Az Úrnak pár éve úgy szottyant a kedve, hogy kedvez pár százezer embernek és engedélyezi számukra, hogy különösebb bürokratikus kötöttségek nélkül dolgozzanak – nem mellesleg: saját maguknak. Ez a pár százezer ember az életben nem kért soha semmit az államtól. Jó, nem is kapott, de ez most lényegtelen.
Ez a réteg önfoglalkoztató: saját maga szerez megbízást, saját maga gondol ki mindenfélét, és eladja, ha van rá kereslet, és hoppon marad, ha nincs, mert ez is benne van a pakliban. Ez az a réteg, amelyik maga finanszírozza a gáz-, a villany-, a víz- és telefonszámláját; nem szolgálati – értsd: mások adóforintjaiból vásárolt – VW Transporterrel jár vidékre, hanem tizenéves, németből behozott dízelpasszáttal. A maga alkalmazottja, aki nem ismeri a fix fizetés fogalmát. A fix költségekét annál inkább.
Ezek közül az egyik az adó, a kata, a havi 50 ezer forint, amit – természetesen – akkor is be kell csengetnie az államkasszába, ha épp egyetlen fillér bevételre sem sikerült szert tennie.
Aki egy multinál vagy egy minisztériumban dolgozik, a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy egy csomó minden jár neki – az irodában nem ő fizet az áramért, a szolgálati telefon – melynek még a márkáját is többnyire maga választhatja meg – szintén járandóság, mint ahogyan a benzinkártya. A munka világának – legalábbis ebből a nézőpontból – legalább két kasztja van: az alkalmazottaké, meg az önfoglalkoztatóké. Tulajdonképpen jól is van ez így. Nem tudok elképzelni semmilyen vállalatot, ahová főfoglalkozású zeneszerzőket vennének fel, jó sok fizetést adnának nekik, és csak az lenne a dolguk, hogy dalokat írjanak.
A való életben a zenészek, akik dalokat írnak, ha elkészülnek és mondjuk szerződnek egy lemez kiadására, akkor egy vállalatnak nyújtják be a számlájukat. A szabadúszó újságírók ha megírnak egy cikket, elküldik egy szerkesztőségnek – a szerkesztőséget értelemszerűen egy vállalkozás működteti, tartja fenn – és majd a honorárium – annyi, amennyi – ettől a vállalkozástól érkezik meg, nem pedig a főszerkesztő (magánemberként) fizet érte.
Aki eldöntötte a kata kivégzését, az – sehogyan sem interpretálható másképp – egyfelől az önfoglalkoztatásnak üzent hadat, azt sugallván, ezekre az emberekre Magyarországon, mármint az ő Magyarországában nincsen szükség, azaz: neki nincsen szüksége.
Másfelől az üzenet ennél sokkal mélyebb: semmi olyasmire nincs szükség, amely az önálló gondolkodás terméke.
Nem kell új gondolat, elvégre a centrális erőtér eszméjénél úgy sincs jobb. Nem kell új zene. Nem kell egy olyan réteg, amelynek elég nagy része csak lesajnálóan tekint mindarra, amit a NER jelent. Hogy közben a kormányrádiók és propagandainfluenszerek is kiestek a pixisből? Erre vagy van egy jó terv, vagy nincs – ez esetben pedig a régi mondás az irányadó: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ez van.
Az átalányadó belengetése aligha old meg bármit is. Ez egy olyan forma, amikor egyes szellemi foglalkozású vállalkozók az áfa nélküli bevételük 60 százaléka után fizetik a 15 százalék szja-t, illetve a 13 százalék szochót, meg a tb-járulékot (18,5 százalék). Értsd: elvben 40 százalék nyereségük van, és a 60 után adóznak. Ha azonban ez a 60 százalék nem ér el egy bizonyos összeget, akkor a szochó+tb-ként minimum havi 86 120 forint. A kata 50 ezer volt.
Van még egy szereplő, akiről meg kell emlékezni, s aki nem más, mint az iparkamara elnöke. Más országokban az iparkamara a kis- és nagyvállalkozókat összefogó testület, amely a mindenkori regnáló hatalommal szemben fogalmazza meg, hogy mi a gazdasági szereplőik igazi érdeke. Ha jól működik, mindenki a tagja akar lenni, ha nem, akkor megszűnik.
A magyar kamara ezzel szemben a regnáló hatalom érdekeit a kis- és nagyvállalkozókkal szemben képviseli, úgy, hogy ezért államilag előírt kötelező regisztrációs díjat szed.
Ez feltűnően hasonlít ahhoz, amikor Sztálin idejében a kivégzés után a cseka kiküldte a számlát a főbelövéshez használt pisztolygolyóról az áldozat hozzátartozóinak.
Nem mondom, hogy katát fizetni jó volt – adót fizetni azonban nem jókedv kérdése. Ha az ember úgy érzi, hogy a hatalom méltányos, vagy legalábbis igyekszik az lenni, akkor vállat von és fizet.
A helyzet ennél sokkal szomorúbb. Nem lesz ki fizessen, és nem lesz miből. A jelek szerint a kormányt abszolút hidegen hagyja az euróárfolyam már-már katasztrofális romlása (már hogy is ne hagyná: forintban mérve jelentősen nőnek a bevételei). Nem számít, hogy az infláció a legújabb kori történelem rekordjait döntögeti.
Nem számít semmi. Semmi nem számít. Csak egy: vesszenek a katások. Ebből is látszik, hogy igazából kitől retteg a hatalom. Azoktól, akik még gondolkodnak. Akiknek még van gondolatuk.
