Salman Rushdie-t két hete lehetett látni a londoni utcákon, sétált és vigyorgott, bár lehet, hogy csak a fotósok kedvéért tette ezt; okos ember lévén, sejthette, hogy mi lesz a vége a rá kirótt halálos ítélet visszavonásának.

Már akkor, amikor a visszavonásról szóló hír felreppent, lett volna oka rá, hogy valóban elkezdjen félni: amíg csak a hivatalos Irán honorálta volna vérdíjjal az ítélet visszaváltását, még volt remény, hogy mégsem merik megöletni; a hivatalos Iránnak, ennek a minden sajátossága ellenére mégiscsak intézményesített, nemzetközi kapcsolataira, legyenek ezek bármily informálisak, mégiscsak ügyet vető államalakulatnak annyi esze azért bizonyára csak volt, hogy ne tegyen semmi jóvátehetetlent. A visszavonás viszont szabaddá tette volna a pályát azok előtt az iszlám fundamentalisták előtt, akikhez képest az iráni kormány maga a megtestesült tolerancia. Ha tényleg visszavonták volna a fatvát, Rushdie talán már nem élne.

Most azonban, hogy a visszavonást visszavonták az irániak, marad minden a régiben, az író személye továbbra is színfalak mögötti alkuk tárgya lesz, megszemélyesítője és egyben biztosítéka annak, hogy Irán és a világ összes többi fanatikus rezsimje azt csinál, amit akar, hál´ istennek azonban maguk sem gondolják komolyan, ami első idegességükben kiszalad a szájukon. Csak azért mondják, hogy legyen miről lehátrálniuk, amikor éppen annak érzik szükségét, ha pl. esik az olajár, vagy -mint épp most -bekeményítenek a tálibok. Ilyenkor jól jön azoknak az országoknak a segítsége, amelyekben, bár jócskán előfordulnak disznóságok, egy írót halálra ítélni azért senki nem merészelne.