Egy bátor ember

publikálva
1998/41. (10. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

És mekkorát tévedtünk Kristóf Attila megítélésében!

Kristóf Attila ugyanis tökéletesen elvesztette minden maradék erkölcsi és politikai tisztánlátását is.

A jeles publicista lapjának múlt csütörtöki számában - miután éles kirohanást intézett a bulvársajtó, eme "általában baloldali jelenség" ellen - afölötti kéjes örömének adott hangot, hogy a Postabank megszüntette a Kurírt.

Nem csak arról van itt szó, hogy Kristóf Attilának vacsorára kenyeret, sört, tizenöt deka lókolbászt, autójába benzint, Kristóf Attila családjának karácsonyi ajándékot éppúgy a Postabank és az adófizetők vettek, mint a felszámolt Kurír újságíróinak. És nem is csak arról, hogy Kristóf Attila nem érti: az előző kormány (és most mindegy, hogy milyen számításokból, és hogy ez maga a kormány volt-e vagy csak Princz Gábor, a Postabank médiabirodalmának létrehozója) úgy óhajtotta a vélemények sokszínűségét érvényesíteni, valamint a szabad tájékozódáshoz való jogot szélesíteni, hogy baloldali és jobboldali, az akkori kormánnyal rokonszenvező és azzal vitában álló lapok cechjét is állta. (Ezt a helyzetet szerencsésnek épp nem tartanánk, de a kormány és az ellenzék valaminő csekély konszenzusára épülő demokráciáktól teljesen idegennek sem.) És nem is arról van szó, hogy Kristóf Attila önnön "kultúrszolgálatától" megrészegülve a Kurír volt olvasóit is leállatozta.

Inkább arra szomorú példa Kristóf Attila esete, hogy a hatalommal való maradéktalan azonosulás, az egyéniség tökéletes feladása egy olyan korban, amely ezt nem követeli meg, milyen szánalmas eredményre tud vezetni.

Hogy még a seggnyaláshoz is kell bizonyos tartás, különben az sem ér semmit.

publikálva
1998/41. (10. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk