Publicisztika

A múlt héten Orbán (Péter, országos rendőrfőkapitány) kecsesen Gergényi (Péter, dandártábornok, Bács-Kiskun megyei kapitány) torkára helyezte testsúlyát, és - Gönczöl (Katalin, ombusman) ajánlására - visszavonatta vele idegenrendészeti intézkedéseit. Gergényi - a hazai rendőrség aranylapjaira nevét beírandó - az Aranykéz utcai robbantás utáni, elsősorban Boros Péter frissen kitüntetett miniszterelnöki főtanácsadó xenofób locsogásától inspirálva, gyakorlatilag saját hatáskörben bírálta felül az idegenrendészeti törvényt és végrehajtási határozatát: intézkedett, hogy külföldiek egy hónapra kapjanak tartózkodási engedélyt; ennél hosszabb időszakra szóló tartózkodási engedélyeket a kapitány állított volna ki, miután meggyőződött, hogy becsületes külföldivel van dolga. ("Jó napot, én vagyok a megyei kapitány, vannak itten becstelen külföldik?"; "Egy szál se, mi becsületesek vagyunk mind."; "Akkor jó.")

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

Kilenc napig szívták egymás fogát Wye-ban, végül született valami eredmény, persze a szó közel-keleti értelmében. Clinton elnöknek - véletlenül épp a felelősségrevonási procedúra bevezető szakaszában - lett egy jó pontja, Netanjahut nem eszik meg azonnal az ellenfelei, sőt még a szövetségesei is békében hagyják még egy darabig; csak Arafat látta jobbnak sebtiben felkeresni a palesztin ügy miatt mindig könnyeket hullatni kész Nyugat-Európát, mielőtt hazautazna.

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

A mi parlamentünk 1991-93-ban - átfaragva

Nemeskürty Istvánhoz a kormány hozzávágott, vagy legalábbis hozzá fog vágni húsz, kötőjel huszonötmilliárd forintot, hogy pontosan mire, arról a Tanár úr néven is emlegetett egyénnek - a Magyar Nemzet hétvégi számában megjelent interjúja szerint - egyelőre édeskevés fogalma van. Az összeget a kormány a magyar államiság és kereszténység ezeréves évfordulójának megünneplésére szánja; a részletek egyelőre kidolgozatlanok, de nincs gáz, elvégre a határidő a távoli november. A della - az ilyen dellák természetéből fakadóan - feltehetőleg arra lesz fordítva, hogy a kormánykoalícióval rokonszenvező, egykor MDF-es lumpenértelmiség rokonszenve hosszú távon is biztosítva legyen. Szó se róla, e nemes célokra a húszmilliárd forint szép summa: még a két évvel ezelőtti honfoglalási felhajtás is mindössze 1,8 milliárdjába fájt a költségvetésnek; arról nem is beszélve, hogy a Nemzeti Kulturális Alap, az a kormányzati intézmény, amely az írók, filmrendezők, mindenféle művészek és kulturnyikok, valamint a kőfaragók és balett-táncosok alkotómunkáját támogatja, tavaly mindössze 2,9 milliárdnyi támogatás fölött diszponált; és ez a taxaméter idén is csak 3,5 milliárd körül áll majd meg.

Először is. Forró és elvtársias üdvözletünket küldjük, igaz, némiképp megkésve a Matica Slovenská múlt hétvégi közgyűlése alkalmából. Fogadják harcos jókívánságainkat legfőképpen azért, mert tiszteletbeli tagjaik közé fogadták Dusan Slobodníkot (a parlament külügyi bizottságának volt elnökét) és Vladimír Meciart (a volt Vladimír Meciart).

Az elmúlt évek rendvédelmi jogalkotása egyre inkább erősíteni látszott azt a következtetést, hogy elértük az alkotmányos és szakmai mélypontot, innen már csak felfelé vezethet az út. A "maffiatörvénynek" nevezett, a továbbiakban tárgyalt szörnyszüleménnyel mégis sikerülhet jelentős lökést adni a jogalkotási színvonal további süllyedéséhez. Hogyan is lehetne ez másképp egy sebtében összetákolt, a tartalmi kérdéseket mégis határozottan eldöntő útmutatás alapján? Az 1097/1998. (VII. 24.) kormányhatározatban foglaltakhoz képest enyhén szólva is igen szűk mozgástere maradt az előkészítőknek. Akik mellesleg - és ezt irónia nélkül mondom - minden tiszteletet megérdemelnek. Mindenekelőtt azért, mert megpróbálták a politikusok által felelőtlenül odavetett kifejezéseket (például "eljárási egyszerűsítések", "soron kívüliség") a jogrendszer követelményeihez igazítani, másrészt a megrendelő szándékaitól eltérve, még az alapvető jogokat védő garanciákat is beépíteni. Nem rajtuk múlt, hogy e célokat csak igen szerény mértékben sikerült megközelíteniük. Sőt könnyen lehet: a parlamenti "héják" éppen a nemzetközi kötelezettségeinkből, de emberi mivoltunkból is fakadó viszonylagos előrelépéseket fogják először kipöckölni az anyagból (tippeket juszt sem adok).

Radu Vasile miniszterelnök eléggé gondterhesen érkezett haza a múlt héten Amerikából. Nem volt ágyúlövés, ovális iroda, sőt a rendezők igyekeztek úgy megszervezni az utazást összegző sajtóértekezletet, hogy az minél kevesebb figyelmet vonjon magára, és az érdekeltek minél kevesebb információt legyenek kénytelenek a nyilvánosság elé tárni.

A büntetés egyelőre elmarad: Milosevic jugoszláv elnök kedden elfogadta az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát, azt, hogy Kosovóba nemzetközi megfigyelők érkezzenek. Evvel Milosevic elhalasztotta a NATO-légicsapást. Ha tetszik, ha nem, megúszta. Ennek most örülni kell: a NATO megbénította volna a jugoszláv hadsereget, szétlőtte volna a reptereket, a kommunikációs központokat, a négy páncélos és a kutya utódait - Milosevic makacsságáért megbüntette volna a rá és bűntársaira szavazókat és az ellenzéket egyaránt -, de az akciót ártatlanok is megsínylették volna.

Salman Rushdie-t két hete lehetett látni a londoni utcákon, sétált és vigyorgott, bár lehet, hogy csak a fotósok kedvéért tette ezt; okos ember lévén, sejthette, hogy mi lesz a vége a rá kirótt halálos ítélet visszavonásának.

A nyolcvanas évek legelején a frankfurti (NSZK) egyetem melletti, Karl Marxról elnevezett kis baloldali könyvesbolt sötét pince-antikváriumában a barátságos bőrdzsekis arc megkérdezte, mivel szolgálhat. "Valami államelleneset, ha volna" - vetettem oda hanyag eleganciával. Nem tudtam, mit keresek, még nem tartottam a szabad piacnál, de az agyam már kezdett nyílni, kerestem valami világnézetet. "Szerintem kezdjük ezzel" - mondta a barátságos bőrdzsekis arc, és a kezembe nyomott egy vékony, fekete kötetet. Kropotkin: Az állam. A harmadik oldalon az eladó macskakaparása: J. Fischer. Leperkáltam az öt márkát a könyvért, amely még aznap délután elkezdte megváltoztatni az életemet. Néha még visszajártam a pincébe, hogy apránként felvásároljam az antikvár anarchista polcot, az antikváriussal nemigen foglalkoztam, csak évekkel később, a tévéhíradóban láttam viszont, amint fehér Adidas tornacipőben leteszi az esküt Hessen tartomány környezetvédelmi minisztereként.

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.