Juhász Pál: Szegény mezőgazdaság

publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A mi parlamentünk 1991-93-ban - átfaragva

a kormány-előterjesztéseket -úgy osztotta szét a föld tulajdonjogát, hogy a szétosztás módja nemhogy nem segítette az új birtokformálódást, hanem kifejezetten gátolta azt.

A gazdálkodók jelentős része Magyarországon okkal érzi úgy, hogy nehéz helyzetben van. Hiszen ez az az ágazat, amelyik nem találta ki, hogyan kompenzálja a rendszerváltást kísérő nagy gazdasági válság okozta jövedelemvesztést és termelészuhanást. Az 1993-94-es mélyponton ugyan túljutott, de termelési színvonala ma is közel negyedével elmarad a 80-as évek végi szinttől, és a mezőgazdasági termelők jövedelme ma alig több mint a felét éri a tíz évvel ezelőttinek. Kevesebbet termelünk és olcsóbban.

A mai mezőgazdaságnak szűkebb a látható - könnyen megnyerhető - piaca, mint a tíz évvel ezelőttinek, mert a tömegtermékek elől eltűnt a volt szovjet piac, és mert a magyar ember bizony a gyomrán (is) spórol, s így csökkent a hazai kereslet. Új piacokat persze új termékekkel lehetett találni - még a FÁK-országokban is -, de ez az új export már gondos és jól megtervezett élelmiszeripari és terménykereskedői pozícióépítéssel araszolgat, csak az tud kapcsolódni hozzá, aki az ipar vagy a kereskedő igényei szerint termel. S ezt is megzavarta az e nyár végén kirobbant orosz fizetési válság.

S annak, akinek nincs szerencséje - mert nem ért eléggé a dolgához, vagy mert nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretné -,nem is biztos, hogy megéri a küszködés. Hiszen az "agrárolló", ami a mezőgazdasági termékek és a szükséges eszközök és anyagok arányváltozását méri, 1990-91-ben 30 százalékkal romlott. S a következő években még félig sem zárult az olló, amikor ´96-tól besodródtunk az újabb árveszteségek időszakába.

Sok minden van amögött, hogy az egységnyi termék létrehozásáért kapható jövedelem értéke 20-40 százalékkal csökkent. Benne van a támogatási rendszer változása: nem kap támogatást a fogyasztó, hogy a kenyeret vagy a tejet olcsóbban kapja meg, és nem támogatják a termelőt, hogy műtrágyát vagy növényvédő szert tudjon venni. Sőt még az üzem- és fűtőanyagért is illetlenül sokat fizet. Aztán megváltoztak az osztozkodási arányok: a pék, a boltos vagy a konzervgyáros ma nagyobb árrést számol a munkájáért, mint régen, mert nem menti meg az állam vagy a tanács, ha ráfizet. Magántulajdonos ő is, és a haszonért dolgozik. Aztán meg itt a fogyasztó: ha drágább valami, vagy nem tetszik neki, egyszerűen nem veszi meg. Az elmúlt 30-40 évben a mezőgazdasági munka termelékenysége és igényessége világszerte annyira megnőtt, és egy nyitott gazdaság szereplői annyira ki vannak szolgáltatva a világpiaci trendeknek, hogy nem tudják megfizettetni a kisebb termelékenységű munkát és a gyakran igénytelenebb terméket.

Igen ám, mondják erre a világban tájékozott agráriusok, de más országok - például az Európai Unióban -szabályozási és támogatási rendszerükkel védik a termelőt a világpiac rángatózásaitól (amit az is rángat, hogy sok nagy exportáló állam támogatja az élelmiszerexportot), és gondoskodnak arról, hogy gyakorlatilag kettős árrendszer legyen: a mezőgazdasági termelő kapja meg, ami neki jár, s ez mégse kerüljön túl sokba a feldolgozónak és a kereskedelemnek. Így volt ez nálunk is a nyolcvanas években.

Csakhogy a nyolcvanas évek óta az állam politikája és így a mezőgazdaság stratégiai jelentősége megváltozott. Akkor a látványos modernizációs folyamatban megújult és sikeresnek tűnő magyar mezőgazdaság nemzeti büszkeség tárgya volt -keleti és nyugati elemzők egyaránt elismerően beszéltek róla. S ami ennél is fontosabb: az élelmiszerexportra rá volt utalva a fél ország. Hisz iparunk óriási energiaigényét nagyrészt a szovjet élelmiszerexport fedezte (annak egy része számított "kemény" cikknek), és mivel feldolgozóiparunk kétszer annyi nyugati importra szorult, mint amennyit oda exportálni tudott, mindenáron erőltetni kellett a nyugati exportot is. A kényszerűen merkantilista gazdaságpolitika biztosította a kisüzemek és a nagyüzemek viszonylag békés egymás mellett élését és azt, hogy amit megtermeltek, azt általában el is lehessen adni.

Az új rendszer szakított a merkantilizmussal. A továbbra is súlyos külkereskedelmi hiány ellensúlyozására ágazatsemleges termelőeszközöket alkalmaz. Így arra az ágazatra hárul az egyensúlyjavítás "terhe és dicsősége", amelyik rugalmasabb. Feldolgozóiparunk gyorsan változni tudónak bizonyult: exportdinamikája megelőzi az importét; ma már képes arrafelé is sikeresen exportálni, ahonnan importál. S csökkent az energiaigénye. Ám hiába tőkésedett újra az élelmiszeripar egy része 1993 és ´95 között, ´96 után az élelmiszeripar beruházásai és növekedése is lefékeződtek: mezőgazdaságunk rugalmatlannak bizonyult. Csak lassan tud igazodni az új lehetőségekhez.

Ugyanis ahhoz, hogy a mezőgazdaság termelékenysége fokozódni tudjon, és hogy tevékenységszerkezetét a tagolt piaci lehetőségekhez tudja igazítani, több feltételnek kell egyszerre teljesülnie. Szükség van először is tartós birtokszerkezetre. Lassan megtérülő beruházási elemek, megtervezett vetésforgó, világos földhasználati együttműködések nélkül a gazdálkodás horizontja rövid távú, és a kooperációk is csak a mindennapi működést tudják biztosítani -az összehangolt átalakulást nem.

A mi tulajdonosztási törvényeink azonban nem figyeltek arra, hogy a föld nem csupán cukorként osztogatható vagyontárgy, hanem különleges termelési eszköz, amely birtokokba tagolódva használható célszerűen. a kormány-előterjesztéseket -úgy osztotta szét a föld tulajdonjogát, hogy a szétosztás módja nemhogy nem segítette az új birtokformálódást, hanem kifejezetten gátolta azt. Ráadásul - szintén szembeszállva a kormány előterjesztésével - még a földtörvényben is úgy alakította a bérleti szabályokat és a tulajdonosi kiváltságokat, hogy azok útját állják a stabil birtokformálódásnak. A törvény nem aszerint diszkriminál, ahogy az az európai országokban szokásos, hogy ki gazdálkodik a földön, és ki nem, hanem kifejezetten a spekulatív földszerzést ösztönzi. Így nemcsak azért képlékeny a magyar birtokszerkezet, mert a komoly gazdálkodók (a magánvállalkozók is) elaprózott, távoli tulajdonosok tulajdonában lévő bérletdarabokra utaltak, s nemcsak azért, mert az osztási törvények csak veszekedve és lassan voltak végrehajthatók, hanem azért is, mert a bizonytalanságot szülő jogrendben sokan kettős játékot játszanak (rá is vannak kényszerítve). Gazdálkodásuk mellett a jövendő földszerzési lehetőségeikre, majdani pozícióikra figyelnek.

Az alkalmazkodó és újuló mezőgazdaság másik feltétele egy igen differenciált és az együttműködési formákat nyílt rendszerbe terelő intézményrendszer. Európában ennek megformálásában, sőt kikényszerítésében az államok kitüntetett szerepet vállalnak, ezzel is biztosítva, hogy kialakuljanak azok a törzstermelői körök, amelyek egy-egy üzletág - tejtermelés, kertészeti ágak, hústermelés különböző típusai stb. - biztonságát, közös program szerinti fejlesztését lehetővé teszik. S így határozzák meg azt a termelői kört is, amelyet védeni, megújulásában segíteni kell.

A mi kormányaink azonban - félve az indulatoktól - a termelői együttműködésektől távol, az állam és a köztestületek szintjén kezdték el az új intézményrendszer kifejlesztését. Máig óvakodnak attól, hogy a termelők közti és a termelők, kereskedők, feldolgozók és pénzintézetek közti együttműködéseket intézményes formákba tereljék. Mert akkor világossá válnának a részvétel minőségi és technikai feltételei. S a kormányok nem merték vállalni a szelekció normáinak szentesítését.

