A nyolcvanas évek legelején a frankfurti (NSZK) egyetem melletti, Karl Marxról elnevezett kis baloldali könyvesbolt sötét pince-antikváriumában a barátságos bőrdzsekis arc megkérdezte, mivel szolgálhat. "Valami államelleneset, ha volna" - vetettem oda hanyag eleganciával. Nem tudtam, mit keresek, még nem tartottam a szabad piacnál, de az agyam már kezdett nyílni, kerestem valami világnézetet. "Szerintem kezdjük ezzel" - mondta a barátságos bőrdzsekis arc, és a kezembe nyomott egy vékony, fekete kötetet. Kropotkin: Az állam. A harmadik oldalon az eladó macskakaparása: J. Fischer. Leperkáltam az öt márkát a könyvért, amely még aznap délután elkezdte megváltoztatni az életemet. Néha még visszajártam a pincébe, hogy apránként felvásároljam az antikvár anarchista polcot, az antikváriussal nemigen foglalkoztam, csak évekkel később, a tévéhíradóban láttam viszont, amint fehér Adidas tornacipőben leteszi az esküt Hessen tartomány környezetvédelmi minisztereként.
Az ötvenéves Joschka Fischer, aki rövid ideig nem túl sikeres helyi ökominiszter, majd Bonnban zöld frakcióvezető volt, és aki időközben "szokatlanul racionális politikai emberré fejlődött" (Schröder Fischerről), most külügyminisztere lehet egy liberalizált kiadású szocdem kormánynak, tágabb értelemben pedig tényező egy egyesülő Európában. A hagyományosan gerontofil SPD-hez képest már Schröder is maga a generációváltás, de Fischerékkel egy olyan nagy generáció jut politikai hatalomhoz, amely valóban megérdemli ezt a nevet, szemben mondjuk a velük egyidős magyar "nagygenerációs" hazugokkal, akik utoljára akkor voltak nonkonformak, amikor hosszú hajjal mentek Illés-koncertre, onnantól húsz éven át önbecsapták magukat, a csúcs az volt, amikor bátor dolognak tartották az István, a királyt, ma pedig "Fidesz" alatt egy erős kezű, jobbos kormányt értenek, amely majd őket is odaengedi a fazékhoz - egyébként ez lesz ennek a generációnak az utolsó illúziója.
Nem kizárt tehát, hogy hamarosan korosztályilag meg ruházatilag nagyjából kompatíbilis emberek ülnek le egymással magyar-német ügyeket, NATO-csatlakozást, EU-integrációt megbeszélni - de hogy a német zöld fejekben mi van, azt ká-európai szocializációval nem könnyű fogni.
A többi európai ökopárthoz hasonlóan a németországi is mélyen a hatvanas évek végi diákmozgalmakban gyökerezik. A frankfurti, nyugat-berlini, hamburgi diákrebelliók azonban nem csupán a tekintélyelvű porosz egyetemi rendszer, a "talárok alatti ezeréves por" ellen irányultak, és nem is csak a "kapitalista kizsákmányolás" ellen, mint Párizs ´68, de nem is csupán a vietnami háború ellen és a szabad életformák, kommunák mellett, mint az amerikai hippi- és diákmozgalmak. Németországban a náci közelmúlt intézményesített elhallgatása, a szülők és a tettestárs nagyszülők hazugságai ellen is szólt az évekig tartó protestkiáltás. "Olyan társadalomban nőttünk fel, ahol a volt náci bírák a társadalom szerves részei, és még magas nyugdíjat is kapnak" (Fritz Teufel). Így aztán a tüntetéseken ("Ho-Ho-Ho Si Minh!") minden rendőri gumibotozás "Gestapo-módszer" volt, minden őrizetbe vétel "a náci disznók" gaztette, minden állami/egyetemi represszió a "fasiszta állam restaurációs kísérlete", és persze ezt erősítette, amikor a derék utcai állampolgárok "irány a munkaláger!" és "tűnjetek az NDK-ba!" felkiáltással küldték el az anyjukba a diákokat, akik lassan felismerték: "Ezekkel nem lehet tárgyalni, ez az Auschwitz-generáció." Ezt egy Gudrun Ensslin nevű kommunista diáklány közölte, aki kisvártatva sikertelen terrorista karriert futott be.
