MaNcs, X. évf. 43. szám, (1998.10.22.) (1998-10-22)
Röhögés, gúnykacaj, részvétteli kárörvend tovatűnt, csönd van, beszélhetek én is. Másnap kaptam a telefonokat, grimaszokat, legyintéseket, kérdéseket, mondatokat. Kint voltál? Gondoltam rád. Na, mit szólsz? Jobb, ha semmit.
Most ezt egészen spontánul írom, ahogy kikívánkozik belőlem, őszintén, egyszerűen, sallangmentesen, minden teketória és köntörfalazás nélkül.
Konvertáltam neked a szöveget, mondta, aztán ráugrott a Sopianae lightra, a szeme csillogott, most meg beleülsz a gépembe. Igen, beleülök, gondoltam, legyen egyszer az írás tárgya a valóság, amikor az élet igazi chipkatonái csapnak össze valóságos tétért. Ilyen ez most. Nagy, mócsingos indulatok feszülnek össze, balról a Móricz Zsigmond-féle köpetes tessékelés, jobbról sikamlós Szabó Dezső, a harc, a verejték, a könnyek, a brokkoli, bocs, a fenntevényezés, no elég.
Nemeskürty Istvánhoz a kormány hozzávágott, vagy legalábbis hozzá fog vágni húsz, kötőjel huszonötmilliárd forintot, hogy pontosan mire, arról a Tanár úr néven is emlegetett egyénnek - a Magyar Nemzet hétvégi számában megjelent interjúja szerint - egyelőre édeskevés fogalma van. Az összeget a kormány a magyar államiság és kereszténység ezeréves évfordulójának megünneplésére szánja; a részletek egyelőre kidolgozatlanok, de nincs gáz, elvégre a határidő a távoli november. A della - az ilyen dellák természetéből fakadóan - feltehetőleg arra lesz fordítva, hogy a kormánykoalícióval rokonszenvező, egykor MDF-es lumpenértelmiség rokonszenve hosszú távon is biztosítva legyen. Szó se róla, e nemes célokra a húszmilliárd forint szép summa: még a két évvel ezelőtti honfoglalási felhajtás is mindössze 1,8 milliárdjába fájt a költségvetésnek; arról nem is beszélve, hogy a Nemzeti Kulturális Alap, az a kormányzati intézmény, amely az írók, filmrendezők, mindenféle művészek és kulturnyikok, valamint a kőfaragók és balett-táncosok alkotómunkáját támogatja, tavaly mindössze 2,9 milliárdnyi támogatás fölött diszponált; és ez a taxaméter idén is csak 3,5 milliárd körül áll majd meg.
Először is. Forró és elvtársias üdvözletünket küldjük, igaz, némiképp megkésve a Matica Slovenská múlt hétvégi közgyűlése alkalmából. Fogadják harcos jókívánságainkat legfőképpen azért, mert tiszteletbeli tagjaik közé fogadták Dusan Slobodníkot (a parlament külügyi bizottságának volt elnökét) és Vladimír Meciart (a volt Vladimír Meciart).
Egyre kevesebbet tudunk meg egyre több dologról - tartja a posztmodern közhely, ami éppen hogy nem áll az 1956-os magyar forradalomra. Megnyíltak a magyar, orosz és román archívumok, a múlt kutathatóvá vált, ezzel párhuzamosan azonban a nemzet veszített érdeklődéséből, új generációk nőttek fel, amelyek számára a Corvin köz már csak egy multiplex mozi. Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete ezért hamarosan CD-ROM formájában teszi közzé az ´56-ról szóló komplex tudást. A történészi kutatást az adatvédelmi biztos ajánlása könnyítette meg.
Magyar galéria a FIAC-onElsőként a magyarok közül a Várfok 14 Galéria vehetett részt a világ legnagyobb képzőművészeti vásárának számító, Párizsban megrendezett 25. FIAC-on, melyet körülbelül 150 ezer néző keresett fel.
A legmegfelelőbb szavakat ismét a Napi Magyarország találta meg: A helyi politikáról döntött az ország volt a hétfői cím a címlapon, és tényleg. Miután megtörtént az, amit nem vártunk, tehát megállt a Fidesz májusi lendülete, Budapesten meg egyenesen aratott az SZDSZ, bekövetkezett az, ami várható volt: mindenki a saját győzelmeként ünnepelte a vasárnapot, mintha még tartana a kampány. Összeállításunkban a fővárostól elkanyarodunk Pomázra, Hódmezővásárhelyre, ahol megnézzük a jelöltállítás viszontagságait, és természetesen folytatódik a szombathelyi szappanopera.
A frissen alakult Bahia magánnyugdíjpénztár a leginkább érintett korosztályt, a húsz és harminc év közöttieket próbálja meggyőzni a tájékoztatójukon olvasható egyszerű érveléssel: "Ha egyszer úgyis tejelned kell, nem jobb egy ismerősnek?" De nemcsak a hangvétel az, amiben különbözni akarnak más magánnyugdíjpénztáraktól.
Lezárult a hetek óta tartó alkudozás. Szombaton, a titokzatos kormányülésen megszületett a végleges döntés a nyugdíjemelésről. A lapunk birtokába került kormányzati előterjesztés szerint a koalíció törvényt módosít, hogy ezzel az idősek járandósága jövőre átlagosan 14 százalékkal emelkedhessen, persze differenciáltan, ahogy ígérték.
Latin-Amerika egészen másfajta médiajelenlétet tervezett a múlt hét végére. Tizenkilenc ország és volt gyarmattartóik Portugáliában rendeztek csúcsértekezletet. Világválság-következmények, bajmegelőzés, Európa figyelmének felkeltése - ez volt a napirend. De a figyelem végül nem ezért, hanem a nyugalmazott chilei diktátor, Augusto Pinochet Ugarte londoni őrizetbe vétele miatt fordult a térség felé.
Először fordult velem elő, hogy a tiszteletemre felhúzták valahol a magyar zászlót. Már ez is elegendő indok lehetne ahhoz, hogy elégedetten emlékezzek vissza az Almatiban tartott I. Eurázsiai Filmfesztivál eseményeire. Meg azért is, mert a napsütéses indián nyárban sütkérező Almati tényleg a legszebb arcát mutatja a nézőnek. Az már kevésbé töltött el elégedettséggel, hogy az egész rendezvényen én voltam az egyedüli magyar.
Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.
A Budapesti Õszi Fesztivál kiemelkedő képzőművészeti eseménye Erdély Miklós életmű-kiállítása a Műcsarnokban, melyet Jan Hoet, a Museum van Hedendaagse Kunst, a belgiumi Gent Kortárs Művészeti Múzeumának az igazgatója nyitott meg. Miközben Erdély munkásságát elemezve megígérte, a kiállítás anyagának egy részét elviszi Gentbe, a haladó pesti értelmiség önnön tömeges látványától vagy az esemény nagyszerűségétől megrészegülve akkora zsibongást csapott, mint egy tizenhat tantermes általános iskola összes tanulója nagyszünetben, de ugyanilyen hangzavar fogadta a Gordiusi Comó együttest is, Szemző Tibor E. M. emlékére komponált Optimista előadásának megszólaltatásakor.
Épphogy megtanultuk, hol a g a jin-jangan, máris itt a feng shui. Hogy az meg mi a kígyó? Még kábé két perc, és minden magyar tudni fogja. Európaiul: a térrendezés művészete. Kínaiul: szél és víz. Az összes művház kultúrosa bepréseli magát valahová a makramé és a grafológia közé. Ne mondjátok, hogy nem szóltam.
Napjaink programjai közvetlen, direkt parancsokra várnak, tehát legfeljebb szervilis segédeknek tekinthetők. Szükségünk van hát alteregókra, akik leveszik az információs terhet a vállunkról, és önállóan feldolgozzák a cybervilág információdömpingjének túlnyomó részét. Az ilyen alteregókat illető divatos terminus technicus az ágens - a metafora arra az ügynökre utal, aki megbízójának érdekében önállóan jár el. Az ágensprogramok megelégednek a cél nagy vonalakban történő megadásával, "megértik", mire van szükségünk.
1989 novemberének egyik esős estéjén bizonyos Tirts Tamás nevű férfival sétáltam a belvárosi Molnár utcában, aki egy hirtelen jött ötlettől vezérelve arra kért, hadd legyen már az akkorra néhány számot megélt Magyar Narancs nyomán a narancs a Fidesz kampányszimbóluma az éppen aktuális népszavazási küzdelemben. Tirts kampányfőnök volt egy akkori önmeghatározása szerint radikális-liberális-alternatív szervezetnél, a Narancs hasonló eszményekben hívő orgánum volt, nem tűnt fájdalmasnak a kis szívesség. (Az oké, hogy hibázik olykor az ember, de ekkorát?) A szimbólumazonosság később mindkét fél számára kellemetlenné vált: a Fidesz számára, mert úgy érezte, a Narancs szabadossága rossz fényt vet rá a jobboldalon, amit olyan jól kinézett magának hódítandó terrénumként; az önazonosság problémájával nem birkózó Narancsnak meg kínos volt, hogy még évekkel a szakítás után is összefüggésbe hozzák egy elveit fehérneműként cserélgető politikai szervezettel. A kellemetlenkedés konfliktussá terebélyesedett. Az emlékezet frissítésére álljon itt egy dokumentum:
De hát lehet. A magyar (meg a nem magyar, ez azonban nem különösebben vigasztaló) médiatörténet tele van ilyen sztorikkal: van egy lap, fontos sok mindenkinek, csak nem elég sok mindenkinek, aztán egyszer csak kiesik alóla a padló. Hogy a Magyar Naranccsal megtörténhetett az, ami történik vele, nyilvánvalóan a "mi" hibánk (személy szerint az enyém is), részben viszont, amennyire meg tudom ítélni, valódi lehetősége soha nem volt a lap nevében döntéseket hozóknak arra, hogy jelentősen más irányba tereljék a mostan kulmináló folyamatokat.
