Amerikai töredékek: az ugatásmentes kutya és az éttermi rendelés bonyodalmai

Publicisztika

Szerzőnk 2015 augusztusa és 2022 áprilisa között az Egyesült Államokban élt és dolgozott. Az alábbiakban amerikai benyomásait és tapasztalatait közöljük a magyarok szemében különösnek tűnő szokásokról és a helyi etikett mibenlétéről. Első rész. 

Hadd kezdjem egy jó hírrel az uraknak: Amerikában büszkék lehetnek ellenállhatatlan vonzerejükre! Bármely fogadás hölgyei közül eltölthetnek a legszebbel is néhány felejthetetlen percet. Megérinthetik a kezét (legalábbis a Covid előtt így volt), mélyen a szemébe nézhetnek és feltárhatják neki legféltettebb titkaikat: „Jó estét kívánok, örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Kovács János vagyok, a GreatWheel LLC regionális kapcsolattartója, leginkább vasúti mozdonyok fogaskerekeinek értékesítésével foglalkozom. Megkérdezhetem, Ön mit talált a legérdekesebbnek a mai előadások témaköréből?” A többi már csak Ámor segítségén múlik.

Ez a lehetőség egyébként teljesen komoly, és még a romantikus dimenziótól is elvonatkoztathatunk: bárkihez oda lehet menni egy rendezvényen egy rövid beszélgetésre, ha igazán fontos emberek esetén ez akár hosszabb sor kivárását teheti is szükségessé, a rendezvények szünetei pedig végesek. Olyan elvárás viszont, mint Magyarországon, hogy keresnünk kell egy ismerőst, aki bemutathat bennünket a célszemélynek, egyáltalán nincs. Kezdeményezhetünk szabadon, önállóan. Végtére is, Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. (Megjegyzem, az angol eredeti a korlátlanságot nem garantálja, a helyi megfogalmazásban Amerika csak a lehetőség földje: „Land of Opportunity”.)

Rossz hírem is van ugyanakkor az uraknak: egyetlen nővel sem fognak tudni szemezni. Nem a zaklatás tilalma miatt, hanem egyszerűen azért, mert a fél másodpercnél hosszabb szemkontaktust minden amerikai köszönésként értelmezi és ígéretes visszanézés helyett széles mosollyal viszonozza, nemegyszer hangos üdvözléssel is. Itt is érvényes a gendersemlegesség: ha rábámulunk egy komikus egyenruhába bújtatott, furcsa frizurájú biztonsági őrre („Hogy lehet így kinézni?”), szinte biztosra vehetjük, hogy kedvesen „visszaköszön”, akár hangosan is. 

Sok magyar jutott magasra Amerikában, én is közéjük tartozom. Nem tudom, hány honfitársunk néz le a világra a 66-ik emeletről, mint én tettem négy éven keresztül (miután felköltöztem az „alagsori" 35-ikről). Nekem tériszonyom sem volt, így 7,5 méteres teraszomon a Covid szigorú időszakában több kilométeres sétákat tettem (3 kilométer volt a rekordom, 25 körönként változtatva a haladási irányt, hogy ne szédüljek el).

66 emelet egyébként Amerikában sem kevés, Bostonban például a 60-ik emeletről kínálják a város legmagasabb kilátását. Az én lakóházamat egyébként bárki meg is nézheti: az Ozark filmsorozat első epizódjában a mi 80-ik emeletünkről dobnak le valakit. (Nagyot repülhetett az áldozat, a rendőri intézkedést ugyanis már egy másik kereszteződésnél vették fel.) Szerettem az Aqua-tornyot, amely a világ legmagasabb, női építész által tervezett épülete volt. Ma már csak a második, mert tervezőnk – kintlétem alatt – rátett néhány „lábbal” (senki sem gondolkodik méterben), tőlünk két kőhajításnyira, egy szintén gyönyörű hármas hasáb megalkotásával. A Vista-torony még építés közben gazdát cserélt, így már St. Regis néven nyitott meg. Több házat kellene rendelni női építészektől! (A pontosság kedvéért: Amerikában nem emeletben, hanem szintben gondolkodnak, a fönti emeletszámokból tehát 1 levonandó.)

Az Aqua kutyabarát épület (nem minden lakóközösség engedélyez kedvenceket), ezért a liftekben rengeteg szép négylábút lehetett látni, ahogy a mellettünk lévő parkokban is. Ennek persze ára van: lakáskeresés közben tudtam meg, hogy a beköltöző kutyákért sokhelyütt többszáz dolláros regisztrációs díjat szednek be. Amerikában egyébként az ebek is a veszélyeztetett fajok közé tartoznak: már a dinoszauruszok előtt kihalt több fajta, például a „póráz nélkül sétáltatottak” csoportja.

Ugató kutyával is alig találkoztam, olyannal pedig, amely engem ugatott volna meg, talán 2 alkalommal közel 7 év alatt.

Darwin evolúciós törvénye egyébként a gazdákra is vonatkozik: a kedvenceik darabos névjegyeit az utcán (parkban) hagyó neveletlen emberekről már csak a felfedezés előtti kódexekben találhatunk említést.

