Egy bátor ember

  • 1998. október 8.

Publicisztika

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

És mekkorát tévedtünk Kristóf Attila megítélésében!

Kristóf Attila ugyanis tökéletesen elvesztette minden maradék erkölcsi és politikai tisztánlátását is.

A jeles publicista lapjának múlt csütörtöki számában - miután éles kirohanást intézett a bulvársajtó, eme "általában baloldali jelenség" ellen - afölötti kéjes örömének adott hangot, hogy a Postabank megszüntette a Kurírt.

Nem csak arról van itt szó, hogy Kristóf Attilának vacsorára kenyeret, sört, tizenöt deka lókolbászt, autójába benzint, Kristóf Attila családjának karácsonyi ajándékot éppúgy a Postabank és az adófizetők vettek, mint a felszámolt Kurír újságíróinak. És nem is csak arról, hogy Kristóf Attila nem érti: az előző kormány (és most mindegy, hogy milyen számításokból, és hogy ez maga a kormány volt-e vagy csak Princz Gábor, a Postabank médiabirodalmának létrehozója) úgy óhajtotta a vélemények sokszínűségét érvényesíteni, valamint a szabad tájékozódáshoz való jogot szélesíteni, hogy baloldali és jobboldali, az akkori kormánnyal rokonszenvező és azzal vitában álló lapok cechjét is állta. (Ezt a helyzetet szerencsésnek épp nem tartanánk, de a kormány és az ellenzék valaminő csekély konszenzusára épülő demokráciáktól teljesen idegennek sem.) És nem is arról van szó, hogy Kristóf Attila önnön "kultúrszolgálatától" megrészegülve a Kurír volt olvasóit is leállatozta.

Inkább arra szomorú példa Kristóf Attila esete, hogy a hatalommal való maradéktalan azonosulás, az egyéniség tökéletes feladása egy olyan korban, amely ezt nem követeli meg, milyen szánalmas eredményre tud vezetni.

Hogy még a seggnyaláshoz is kell bizonyos tartás, különben az sem ér semmit.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.