénzek és a közvagyon hasznosításáért felel, azonnal mély vízbe fog csobbanni. Mert ebben a közegben indul meg az elhíresült oktatási Private Public Partnership (PPP) program.
A kormány a felsőoktatási PPP programokról szólva usque 170 milliárdocskát emleget. (Miért éppen ennyit? És mit ad érte a köznek az intézmény?) Ez csak kicsivel nagyobb összeg, mint a költségvetés általános tartaléka. És kicsivel kevesebb, mint az egész éves felsőoktatási büdzsé 200 milliárdja (nem beleszámítva ebbe a sok címzett támogatást, mentességet és kedvezményt). A kormány láthatóan pótolni kívánja az évtizedek óta elmaradt beruházásokat, felújításokat, valamint kielégíteni az állami felsőoktatási intézmények soha nem szűnő forrásigényét. Ez utóbbi persze minden költségvetési szervre jellemző: s talán éppen ezt kívánta lohasztani a kormány, amikor kitalálta: PPP keretében fele-fele arányban osztozzanak a felelősségen az egyetemek és a kormányzat.
A PPP a gyakorlatias (angol) ész szüleménye. Bizonyos területeken, ahol egyrészt a beruházási igényhez képest kevés az állami forrás, másrészt kívánatos bizonyos hatékonysági elem megjelenítése, harmadrészt bizonytalan a pusztán piaci megtérülés, az állam rásegít a piaci szereplők motiválására. A PPP-ben az állami és a magántőke közösen ruház be valamely közszolgáltatásba, s miközben e közszolgáltatást részben piacosítja, osztozik a kockázatokon is. Az adófizető (a költségvetés) hatékonyabban tudja megvalósítani a társadalmilag és politikailag kívánatos feladatot. E partnerségben a magán- és a közfinanszírozó együtt sír és nevet: ha csak az egyikük teszi ezt, akkor vagy a privát, vagy a publikus nagyon rosszul jár.
*
Ezzel szemben milyen modell felé tendál a magyar oktatási PPP?
Az eddigi tapasztalatok és tervek alapján félő, hogy az egyetemek amúgy sem kis lobbierejüket az új törvénnyel csak növelni fogják, s hogy a közös vállalkozás minden kockázatát az államra, a költségvetésre hárítják majd. Mert hiába vállalja a felelősséget elvben együtt a költségvetés és az egyetemek - ha az egyetemekért végső soron az állam, a költségvetés áll majd jót. Így valójában egy egyszerű lízingkonstrukció jön létre, ahol a privát nem vállalkozik, hanem kockázatmentesen épít és/vagy hitelez (hiszen az állam a legjobb adós). Az állam pedig pusztán előrehoz beruházásokat, azaz burkoltan hitelt vesz fel. Ennek a hitelnek a költsége azonban, bár számszakilag ma nem terheli a büdzsét, hosszú távon a felsőoktatási költségvetés fejreállását fogja eredményezni.
Kitörőben például a kollégiumépítési düh. Zuhanó korosztályi létszámok mellett a betonra és vasra költött óriási pénzeket semmi más nem magyarázza, mint azok "ingyenkegyelme". Miért erre költünk? Miért ennyit? Miért nem könyvtárra? Vajon nem költene-e kollégiumépítésre a magántőke magától is - ha felszabadí-tanánk az árakat? És miért nem lehet felszaba-dítani az árakat (a kollégiumi díjakat)? Miért megkérdőjelezhetetlen törvény, hogy a hallgatói létszám csaknem felét kitevő költségtérítéses hallgatók mindenért teljes árat fizetnek, miközben minden államilag finanszírozott hallgató kollégiumi elhelyezését (a képzés költségeinek teljes térítése mellett) az állam havonta 15-20 ezer forinttal támogatja - akár szegény, akár tehetős az illető?
De mert itt és most erre van "forrás", költsük hát el. Különösen, ha a magánbefektetővel kötött ál-PPP-szerződés a közismerten zuhanó hallgatóilétszám-prognózis mellett is garantálja a kihasználtságot; vagy ha ez a szerződés akkor is szavatolja a magánbefektetés megtérülését, ha a semmilyen üzleti tervet nem készítő intézmények "rosszul" becsülték meg jövedelemtermelő képességük ugrásszerű növekedését.