A szereplők tehát magukra hagyottak, úgy alakítják ki együttműködéseiket, ahogy sikerül. S ebben félrevezethetik őket a pillanatnyi látszatok. Így például az, hogy 1994-96-ban viszonylag jó ára volt a világpiacon a búzának. S mivel a búza az a növény, amit még az a gazdálkodó is tud termelni, aki csak ritkán látja a földjét (mert elég megrendelni a szükséges szolgáltatásokat), úgy tűnt, ez az a termény, ami biztosítani tudja a megszerzett földek nyereségét. S hiába látszott már ´97-ben, hogy a búzakonjunktúrának vége, a termelés tovább nőtt. Azonban az idén nemcsak a kontárok fizettek rá, piaczavarásuk azoknak is megnehezíti a dolgát, akik komolyan, tisztességes hozamukkal megbízható minőségben végezték a dolgukat. Az állam pedig szembe találta magát olyan kötelezettségekkel, amiket az elfogadható világpiaci gabonaárak bűvöletében vállalt magára.

S végül ahhoz, hogy a mezőgazdasági termelők távlatos meggondolások szerint tudjanak berendezkedni, és ki tudják alakítani azokat az együttműködéseket, amelyek mentén a végső felhasználók igényeihez igazíthassák termelésüket, szükség van arra, hogy az állam világossá tegye szerepvállalásának céljait, és meghatározza azokat a normákat, amelyeknek a gazdálkodóknak meg kell felelniük, amelyek szerint az állam és a gazdálkodók közt megosztja a felelősséget a tájért és a környezetért, amelyek alapján segíti az átalakulást stb. A célok és a normák világos meghatározása nélkül még a - jelen körülmények közt nélkülözhetetlen - állami támogatások sem használhatók föl úgy, hogy elég gyors ütemben segítsék a szükséges új rend felépülését.

Ám egy az államot vezérlő értékrendszer kialakítása azt igényli, hogy politikailag biztosítsák a termelői kör elválasztását azokra, akik vállalják a termékbiztonság és a tájvédelem érdekében felelős gazdálkodást, és azokra, akik nem. Hogy elválasszák az esélyes termelési körzeteket azoktól, akik csak az állam által támogatott szolgáltatások segítségével tudnak boldogulni. Szembe kell nézni több paradoxonnal: azzal, hogy esélyes termelő csak az lehet, aki a mai kör igényei szerint képes végezni a dolgát, és van esélye a versenytársakét elérő hatékonyságra; de akkor hogy tudja betölteni a mezőgazdaság foglalkoztató szerepét? Azzal, hogy a vállalkozás szabadságát össze kell egyeztetni az együttműködés rendjének vállalásával. Azzal, hogy még az igazságtételként kapott föld is kötelezettségekkel jár.

Az Unióhoz való közeledés kényszere elég szigorúan meghatározza, hogy mit is kell elvállalnia az államnak, és milyen normákat kell érvényesítenie a termelők között. Ez az értékvilág azonban annyira távol állt az 1990-94-es Országgyűlés agrárügyekben hangadó szerepet vállalt csoportjainak - egy száz éve megszűnt parasztvilágról ábrándozó - felfogásától, hogy Antallék lemondtak megfogalmazásáról. A Horn-kormány pedig -bár egyes részterületeken folytatta az előző kormány által ráhagyott rendépítési programot - nem merte elvállalni, hogy világossá tegye a szereplőkre váró szabályokat. Épp elég konfliktus volt a stabilizációs csomag miatt is. (Persze a konfliktuskerülés sem segített, így is rázuhantak a rendezetlenségből fakadó bajok.)

Ahhoz, hogy mai szintjéről kimozduljon mezőgazdaságunk, komolyabb jogrendre és az állam nem egyszerűen támogató, hanem terelő szerepvállalására van szükség. Ezt igényli a közelgő uniós csatlakozás, és ezt igényli gazdálkodási lehetőségeink kihasználásának szükségessége. Legfőképp pedig azért van rá szükség, hogy ne szakadjon ketté társadalmunk.

A szerző gazdaságszociológus, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem tudományos munkatársa.

publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk