MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.
Van-e a pagonyban még valaki, aki emlékszik 1992 ködös és taknyos október 23-ájára? E nevezetes napon neonáci suhancok - azóta sem kellően és nyilvánosan tisztázott körülmények között - a Kossuth téren beléfojtották a szót a köztársasági elnökbe. Anélkül, hogy eleve kudarcra ítélt kísérletet tennénk az események rekonstruálására, és eldöntenénk, hogy mire akarta használni az akkori belügyminiszter, Boross Péter és az akkori budapesti rendőrfőkapitány, Pintér Sándor az Árpád-sávos fiatalokat és a rejtélyes okból a térre vezényelt határőröket, hogy pancser módon szervezett puccskísérlet történt-e, vagy a cél csak Göncz Árpád megalázása és a Mi Hazánk lakóinak megfélemlítése volt, idézzük fel az aznap esti operaházi díszelőadás élő közvetítését. A miniszterelnök Antall József döbbent mentegetőzését. Meg azt a fiatalembert is, aki - miközben az elnök és a két másik ellenzéki párt felelős politikusai a tiltakozás legegyszerűbb formájával élve távol maradtak az ünnepségről - karakánul megjelent ott, ahová hivatalból hívták, fegyelmezetten végighallgatta a miniszterelnöki beszédet, majd demonstratíve távozott. Mit távozott, kivonult, és ez többet mondott minden távolmaradásnál. Ugyanez a fiatalember három nappal később e szavakat intézte a kormányhoz: "Megítélésünk szerint az ország fél. Az egzisztenciális félelem mellé fizikai félelem is társul. Nem önmagában néhány száz skinheadtől fél ez az ország, hanem úgy gondoljuk, az ország attól tart, hogy a kormány gyanúba hozható és összjátékkal vádolható meg: a szélsőjobboldali erőszakos csoportokkal való együttműködés vádjával."
Ezt a fiatalembert Orbán Viktornak hívták, és néhány hónapon belül ő lett az ország egyik legnépszerűbb politikusa. Most ő Magyarország miniszterelnöke.
Az akkori Orbán Viktor kitűnően érezte meg, hogy mi bírja beleverni a rettegést az ország lakóiba, és jól tapintott rá a kormány és a szélsőjobb közötti viszony intimitásaira is.
Ez a tudás, ez az intuíció nem vész, nem veszhet el, ez világos.
A mai Orbán Viktor kormányát a szélsőjobb a parlamentben nem győzi szeretetének apróbb jeleivel elhalmozni, olyannyira, hogy az már-már feltűnő; a mai Orbán Viktor pártja a budapesti főpolgármester-választáson olyan jelöltet állít, akire gond nélkül bírnak szavazni a szélsőjobb támogatói, aki - a rá leadott szavazatok származását tekintve -effektíve a Fidesz és a MIÉP koalíciós jelöltje. Továbbá: azt a két embert, akik feltehetőleg kulcsszerepet játszottak az 1992. Októberi Sajnálatos Eseményekben, ezzel is igazolva jártasságukat vagy ösztönös tehetségüket a félelemkeltésben, a mai Orbán Viktor két igen közeli munkatársául választja. (Azért feltehetőleg, mert a tárgyban készült parlamenti jelentést - már a szoclib kormány alatt - nemzetbiztonsági okokra hivatkozva titkosították.) Valamint: azt az embert, Boross Pétert, akinek a felelőssége vagy ártatlansága a Köztársaság rendszerváltás utáni történetének egyik leggyalázatosabb epizódjában mind a mai napig nem tisztázott, a mai Orbán Viktor "Magyarország demokratikus átalakítása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként" a Köztársaság legmagasabb kitüntetésére, a Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjére terjeszti fel. A kitüntetést Göncz Árpád adományozza és adja át, akinek ebben a kérdésben nincs igazi vétójoga.
Érdekes lenne tudni, hogy a mai Orbán Viktornak eszébe jut-e néha az a jelenet az Operában meg az a beszéd a parlamentben. Érdekes lenne, ha - Knézy Jenő sportfilozófussal szólva - beleláthatnánk az agyába.
Vajon szégyelli-e már akkori állásfoglalását?