*
A "magyaros" állami lízingkonstrukció e ponton forr nászba a bevezetőben említett módosító indítvánnyal. Az it jól láthatóan semmiért nem fog felelni. Aki a döntéseket hozza vagy készen kapja, nem lesz azonos azzal, aki a hatékonysággal szembesül négy-öt év múlva. A vagyonbevallás hiánya pedig az utolsó halvány felelősségi nyomok eltüntetését is lehetővé teszi. Az állami intézmények látszatra gazdasági társaságokká válnak, miközben megmaradnak drága privilégiumokkal kistafírozott költségvetési szervnek. Az állami egyetemek önigazgató, tekintélyelvű, szocialista jellege tovább erősödik.
A vagyonnyilatkozat eltörlése lehetővé teszi ugyanis az it-tagságot a magyar gazdaság erős embereinek, a hazai óriásvállalatok topmenedzsereinek és/vagy tulajdonosainak. A Nagy Neveknek - akik a vagyonnyilatkozat-kényszertől hideglelést kapnának (és nem vállalnák az it-tagságot). Ettől akarja a rektori és miniszteri lobbi őket (és magát) megkímélni, ha már a felelősség jelentéktelen terhét a struktúra úgyis eleve levette gyenge vállairól. Márpedig az egyetemek urainak, e hatalmas súlyú nagyvállalatok (mert az egyetemek ezek) tényleges vezetőinek olyan it-delegáltakra van szükségük, akik döntéseiket legitimálják, s megfelelő súlyt is kölcsönöznek nekik - például azokban a vitákban, amelyeket az egyetemek vagy a képviseletükben fellépő mindenkori oktatási miniszter a többi tárcával vagy a Pénzügyminisztériummal folytat. Ebben a hazai nagy cégek képviselői komoly támogatást adhatnak, hisz óriási gazdasági erőt testesítenek meg. Magyarországon ugyanis - jé! - a nagyvállalati vezetők szoros, baráti kapcsolatot ápolnak az állam pénzosztásban serénykedő képviselőivel, és óriási rutinra tettek szert a puha költségvetési korlát kikényszerítésében. Kiválóan átérzik majd újabb "vállalatuk", az állami egyetem anyagi problémáit, és még több (állami) forrást fognak megnyitni. Hisz olyan érdekeket is befolyásolni tudnak, melyek eddig nem tipikusan a felsőoktatás számára dobtak mentőöveket. A semmiért sem felelős, de erős befolyással rendelkező it-tagok már a szervezetet, a felsőoktatási intézményt képviselik majd a Pénzügyminisztériummal szemben. A rektorok A beszélő köntös mintájára odavitték a törököt, és így könnyebben sarcolhatnak.
S az érdekek kölcsönösek. Vegyünk például egy bankot, amelynek elemi érdeke, hogy megfelelően minősített hitelállománya legyen. Mit fog ez a bank tenni, ha meglátja - tegyük fel - a kollégiumépítési ál-PPP-t, a Nagy Államilag Garantált Keresletélénkítési Programot? És mit fog tenni az az építési vagy informatikai nagyvállalkozó, aki bolond lenne nem kihasználni, hogy az it - akár közvetlen, akár közvetett - befolyásolásával nagyobb költségvetési összegeket mozdíthat az oktatási szféra érintésével a saját érdekeltségei felé?
*
Az új felsőoktatási törvénnyel az üzleti világ fog belépni a felsőoktatási kedvezmények területére, és nem a felsőoktatás fog piacosodni. A vagyoni felelősség, vagyonnyilatkozat hiányában a szakszerű, az oktatás valódi igényeit figyelembe vevő megközelítésre semmi nem fog kötelezni senkit. Az a lidérces helyzet áll elő, hogy az it-ben az állam, az adófizetők pénzét védő testület helyett egy a költségvetésre további nyomással fenyegető ellenfél neveltetik fel. És hogy e tenyészetnek, a '68-as gazdasági mechanizmus újra feltalált reformszocialista vállalatainak rögtön nevet is adjanak, most épp PPP-nek csúfolják az olefinprogramot.