A német diáklázadás aktív korszaka egy lövéssel kezdődött (1967-ben egy rendőr lelőtte Benno Ohnesorg egyetemistát), és egy lövéssel végződött: 1968-ban egy a jobboldali bulvárlapok által felheccelt polgár rálőtt Rudi Dutschke marxista diákvezetőre, aki csak tíz évvel később halt bele a lövésbe, előtte még belépett az akkor szerveződő új, országos Zöld Pártba. A hetvenes évek elején a látszólag mozdíthatatlan rendszer látszólag felfalta ellenzékét: a diákmozgalom szétesett, de valami új is keletkezett.
Egy törpe kisebbség a hagyományos, hierarchikus szerkezetű kommunista, trockista "K-pártokba" vonult, egy még kisebb kisebbség a föld alá vonult bankárt ölni (a RAF rendezte 1977-ben a "német ősz" nevű merényletsort) - ellenben tömeges méretekben terjedt az alternatív mozgalom, amely akkor még nem volt tudatában mozgalmi mivoltának. Helyi érdekű, környezetvédő "polgári iniciatívák", atomerőmű-ellenes bizottságok (hol volt még Csernobil!), a harmadik világgal szolidarizáló csoportok, feminista nőszervezetek, szülők által önkormányzott antiautoritárius óvodák, városi lakóközösségek, nőket időnként köztulajdonba vevő kommunák alakultak - nem is annyira egyetlen mozgalommá, inkább szabad kezdeményezések hálózataivá. "Mi vagyunk azok az emberek, akiktől a szüleink mindig óvtak bennünket" - állt a korabeli matricákon, a lakóközösségekben pedig a Ton Steine Scherben zenekar üvöltött: "Tegyétek tönkre, ami tönkretesz benneteket!" Aztán a hálózatokból szövetségek, helyi, tartományi választási pártok lettek, majd eljött 1980 januárja, és Karlsruhében megalakult az országos Zöld Párt (Die Grünen).
Zöld? Miért pont az ökológia? Nehéz kérdés. A hetvenes évek közepére a média és a közbeszéd egyre nagyobb teret szentelt az ipari társadalmak válságának, a Római Klub ökopánik-jelentéseinek, a világ nyersanyagkészleteinek végességéről szóló beszámolóknak, az atomerőművek életveszélyességét ecsetelő szakértői dolgozatoknak. A humán értelmiség, távol az osztályhatalomtól, nemhogy a munkásosztályt nem akarta már meggyőzni a forradalom szükségességéről (hamar meg is utálta a középkategóriájú autókon közlekedő, középszerű nézeteket hirdető, kétgyerekes, a szakszervezetek által agyonvédett jóléti munkást), de ahogy kicsit révbe ért, maga is lemondott az osztályharcról. A frissen végzett középosztálybeli tanárok, szociológusok, újságírók álláshoz jutottak, az egyetemisták néha tíz évig is jártak az egyre szabadabb, kurzusrendszerű egyetemre, "a szisztéma" megdöntése tehát érdek hiányában elmaradt. A helyi cselekvés mellé azonban bejött a globális gondolkodás. Heller Ágnes téved, amikor az úgynevezett "posztmodern" áttörését köti 1968-hoz. Inkább a posztindusztriális gondolkodás kezdete lehetett.
