Ad acta

  • 1997. március 11.

Publicisztika

Akár még jó is volna látni őket, szerencsétlen kisöregeket, ahogy az arcuk elé tett karjukkal osonnak el a tárgyalóteremből, amelyben jobbára jelképesnek mondható büntetésüket kimondták, hát akkor ennyi a büntetésük, nyugszik meg az erkölcsi győzelmekre éhes igazságérzet, a vesszőfutás a vakuvillogásban meg az, hogy a szomszédok darab ideig bízvást nem fogadják a köszönésüket. Különösen a négy egykori Stasi-tiszt köszönését nem, akik a RAF terroristáinak rejtegetési ügyében bizonyultak sárosnak, holott más bűnük, engedi sejtetni az ítélet indoklása, nemigen volt, mint az, hogy tagjai voltak a Stasinak: a RAF-tagok elrejtése az NDK-ban és mindaz, ami ezzel járt, tehát az, hogy kikapcsolták a terroristákat, megelőlegezve nekik azt az ideológiai rokkantnyugdíjat, amelybe később az őket befogadó állam maga is lecsúszott, aligha szankcionálható.
Akár még jó is volna látni őket, szerencsétlen kisöregeket, ahogy az arcuk elé tett karjukkal osonnak el a tárgyalóteremből, amelyben jobbára jelképesnek mondható büntetésüket kimondták, hát akkor ennyi a büntetésük, nyugszik meg az erkölcsi győzelmekre éhes igazságérzet, a vesszőfutás a vakuvillogásban meg az, hogy a szomszédok darab ideig bízvást nem fogadják a köszönésüket. Különösen a négy egykori Stasi-tiszt köszönését nem, akik a RAF terroristáinak rejtegetési ügyében bizonyultak sárosnak, holott más bűnük, engedi sejtetni az ítélet indoklása, nemigen volt, mint az, hogy tagjai voltak a Stasinak: a RAF-tagok elrejtése az NDK-ban és mindaz, ami ezzel járt, tehát az, hogy kikapcsolták a terroristákat, megelőlegezve nekik azt az ideológiai rokkantnyugdíjat, amelybe később az őket befogadó állam maga is lecsúszott, aligha szankcionálható.

Ezek után aligha meglepő, hogy megúszta az a kettő is, akinek az archetipikus Fal-gyilkosság ügyébe, Peter Fechter lelövésébe és elvérezni hagyásába sikerült belekeverednie. Fechter volt az első, aki nekirohant az akkor újdonságnak számító berlini Falba, a határőrök lőttek, talán kissé remegő, rutintalan kézzel, Fechter összeesett, és míg a határőrök a lehetséges eljárásokat latolgatták mintegy háromnegyed órán át, elvérzett. Tudta, hogy lőni fogunk, ki volt írva, tárta szét a karját az egykori határőr, és a bíróság sem tett másként.

Így van ez jól. Ha azt írják ki, hogy lőni fognak, ne menjünk oda, ha jót akarunk, mert tényleg lőni fognak. Meglehet, olykor rendszert váltanak, és utána darab ideig bűnösöket keresnek a korábbi parancsok végrehajtói között, ám aztán, ha rossz szájízzel is, de futni hagyják őket. Az elítélésük még félrevezetné az embereket, még rákapnának, hogy egyéni döntéseiket a fennálló rendnek szegezzék, nekirontanának Falnak, határnak, tilalomtáblának, önkéntes rendnek és felülről kezdeményezett konszenzusnak, visszapofáznának, mert még azt hinnék, hogy van még egy esélyük, egy Odaát, ahol helyére billen az Ideát tótágasra állított világ, vagy ha erről józanul letennének is, még mindig hinnének valamiféle utókorban, ami igazolja őket és felhőtlen, ostoba huszárcsínyeiket. De nem, nincs utókor, nemhogy kései igazságtétel, de még bosszú sincs, csak raison d´état. Jól van ez így.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.