Halál és irodalom

  • 1998. október 15.

Publicisztika

Salman Rushdie-t két hete lehetett látni a londoni utcákon, sétált és vigyorgott, bár lehet, hogy csak a fotósok kedvéért tette ezt; okos ember lévén, sejthette, hogy mi lesz a vége a rá kirótt halálos ítélet visszavonásának.

Már akkor, amikor a visszavonásról szóló hír felreppent, lett volna oka rá, hogy valóban elkezdjen félni: amíg csak a hivatalos Irán honorálta volna vérdíjjal az ítélet visszaváltását, még volt remény, hogy mégsem merik megöletni; a hivatalos Iránnak, ennek a minden sajátossága ellenére mégiscsak intézményesített, nemzetközi kapcsolataira, legyenek ezek bármily informálisak, mégiscsak ügyet vető államalakulatnak annyi esze azért bizonyára csak volt, hogy ne tegyen semmi jóvátehetetlent. A visszavonás viszont szabaddá tette volna a pályát azok előtt az iszlám fundamentalisták előtt, akikhez képest az iráni kormány maga a megtestesült tolerancia. Ha tényleg visszavonták volna a fatvát, Rushdie talán már nem élne.

Most azonban, hogy a visszavonást visszavonták az irániak, marad minden a régiben, az író személye továbbra is színfalak mögötti alkuk tárgya lesz, megszemélyesítője és egyben biztosítéka annak, hogy Irán és a világ összes többi fanatikus rezsimje azt csinál, amit akar, hál´ istennek azonban maguk sem gondolják komolyan, ami első idegességükben kiszalad a szájukon. Csak azért mondják, hogy legyen miről lehátrálniuk, amikor éppen annak érzik szükségét, ha pl. esik az olajár, vagy -mint épp most -bekeményítenek a tálibok. Ilyenkor jól jön azoknak az országoknak a segítsége, amelyekben, bár jócskán előfordulnak disznóságok, egy írót halálra ítélni azért senki nem merészelne.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.