Az ipari társadalmak gazdagsága, a harmadik világ Nyomora, az ózonlyuk, az atomerőművek mint a nyugat töretlen gazdasági növekedéséhez szükséges hiperveszélyes eszközök, a női munkaerő és reprodukciós képesség kizsákmányolása - nem függ össze mindez? De bizony - gondolta a saját jóléte miatt kicsit bűntudatos, mélyen piacellenes fiatal német értelmiség, amely a Mao-bibliától eljutott az Ikea-katalógusig, de ellenségképét, a globális kapitalista rendszert megtartotta. Csak éppen elkezdett másképpen érvelni ellene: az "imperializmusból" így lett "észak-dél konfliktusa", a "kizsákmányolás elleni harcból" "fenntartható fejlődés". Közben bejött Szolzsenyicin Gulag-könyve, André Gorz elbúcsúzott a proletariátustól, a francia maoista filozófusok átmentek jobbra, Rudolf Bahrót és Wolf Biermannt szívatták az NDK-ban, és hát ott volt Prága - nem, a szocialista érvelés out volt. A környezetvédelem kezdett in lenni.
Az ökopolitika az itthoni félreértéssel szemben nem természet-, madár- és fajvédelmet jelent, hanem egy helyi igényeket kielégítő, környezetkímélő, közlekedést megspóroló, önigazgató gazdaság propagálását (Schumacher: "Small is beautiful"), megspékelve a gazdasági szabadság megregulázásával, megadóztatásával és ideologikus, enyhén ökodiktatorikus korlátozásával, merthogy ugye közeleg az ökokalipszis most. A zöld gondolatba mindent be lehetett csomagolni az ökoszocialista fogyasztásellenességtől kezdve az ökopiacon át egészen az ezoterikus, miszticista New Age-faszságig. Talán e korlátlan lehetőségek miatt szivárgott át a zöld tudat a médiába, a polgári pártokba, valamint magába a tévénéző, Bild Zeitungot olvasó polgárba, aki addig azt hitte, ózonlyuk az, ami a fejében van. Innentől Németországban minden és mindenki zöld, ha nem szelektálod a háztartási hulladékot, ki vagy közösítve.
Párt és mozgalom kettőssége 18 éve nem bír lekerülni a Zöldek agendájáról, holott sok éve ott ülnek a tartományi parlamentekben és a Bundestagban. Ennek oka, hogy a Zöld Párt létrehozásával nem szűntek meg a helyi társadalmi mozgalmak, csak éppen a parlamentbe is bekerültek a szempontjaik. Az ökoszocialista "fundik" és a kormányzásra kész, pragmatista "realók" harca egyre inkább az utóbbiak javára dőlt el, pláne amióta 1990-ben a Jutta Ditfurth nevéhez köthető fundik nagy dérrel-dúrral kivonultak a pártból ("a Zöldek ejtették ellenzéki, társadalomkritikus politikájukat, hogy potenciálisan kormányzó párt lehessenek"), a bent maradó exkomcsi Jürgen Trittin azonban még miniszter is lehet. A nyolcvanas években volt még egy igen biztató, "ökolibertariánus" szárnya is a zöldeknek (Thomas Schmid), akik szerint ökológia, piacgazdaság és államtalanítás egész jól megfér egymással, de ezt az állam megreformálásában hívő pártbázis másképp látta, és sürgősen megvonta tőlük a támogatást.
A párt bázisdemokratikus alapértékeit a vezető garnitúrán számon kérő fundik mindenesetre keresztülvittek két, ma is többé-kevésbé élő szervezőelvet: a rotációt (egy poszton kétévente személycsere) és a női kvótát (a posztok felét vagy x hányadát nők töltik be), ez most nyilván változni fog. Ezeken jó somolyogni, meg liberális szempontból elvetni, de ugye a képviselők tényleg szeretnek elszakadni pártjaiktól, és a politikát tényleg 95 százalékban férfiak intézik, pláne nálunk.
