Akár még jó is volna látni őket, szerencsétlen kisöregeket, ahogy az arcuk elé tett karjukkal osonnak el a tárgyalóteremből, amelyben jobbára jelképesnek mondható büntetésüket kimondták, hát akkor ennyi a büntetésük, nyugszik meg az erkölcsi győzelmekre éhes igazságérzet, a vesszőfutás a vakuvillogásban meg az, hogy a szomszédok darab ideig bízvást nem fogadják a köszönésüket. Különösen a négy egykori Stasi-tiszt köszönését nem, akik a RAF terroristáinak rejtegetési ügyében bizonyultak sárosnak, holott más bűnük, engedi sejtetni az ítélet indoklása, nemigen volt, mint az, hogy tagjai voltak a Stasinak: a RAF-tagok elrejtése az NDK-ban és mindaz, ami ezzel járt, tehát az, hogy kikapcsolták a terroristákat, megelőlegezve nekik azt az ideológiai rokkantnyugdíjat, amelybe később az őket befogadó állam maga is lecsúszott, aligha szankcionálható.

Ezek után aligha meglepő, hogy megúszta az a kettő is, akinek az archetipikus Fal-gyilkosság ügyébe, Peter Fechter lelövésébe és elvérezni hagyásába sikerült belekeverednie. Fechter volt az első, aki nekirohant az akkor újdonságnak számító berlini Falba, a határőrök lőttek, talán kissé remegő, rutintalan kézzel, Fechter összeesett, és míg a határőrök a lehetséges eljárásokat latolgatták mintegy háromnegyed órán át, elvérzett. Tudta, hogy lőni fogunk, ki volt írva, tárta szét a karját az egykori határőr, és a bíróság sem tett másként.

Így van ez jól. Ha azt írják ki, hogy lőni fognak, ne menjünk oda, ha jót akarunk, mert tényleg lőni fognak. Meglehet, olykor rendszert váltanak, és utána darab ideig bűnösöket keresnek a korábbi parancsok végrehajtói között, ám aztán, ha rossz szájízzel is, de futni hagyják őket. Az elítélésük még félrevezetné az embereket, még rákapnának, hogy egyéni döntéseiket a fennálló rendnek szegezzék, nekirontanának Falnak, határnak, tilalomtáblának, önkéntes rendnek és felülről kezdeményezett konszenzusnak, visszapofáznának, mert még azt hinnék, hogy van még egy esélyük, egy Odaát, ahol helyére billen az Ideát tótágasra állított világ, vagy ha erről józanul letennének is, még mindig hinnének valamiféle utókorban, ami igazolja őket és felhőtlen, ostoba huszárcsínyeiket. De nem, nincs utókor, nemhogy kései igazságtétel, de még bosszú sincs, csak raison d´état. Jól van ez így.