Káderpolitikai kérdések

Publicisztika

A kezét kéne letörni annak, aki az 1996. évi I. tv.-be, közkeletű nevén a médiatörvénybe ezt a civil kuratóriumosdit beleírta.
A kezét kéne letörni annak, aki az 1996. évi I. tv.-be, közkeletű nevén a médiatörvénybe ezt a civil kuratóriumosdit beleírta.

A szabályok szerint a közmédiumok elnökét együtt választja az ún. kuratórium, amibe az erre önként jelentkező civil szervezetek közül sorsolnak 21-et, meg a kuratórium elnöksége, amely tagjait a parlamenti pártok delegálják. Az elnökség előterjeszti a jelölte(ke)t, a kuratórium meg választ közülük, illetve megszavazza (vagy nem) azt az egyet. Így gyakorol ellenőrzést a gonosz, pártérdekektől vezérelt, minden párthájjal megkent pártkatonák pártcsatározása fölött a civil szféra. Az utca egyszerű embere.

Ahogy a kodifikátor Móricka kidugott nyelvvel, remegő kézzel az ellenőrzést meg az utca emberét elképzelte.

Amikor hétfőn Such Györgyöt, a Magyar Rádió elnökjelöltjét 13 civil szervezet kizeccölte a játékból, a felelősségnélküliség, a hozzá nem értés és a politikai manipuláció ülte torát. Such úgy nagyjából senkinek nem az embere (fúrta is rendesen mind a két B-közép), és szerintünk jó rádióelnök lett volna, annyira bizonyosan, hogy legalább megpróbálja érvényesíteni az intézményre vonatkozó elfogulatlansági és szakmai normákat. Mi persze nyilván részrehajlók vagyunk vele szemben, hisz ennél a lapnál (is) dolgozott. Ám hogy ez a rokonszenv nem minden megfontoláson túli, az is mutatja, hogy az elnökség kormánypárti és ellenzéki tagjai meg tudtak állapodni róla. Lehet, csak naivak voltak, lehet, már az elejétől színjáték volt az egész: mi mindenesetre fogjuk ezt fel a józanság - mint a későbbiek bebizonyították: nem túl messzire vezető - győzelmének. Ám közbelépett a "civil szféra"; pontosabban az a bornírt, magát jobboldalinak tekintő világlátás vagy kényszerképzethalmaz, ami leginkább a Magyar Nemzet, a Demokrata meg a hasonló kiadványok hasábjairól, a Fidesz jobbszéléről, a szószékekről, meg a politikai okkultizmus egyéb szeánszairól ismert. (A Magyar Nemzet amúgy szerfölött jól informált volt ebben az ügyben is: hétfő reggeli száma már megírta, hogy nincs egyetértés Such személyéről a kuratóriumban. Már csak a miheztartás végett is: ha valamelyik illetékes kurátor esetleg nem tudta volna, most megtudhatta.) Suchnak az orrára húzták, hogy csak "balliberális" lapokban publikált, hogy nincs is világnézete, hogy ő nem Kondor Katalin, de még csak nem is Siklósi Beatrix - épp csak a sátán famulusának nem nevezték. A prímet a Népszabadság tudósítása szerint egy Pós nevű illető vitte, az Asztmás és Allergiás Betegek Országos Szövetségének képviseletében - mintha az allergia meg az asztma valami tipikusan jobboldali betegség lenne. (Pedig egyik sem az agyat támadja meg.) Az meg egyenesen sírnivaló, hogy olyan emberek gyakorolják a közmédiumok tulajdonosi jogait, akiket senki nem választ, akik döntéseikért senkinek felelősséggel nem tartoznak, semmilyen módon nem számonkérhetők, és az intézményekkel szemben támasztott közkeletű szakmai, politikai és gazdálkodási követelményekről lövésük sincsen.

Viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy el lehessen bújni a hátuk mögé. A dolgok jelenlegi állása szerint Kondor júliusi távozása után Hollós János, az elnöknő szárnysegédje veszi át a rádió irányítását. Aki az elmúlt négy évben akár fél percre is belehallgatott a közrádió hírműsoraiba, tudja, hogy ez kinek kedvez. Pedig, ugyebár, Orbán, Kövér vagy Simicska a környéken sem volt.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.