Érdekes módon a liberális demokrata realo szárny erős emberei (Fischer, Daniel Cohn-Bendit) ma pont azok az egykori anarcho-spontaneisták, akik korábban lenézték és kiröhögték az államot. 1976 májusában Fischer is azon hetek között volt, akiket őrizetbe vett a rendőrség, miután Ulrike Meinhof rejtélyes börtönhalála után utcai harcot vívtak a frankfurti rendőrséggel. Kilenc évvel később a szélsőbalos autonómok tojással és festékkel dobálták meg őt és Cohn-Benditet, amiért Hessenben koalíciózni készültek a szocdemekkel, alig pár héttel azután, hogy a szocdem irányítású BM alatt egy rendőrautó halálra gázolt egy tüntetőt. "Csak társadalmi és parlamenti szövetségekkel, kompromisszumokkal érhetünk el valamit" - mondta Fischer, aki nem sokkal a Bundestagba kerülése előtt "elképesztő alkoholista gyülekezetnek" nevezte a törvényhozást, majd miután bekerült, a házelnökkel udvariasan közölte: "Engedelmével, elnök úr, ön egy segglyuk." Mindenesetre Fischer az, aki talán a legkevesebb belső sérüléssel úszta meg a zöld vezetői garnitúra életrajzbeli töréseit.
A Zöldek kormányra kerüléséből problémák egész sora adódhat, ha komolyan keresztül akarják vinni a beígért, abszurd, ötmárkás benzinárat vagy a kevésbé abszurd, de komplikált ökoadórendszert, tehát a környezetszennyező termelés/fogyasztás büntetését, cserébe az átállás finanszírozását. Még nehezebb lesz a a zöld külügyminiszter dolga Ká-Európával. A párt gyakorlatilag csak nyolc éve, a keletnémet ellenzéki Bündnis ´90-hel való egyesülés után fedezte fel a vadkeletet, korábban nem túlozta el a kapcsolattartást az NDK-beli, cseh, lengyel, magyar ellenzékkel. Érdekes lesz a NATO keleti bővítésének ügye is: Fischer ugyan legutóbb megszavazta, de a fél frakció nem. A NATO különösen neurotikus zöld ügy, hiszen a tagság jó része ott volt a nyolcvanas évekbeli NATO-ellenes "békemozgalomban", amely gyűlölte az "agresszív militarista szövetséget", de egy szava sem volt a szovjet veszélyre. Fischer azonban már 1987-ben úgy látta, hogy aki a NATO-ból való kilépést hirdeti (mint pl. a saját pártja), az egy új német nagyhatalmi nacionalizmus szekerét tolja. Nem véletlenül tolongott annyi harmadikutas jobbos a békemozgalomban.
Sokáig ez volt a másik különösen neurotikus zöld téma, a nemzeti identitás mint olyan. Az alternatív baloldal egészen a nyolcvanas évek végéig nem tudta, hogyan viszonyuljon a "nemzeti kérdéshez", a németséghez, de nem volt olyan harmadik világbeli fegyveres nacionálkommunista "felszabadítási szervezet", amelynek ne vetette volna magát a karjaiba, amelynek megsegítésére ne alakított volna "szolidaritási bizottságot". A múlt miatt különösen érzékeny terület volt a német-izraeli ügykomplexum. A Zöld Párt küldöttségének 1984-es izraeli látogatása kisebb botrányba fulladt, amikor a fundik propalesztin nyilatkozatokat tettek, és látványosan Szíriával akartak barátkozni. A zöld imázst az (azóta szocdem) Otto Schily vezette realók 1987-es izraeli látogatása tette helyre, az alternatív nemzeti neurózist pedig Helmut Kohl oldotta fel, amikor egy fast food keretében lenyelte az NDK-t.
A zöld gondolat térnyerése ellenére a párt nem könnyen szabadul a mozgalmi múlt számos koloncától, így az enyhén eltúlzott bázisdemokrácia miatti nehézkes döntéshozataltól vagy a piacgazdasággal szembeni mély szkepszistől. A Zöldek történelmi érdeme azonban, hogy a kozmopolita gondolkodás felé tereltek, humanizáltak és demokratizáltak egy mélyen provinciális társadalmat, oldották a külföldi vendégmunkásokkal és menekültekkel szembeni rasszista hozzáállást, elfogadtatták, hogy a nők nem elsősorban anyák, hanem autonóm lények, és bár nem erősségük az internet, minden cselekedetük a jövőről szól. Egy kis lépéssel mindig előrébb vannak, és ez - európai léptékkel - akár nekünk is nagy lépés lehet.