Az amerikaiak szeretetreméltó emberek. Van, aki szerint a partvidékeken találkozni türelmetlenebbekkel és idegesebbekkel is, de én az ország középső részén éltem, ahol mindenki kedves, figyelmes, előzékeny, barátságos, segítőkész. (Mint Magyarországon „vidéken”.) Mindennaposak a néhány mondatos, mosolygós, tréfás párbeszédek liftben, boltban, színházban, utcán, bárpultnál. Mindez bármilyen kapcsolatfelvételi szándék nélkül történik, kizárólag a pillanat szépségének hatására.

Ha már megemlítettem a színházat, hadd térjek ki a tapsrend eltéréseire is. Magyar művészek amerikai sikereinek leírásaiban gyakran olvassuk, hogy a közönség felállva tapsolta meg a produkciót. Ez nagyszerű – függetlenül attól, hogy Amerikában ez rendre így történik. A közönség egy része mindig feláll a tapshoz – a mögöttük állók pedig már csak azért is, hogy továbbra is lássanak valamit a színpadból. Fesztiválokon nemegyszer tapsoltak meg felállva filmeket is – akkor is, ha az alkotók közül senki nem volt jelen. Ott egyszerűen ez a szokás.

A kinti taps ugyanakkor kérészéletű. Vissza legfeljebb egyszer tapsolják a művészeket.

Amerikai szempontból tehát a magyar taps lusta (bravózni is ülve szeretünk), idegesítően hosszú és haszonleső.

A sztároktól nálunk kikövetelt ráadások gyakorlata ugyanis Amerikában nem létezik, minden elhangzó szám része a megtervezett műsornak. Egy magyar számára idegesítő ugyanakkor, hogy a kinti előadások előtt rendszerint hosszasan sorolják, ki voltak azok a nagylelkű támogatók, akiknek a produkció megvalósulását köszönhetjük, a végén pedig a társulat jövőbeli terveinek anyagi segítésére kapunk hosszú buzdítást.

Színház előtt vagy után térjünk be egy étterembe, ott is vannak érdekességek. Az nem tartozik közéjük, hogy sehol nem foglalhatunk helyet magunktól, az ültetés mindenütt a személyzet feladata (jogköre). Az viszont már tényleg meglepő, hogy egyes helyeken az előre megrendelt asztalt csak akkor lehet elfoglalni, ha a társaság minden tagja megérkezett. Ez néha képtelen helyzeteket tud előidézni, például, hogy a bejáratnál kiszálló magas rangú vendégeknek is az üdvözlő pultnál kell megvárniuk, amíg beosztottjaik felérnek a mélygarázsból, de ez van. A cég nyilván nem akar utólag bosszankodni azon, hogy a megrendelt nagy asztal egy része üresen maradt: „Bocs, közben hárman telefonáltak, hogy nem tudnak jönni”.

Az alkohol felszolgálásának is külön folklórja van.

Előfordul, hogy ehhez pincérünknek egy kollégát kell bevonnia, mert ő még nem nagykorú (sok államban 21 év az elvárás). Ha pedig kihozták az italokat, lehet, hogy egy részüket egy időre azonnal vissza is viszik – így jár mindenki, aki például közben kiment a mosdóba. Az étterem nem kockáztathatja meg, hogy kint hagyjon egy italt az asztalon anélkül, hogy egyértelmű lenne, nagykorú fogja azt elfogyasztani (néha viszont az volt az érzésem, bizonyos kor fölött azért kérnek a vendégektől jogosítványt a nagykorúság bizonyításához, mert a pincér magas borravalót remél a nyilvánvaló bókért).

A borravaló pedig fontos: a média szerint a pincérek egy része szinte kizárólag a borravalóból él, amelynek elvárt mértéke 20 százalék. A számlán gyakran fel is kínálják a választható százalékokat, de többnyire elvárt, hogy a borravaló pontos összegét a vendég maga kalkulálja ki mobiltelefonján és írja rá centnyi pontossággal a számlára. Volt magyar ismerősöm, aki mesélte, egyszer 10 százalék borravalót adott, de hamar rájött, az nem volt elég, mert a kávé elfogyasztása alatt több felszolgáló is megkérdezte tőle, mivel voltak a „leginkább elégedetlenek”. Valaki más egyáltalán nem adott borravalót egy népes vacsora végén, ami pincérünket annyira sokkolta, hogy sokadik visszatérésekor én fizettem azt ki neki zsebből, bár magam is „meghívott” voltam.

Egy utolsó éttermi érdekesség: bejutni sem mindig könnyű. Népszerű helyeken bejelentkezünk a pultnál (telefonos asztalfoglalásra sokszor nincs is lehetőség), közlik, hogy a várakozási idő előreláthatólag például 45 perc, elkérik a mobiltelefon-számunkat (cell phone), hogy sms-t (text) tudjanak majd küldeni. Felírják, amit rendelni fogunk, hogy lássák, komoly emberrel van dolguk, és megmondják, hogy például a deep dish pizza sütési ideje 50 perc, de csak akkor teszik majd be, ha már leültünk. Megköszönik türelmünket, mi pedig folytathatjuk a városnézést vagy ihatunk egy italt egy bárban a „várjuk Önt” üzenet vételéig. 

A cikk második részét a hét folyamán közöljük. 

A szerző közgazdász, nyugalmazott külkereskedő, bankár, diplomata.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk